Kategória: Szub-way

Beküldve:

Ikerláng- lobbanó lelki puzzledarabok nyomán

A görög mitológia szerint érdekes teremtmény volt az ember – kétneműek voltak, kétfejűek, négylábúak. Azzal fenyegetőztek, hogy legyőzik a görög isteneket ezért Zeusz megoldotta ezt is – kettéválasztotta őket, így lehetséges, hogy egyetlen lélek két emberben lakozik. Érdekes felvetés, de nézzünk még mélyebbre!

Ha a két lélekdarab egyesül, akkor a teljesség érzete borít el minket – legalábbis valamiféle gigászi magaslatot fogunk érezni, mindazonáltal a de ja vu érzése is a hatalmába keríthet minket, hiszen mi már találkoztunk, mi több, egyek vagyunk… a katarzis a másik féllel való találkozás, a hideg-meleg pólus, a fent-lent, a kint-bent, az elveszett puzzledarab. Azonban az én teóriám szerint – de ehhez is kellett az, hogy évekig keressem, sőt másokra húzzam ezt, mint egy maskarát, ráerőltetve – mindenki önmagában egy, a teljesség felé igyekszünk, Weöres Sándor után szabadon.
Az ikerlángot nem aposztrofálnám lehetetlen dolognak, de abban sem hiszek, hogy egy másik ember kell, hogy egészek legyünk. Én sokkal inkább úgy tekintenék erre az ikerlángra, mint egy tanítóra: ami belőlem hiányzik/ hiányos( tulajdonság) az benned megvan és fordítva. Kiegészít ( de rossz, mert a magyar nyelv játékossága is arra hívja fel a figyelmet, hogy egészít – tehát nem lehetünk önmagunkban egészek?) de nem vesz el a saját értékedből.
Az, hogy az ikerláng mennyire romantikus felhangú – ez is egyéni kérdés. Persze, a neo-romantika korában, ahol a social média cyber istenei, pixelkirályai és királynői szerelmet imitálnak a képernyőn keresztül; nos ez egy elég képlékeny fogalom, mert tulajdonképpen elég erős vonzódást, lelki kötődést érezhetünk olyan személyekhez is, akiket csak a világhálón ismerünk.( ismerjük… ez is tág fogalom). Sokan a mindent elsöprő katarzist várják, azt a szikrát, azt az óriási felismerést, hogy igen, ő az, ő az én ikerlángom – de mivan, ha ez csak egy csendes, jóleső mosoly és békés nyugtázás, hogy van valaki, akivel nagyon hasonlítunk?

Az én teóriámat folytatva azt hiszem az ikerláng az a személy, akivel oda-vissza működnek az energiák, aki kívülről képes szeretettel rámutatni az én hibáimra, azokra a szemszögekre amiket én nem látok, azokra a hangokra, amiket én nem hallok. Valaki aki a békét és a nyugalmat sugározza és oda-vissza taníthatunk egymásnak úgy általánosságban az életről, az önismeretről, vagy szimplán egymásról. Ha nem a romantika felől közelítem meg, akkor azt mondanám, hogy ez egy olyan erős barátság, amit sem az idő, sem a távolság nem képes megszakítani. Ebben pont ez a szép, hogy úgy adunk a másiknak, távolságtól és időtől függetlenül, hogy az adott személynek pont akkor és ott van arra a szeretetcsomagra szüksége – megérzés alapján. Aztán ez egy körforgássá is alakulhat – és itt ha körforgás, akkor nekem a karma az, ami még szintén témába vághat. Egy mai messengeres beszélgetés alapján ( sziasztok lányok újra!) ezt is megfejtettük amivel én magam is egyetértettem, hogy a karmikus kötődés sokkal inkább jön-megy jellegű. Valaki belép az életedbe, ad valami tanítást, leckét és lehetséges, hogy tovább áll – az sem biztos, hogy egyből. Hanem az a lecke okkal kerül akkor és ott az életedbe, dolgod van vele és valószínűleg addig ismétlődik más-más helyzetekben talán ugyanazzal a személlyel talán mással, ameddig meg nem tanulod ezt. Én borzasztóan hiszek a karmában, abban, hogy ezek egy nagyon vékony, szinte láthatatlan vonalak amelyek összekötnek minket mindenkivel – nincsenek véletlenek.
Én szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy ha visszanézek az életemre, bárkiről eltudom mondani azt, hogy adott valami leckét és bizony megtanultam – nem mondom, hogy nem volt ismétlésem és nem buktam meg, mert de, de nem gondolok senkire se haraggal – és talán ez a legfontosabb momentuma annak, hogy megtaláljam nemcsak a hőn áhított lelkibékét, hanem leginkább hogy megtaláljam önmagam és azokat körülöttem, akik hasonlóan látják a világot mint én.
Mindig úgy képzeltem el a nagy pillanatot, hogy majd lassított felvételen nézem magam kívülről mint a filmeken, a hajam lobog, tudjátok minden olyan borzasztóan film-klisés lesz és akkor összeakad a tekintetünk az ikerlángommal,elkap a de ja vu, a katarzis és voilá, megvan. Mégse mentem el mellette, hallelujah.

Aztán nem tudom, szimplán szerelmes lettem. Egy csipetnyi de ja vu érzésünk azért volt, megvolt a közös hang, volt némi hollywoodi klisé, fújt is kicsit a szél, lobogott is kicsit a hajam – sőt, a kezemet is kidugtam a kocsi ablakán és hullámzást imitáltam, miközben a nap szinte perzselte a kezem. A kedvenc zeném szólt miközben összenéztünk, elmosolyodtunk mindketten és azt hiszem, ott dőlt el sok minden. Talán mégiscsak van valami abban, hogy Zeusz miért lett olyan ideges – olyan erősséget éreztem, hogy bizony egy pillanatra megértettem, miért ijedt meg, hogy legyőzzük így a többi istenséget… nem tudom, hogy ez pontosan az ikerláng hatás-e, de számomra egyszerre volt borzasztóan diadalittas és örömujjongástól hangos, mellette pedig békés, csendes és megérkezős.

Viszont abban is biztos vagyok, hogy hajlamosak vagyunk valakit többnek látni, sőt ráerőltetni ezt a maskarát csak azért, hogy valami biztosat érezzünk – hiszen ő tutira az! felhanggal. Az ikerláng mítosza, vagy csak szimplán a nagybetűs társ kérdése olyan burkot épít sokszor körénk, ami mögül nehéz kilátni – hiszen előre senki sem tudja, hogy milyen érzés lesz, ha valóban azzal találkozik, aki a tényleges társa lesz, csak nagyjából sejtéseink vannak erről, pont úgy, ahogy szerintem az ikerlángnál is. És a biztonság, a hovatartozás, a ” veled egész vagyok” vagy a „veled több vagyok” érzése nagyon nagy hangsúlyt tud adni egyes pillanatoknak még akkor is, ha alapvetően nem mondható el, hogy a boldogság ittatja át a közös életet és a hétköznapokat. Az ikerláng egy meleg takaró egy téli estén – talán. De sokszor húzzuk magunkra a foltos, sok helyen lyukas takarót is ha fázunk – márpedig ha az ember magányos, akkor vacog, és reszket és nagyjából sajnos bármelyik takaró jól jöhet ezekben az időszakokban. Az igazi meleget a láng adja meg – legalábbis én így képzelem el.

Nektek mi a véleményetek?

Beküldve:

44 nap és vége 2021-nek

Máskor is éreztem már, hogy borzasztóan gyorsan telnek a napok, de ez az év szinte két pillantás volt. Nyilván még van 44 napunk, ahogy a címben is utaltam rá, de őszintén szólva fogalmam sincs,hogyan foglalhatnám össze ezt az évet. Eddig minden évben kitöltöttem az évtervezőt, most is kifogom, de egy fokkal szkeptikusabban mint tavaly – minek tervezzek annyira előre?

Ez az egész évösszefoglalósdit, amiben leírom hogy mennyit tanultam, mennyire sok mindenre haladtam és köszönöm az Oscar jelölést a családomnak… azt meghagyom ezúttal másnak – nem érzek akkora volumenű változást, olyan katarzist, de tény, hogy sok dolog változott – szerencsére. Szeretném azt hinni, hogy jó hasznosan, eseménydúsan, velősen telt ez az év, lesz miből „aratni” mert olyan gyümölcsöző volt – na hát ezt sem mondhatjuk teljes egészében.

Ami egyszerre izgalmas és rémisztő, hogy kerek évszámot fogok ünnepelni jövőre, azaz 62 nap múlva. Persze csak egy szám, persze csak egy dátum a személyigazolványon, nem a misztikus lottószám, amitől megváltozik az életem, de valahol mégis. Azok a tinédzserek akikkel én javarészt felnőttem, már házasok, gyerekük van és családjuk, meg olyan is van, aki már elvált. Vagyunk egy páran, akik úgy lépnek a büvős 30-as mezőnybe, hogy őszintén szólva minden amit eddig hittek, már nem olyan sziklaszilárd vagy épp fordítva, most kezd értelmet nyerni minden zagyvaság és keszekuszaság, ami végigkísért minket az önkeresés rögös folyamatában. Nem tudom melyik tábort erősítem – nem hiszem, hogy tudok mérlegelni. Vannak napok, amikor valami szikra bepattan és úgy érzem, a napsugár is pont jó szögben ér, a levegő is tökéletes és gyönyörű minden – máskor pedig azon gondolkozom, meddig fogok még így viselkedni, vajon van-e lentebb ebben a sártengerben? Szeretném azt hinni, hogy kapok majd egy pakkot amiben egy évre elengendő jóság, bölcsesség, önismeret, egy csomó könyv, szeretet lapul – odafentről. Az alján meg egy kis papír, hogy használd belátásod szerint, boldog születésnapot. Mert igazából csak ennyi az eddigi kívánságom nemcsak a következő 1 évre, hanem a következő 100-ra is. Egy kis boldogság,egy kis ölelés, kis szeretet, önismereti könyvek és nagy felfedezések, jóság és bölcsesség – de ez a pakk semmit nem ér anélkül, ha én nem vagyok kitartó, nem vagyok önismeretes, nem állok a tükörbe, nem kérek bocsánatot, nem szeretem önmagam.

Dóra hívta fel a figyelmemet arra, hogy minél több ember vesz körül, annál kevesebb a valódi beszélgetés. Hogy a „deep talk” csak olyan emberekkel működik jól, akikkel valóban van miről, és ezt is be kellett látnom, hányszor voltam én másoknak a small talk, a semmitmondó hellószia,mizu, mert nem nagyon voltam befogadó és nem tudtam mélyebbre menni. De ezzel így utólag belátva sincs gond – nem vagyok én való mindenki életébe. Nagyon kevés találkozóm volt ebben az évben, egyre inkább lemorzsolódtam az emberektől – már nem vagyok az a pezsgő,mindenlében kanál. Nincs energiám rá. Nincs időm rá. Rájöttem, hogyha őszintén nem tudom végighallgatni azt, hogy valóban mi van a másikkal, nincs energiám rá, nem akarok hülyeségeket magyarázni, nem akarom bizonygatni ezt vagy azt – tényleg nem tudom, hogy mi történt velem. Lehet szimplán rájöttem, hogy én voltam túl sok az elmúlt években, kábé úgy mindenkinek.

Egyedül lenni sem könnyű – vannak előnyei, vannak hátrányai, de ez is egy izgalmas folyamat volt, hogy a kezdeti pánikot, a sok-sok mondvacsinált félelmen felülkeredtem. Egyszer csak úgy kelsz fel, hogy oké, hát ez is megy. Aztán már nem érdekel, hogy a tányér a mosogatóban el van-e mosva, mert tudod, hogy majd elfogod ha hazajöttél. Vagy másnap reggel. Teret adni magadnak és kiszorítani azokat a mumusokat, amiktől féltél – kellett egy kis idő, de már egész jó. Tudom, hogy képes vagyok rá.

Nemrégen egy telefonbeszélgetés alkalmával azt mondták nekem, hogy tanultak tőlem. Tényleg meglepődtem, hogy mi újat tudok én mutatni egy nálam 10 évvel idősebbnek, aki már bőven benne van a dzsembe és látott már ezt-azt, mellette én zöldfülű bakfisként lépegetek. Máskor is mondták már nekem, hogy volt akinek a könyvek iránti szeretetet adtam át, volt, aki azt mondta, hogy basszus nem hittem volna, de igazad lett, sőt, volt aki azt mondta inspiráló vagyok. Csak tudnám miért. Visszanézve magamat, én tényleg azt gondolom, hogy jó hogy változtam, jó hogy nem tartok ugyanott, mert borzasztóan idegesítő, ragaszkodó és végtelenül szeretethiányos voltam ez pedig egyenesen nem volt jó hatással semmiféle kapcsolatomra a külvilággal. A nárcisztikus, egoista énemről pedig már nem is szeretnék beszélni, aki habzsolni akarta, hogy figyeljenek rá és csakis rá – ezekről kevesen beszélnek, mert nem tudom, talán gáz hogy bevallom ezt is. De ez is én voltam. Akinek semmi soha nem volt elég – aki kéretlenül belepofázott mások életébe, aki azt mondta, hogy képes megoldani kb. mindenki életét és ha ő összeomlott, akkor aztán világvége 2.0 volt. Láttatok már kutyát folyóban úszni, aki kapkodik a vízben? Na, én ugyanezt csináltam – ide,oda kotortam magam a figyelemért. Könnyű rólam véleményt alkotni, főleg jót, ha csak egy részletet ragadunk ki a jobb időszakaimból – kérdezzük meg azokat is, akik már jó ideje velem eveznek/ eveztek. Valószínű teljesen más véleményt mondanának.

Jöhetne az a rész, hogy legyetek ilyen meg olyan hálásak, meg baráti tanácsok tömkelegét írhatnám ide zárszóként, hogy elmagyarázzam megintcsak kéretlenül,hogyan kell boldognak lenni, meg nyugodt szívvel visszatekinteni az eddigi életedre – de ebben sem vagyok jó, pár poszttal arrébb írtam a háláról, azt sem árt gyakorolni, de erőltetni meg minek. A túl sok, cukorkába mártott öröm sem igazi, a rózsaszín vattacukor boldogság meg elolvad – ami marad, azt látjátok a facen, instagramon másoktól szerintem pont eleget.
Csak 44 nap van hátra 2021-ből. Legalább egy napot szánjatok arra, hogy leüljetek magatokkal : beszélgessetek a belső gyerekkel, rajzoljatok,zenéljetek vagy olvassatok egy jót, aludjatok, kiránduljatok, adjatok időt magatoknak arra, hogy ha nem is mágikusan, de saját erőből jobban vagy máshogyan induljon a következő év.

Beküldve:

Vágyak/Valóság

Akinek van Netflix előfizetése valószínűleg belefutott ebbe a sorozatba, ami mindössze 8 részből áll. A tiktokot felrobbantotta néhány jelenete, ami erősen 18+os és maximálisan igaz rá, hogy csak egy kis erotika, egy csipetnyi fehérnemű kell és szinte bármi eladható.
De vajon tényleg csak egy újabb szexsorozat unatkozó, izgalmakra vágyó háziasszonyoknak?

Nem a színészekről lesz szó, sem azok tehetségéről vagy épp hiányáról. Arról sem lehet velősen írni, hogy mennyire magával ragadó a történet, hogy a plot igazán sokáig érlelődött a producerek koponyájában. Arra viszont mindenképp érdemes figyelni, hogy maga a téma amit feldolgoz szerintem sokak fejében hagyott kérdéseket, nem véletlenül. Aki mellett biztonságot, nyugodt és békés családi légkört kapunk, valószínűleg nem tudja megadni azt az izgalmat, a szenvedélyt, amire szükségünk volt/ van. Nagyon ritka az, amikor a kettő kéz a kézben jár. Ez az a kérdéskör, amit feszeget – vajon tényleg így van?

A történet huszadrangú: lapos házasság, tökéletes család és egy eltitkolt élet vagy inkább egy eltitkolt bűnős múlt.
SPOILER >>

A főhősünk, hogy újra azt érezze hogy él, egyszerűen naplót kezd el vezetni a számítógépén ahol részletesen leírja hogyan vette be az éjszakai Sohót a barátnőjével, akivel megszámlálhatatlan kalandjuk volt. Részletes pontossággal írja le, kivel mikor és mit csinált. Egyetlen férfi emelkedik ki az összes sztori mögött : Brad. A vele való 8 évnyi kalandozása az, amire újra vágyik mindazok ellenére, hogy ott van vele élete nagybetűs partnere, a mindig tökéletes, mindig jófiú, kiváló apa Cooper. Ahol titok van, ott lebukás is – Cooper elolvassa a felesége naplóját, majd szépen lassan betekintést nyerhetünk abba, hogy tulajdonképpen sosem volt köztük megfelelő kommunikáció, nemcsak a szexuális életükkel, vágyaikkal kapcsolatban hanem úgy általánosságban. Elcseszett próbálkozások hada következik, ahol Cooper a szexi férj szerepét próbálja felvenni, tulajdonképpen felfogja hogy mire van a feleségének szüksége és ezért lekopizza a Braddel való sztorikat abban reménykedve, hogy ezzel aztán mesésen boldoggá varázsolja a feleségét, Billiet. Ugye érezzük, hogy ez is egy óriási klisé, mindazok ellenére hogy kb. mindenki tudja, hogy eleve holt ötlet valaki más levetett cipőjét felvenni, ha az nagy ránk…
Billie továbbra se adja fel az álmodozást, van némi csavar, némi dráma de szerintem a legértékesebb pontja a történetnek az, amikor a fáradt anyuka kifakad – nem érti hol romlott el az élete. Soho utcáin sétálgatva,babakocsival megkérdezi magától, hogy ki is ő valójában, tényleg erre vágyott-e vagy a társadalom nyomására történtek vele a dolgok – miközben a „barátnői” azaz szintén életunt, folyamatosan boldogságot bizonygató anyukák nem értik, hogy mi történik Billievel, mivel egyikük sem az a lélekelemző típus sokkal inkább ez a kifelé azt mutatom, minden a lehető legnagyobb rendben, mert tökéletes kép kell a családról Facebookra.

Billie aki egyébként pszichológus ( … igen, tudom, de attól, hogy valaki pszichológus nem jelenti azt, hogy a saját életét is rendbe tudja tartani, vagy egyáltalán átlátja hogy melyik döntéséből mi következett) próbálja azért összetenni a dolgokat,de végül minden döntése, minden álma, minden gondolata Bradhez jut vissza – ezért meglátogatja az egyik volt tanárát az egyetemen. Ez volt a film abszolút csúcspontja, ez a beszélgetés ami kettőjük között zajlik. A volt tanára rámutat arra, hogy az egyik serpenyőben a boldog család, a biztonság, a kirakat van, de ettől nem várható el, hogy tartalmazza a szenvedélyt, a kéjt, azokat az izgalmakat, amiket Braddel élt át, mert Cooper alapból nem is az a fajta ember, így ez csak egy ilyen tesséklássék módszer lenne. Nem tudom hány anyuka kapta fel a fejét erre, hány elkeseredett szingli vagy mennyi párkapcsolatban élő nyelte félre a falatot, de biztos, hogy ez a beszélgetés ( kérdéskör) szerintem nagyon sok ember életében jelen van, vagy jelen lesz egyszer.

Billie és Cooper megpróbálja a házasságukat megmenteni, ami alapból már bizalomtól kellően mentes, hiszen Billie Bradről fantáziál, Cooper számára is előkerül egy hölgy, aki meg pont azt adja meg, amit ő nem kapott meg otthon: felnéznek rá, dicsőítik, értékesnek és elérhetetlennek titulálják. Ebben is van némi érzelmi manipuláció, hiszen melyik férfinek nem simogatná az egóját, ha felültetik arra a bizonyos elérhetetlen trónra? Francesca nagyon ügyesen manipulálja Coopert, és nagyon sok víz lefolyik kettőjük között de az óriási csattanó csak ezek után jön. Nem árulom el, akit érdekel, nézze meg, de erősen 18 karikás sorozatról beszélünk.

>>SPOILER VÉGE

Nagyon hangzatos a magyarra fordított címe, végre egy frappáns fordítás. Vágyak/Valóság. Mennyire mosható össze a kettő, mennyire egészséges összemosni és kivel lehet csak vágyakat kiélni és kivel lehet egy életet megalapozni. Vagy van olyan, akivel mindkettőt lehet?

A legérdekesebb viszont az, hogy rámutat az egész történet a korunk egyik legnagyobb betegségére – az intimitást és a szexualitást összekeverjük azzal, hogy szeretve, kellve érezzük magunkat. Billie tulajdonképpen épp ezt teszi – ha Braddel van, akkor szeretve, kívánva érzi magát és ez egyfajta eufórikus állapotot idéz neki elő – mindannyian tudjuk, hogy amitől függünk, annak a rabjai leszünk vagy épp rabjai maradunk. Tehetünk bármit, lehet egy teljesen más máz mögé épített életünk, a valódi énünket, a valódi vágyainkat nehezen tudjuk jó mélyre elásni hosszabb időre. Amit nem kapunk meg, abból hiány lesz, a hiány éhséghez vezet és az éhség mardossa az embert – Billiet újra és újra. Megéri-e egy eufórikus, dopamintól fűtött éjszakát odaadni egy otthonért?
Megéri-e önzőnek lenni?

Beküldve:

Esti különkiadás – mindennapi stigmáink

Ezt a bejegyzést egyébként Zsófi inspirálta, aki volt olyan kedves, hogy megírta nekem a véleményét a mai bejegyzésemmel kapcsolatban. A gondolatmenet, amit megfogalmazok az alábbi blogcikkben nem egyedi és nem is az első vagyok, aki ezt végig fogja görgetni – remélhetőleg nem is az utolsó. Nem szeretnék femináci képében díszelegni, csak egyszerűen van pár dolog, ami az elmúlt években eléggé böki a csőrömet – Zsófiét szintúgy, szóval a beszélgetésünket fogalmazom meg nektek.

– Hány nővel volt eddig együtt?
– 2.
– Impotens.
– Hány nővel volt együtt?
– Nem számolom, talán 100-200.
– Hmm, tenyészbika, a falu csődöre, a FÉRFI.

– Hány férfival volt együtt?
– 2.
– Huh, apáca. A szűz. A vénlány. Ajjaj, csak bottal. Na hagyjuk is, tapasztalat nuku.
Sötétben esetleg.Frigid.
– Hány férfival volt együtt?
– Nem tudom, sokkal. Élvezem.
– Na, tessék, itt egy újabb ribanc. Szólok a haveromnak, ez is meglesz, aztán screenshot, küldöm tovább a többieknek.

Miért kezdtem ilyen erősen? Mert pont ilyen erősen kezdenek az emberek, akik velünk szembe elmennek az utcán. Mit viselsz? Miniszoknya, mély dekoltázs? Huha, könnyen kapható vagy, egy ribanc. Ha lányok alkotnak véleményt, akkor fixen utálnak, lenéznek, lekurváznak. Ha férfiak, szintúgy, más felhanggal. Nincs rajtad melltartó? Igénytelen vagy. Ezzel még ráérsz, mikor idős leszel, igenis vegyél fel melltartót, direkt csinálod magadnak akarod hogy nézem, szóval ne csodálkozz, ha megbámulom. Nekem feleségem van! Ne tedd elém a melled… ne nézz rá?!

– Akar gyereket?
– Nem.
– Miért nem? Te jó isten, milyen nő maga? Mi az, hogy nem akar?
– Akar gyereket?
– Igen, majd legalább kettőt!
– Jójó, de ha felvesszük, akkor legalább egy-két évig ne már, jó? Mert akkor kereshetünk maga helyett másikat…

Könyékig turkálunk a címkékben. Minden emberre legalább 80 címke ráragad – már az első pillanataitól fogva. Nem rémisztő ez egyébként? Az, hogy ezeket a címkéket nem tudjuk leszedni magunkról, talán halványodnak csak de nem lehet lesuvickolni, nem tudjuk lehúzni, hogy ez már nem igaz ránk…
Hallássérült? Biztos hangosabban kell neki beszélni, kiabáljunk meg jól érthetően artikuláljunk lehetőleg úgy, hogy mindenki minket nézzen mert szegény úgyse érti…
Magabiztos, önazonos? Mire fel? Mire ez az ego, nézzél már rá!

Az óvodában ( a szeplős, a vörös hajú, a selypegő, az anyámasszonykatonája), az általános iskolában ( a tanárkedvence, a csendes, a rosszcsont, az elkallodó, akiből úgyse lesz semmi,a bukott diák,az eminens, a könyvmoly) a középiskola ( mindig visszabeszél, lógós, anyucifia,apucilánya,a depressziós,a lepukkantművész,a zseni) az egyetem (bulikirály,bulikirálynő,a ribanc, a faszagyerek és a fuckboy).
A munkahely, az otthon, a családi kör (a gyereknélküli, a frigid, a főnök kedvence, a béna, a szerencsétlen, nemtudfőzni,nemtudmosni, a borozós, a macskákanyja, a semmirellő, az irodai munkás, a bezzegjánosok és a bezzegpiroskák, antiszoc, a mindentjobbantudok, az egoista, a nárcisztikus, a femináci, az okostojás, a lúzer, a manipulatív).

A sort hosszasan lehetne még tarkítani, mert bőven akadnak még jelzők és stigmák. Elgondolkoztató, hogy valóban 10 másodperc alatt állítunk fel szimpátiát és tulajdonképpen minden jelző és stigma mögött, ott vagyunk mi és a valaha volt összes sérelmünk, lelki traumánk és negatív berögződésünk. Otthonról is hozzuk – látod fiam, az ott Tóni, ne legyél olyan mint ő, nem vitte semmire… ugye megvan? Fiam, a nő akkor jó, ha a konyhában van…Na anyád már megint hisztizik…
Nagyon nehéz megtörni azt és felülírni, amit hozunk és ránkragad. Sértettségből, egóból is címkézünk főleg akkor, ha minket is ugyanígy tettek. Zsófival azért nevettünk ezeken jót és adtuk egymás alá a lovat, mert nem meglepő módon őt is és engem is értek olyan attrocitások amiken az ember elsőkörben felháborodik másodjára meg nevet – holott nem viccesek. Milyen fura, hogy ezek már az x-edik alkalommal nem is döbbentenek meg, mert szinte az összes barát/ barátnő/társ/családtag mesél ezekről vagy így,vagy úgy és rádöbbenünk, hogy te jó ég, ha mindenki levetné a nagykabátot ömlene a sok címke és mennyi,de mennyi lelkimunka kellene ahhoz, hogy ezeket feldolgozzuk,elengedjük és ne feszüljünk ezekre rá.

A társadalom, a szociális média, a tévé, a rádió, a különböző műsorok mind-mind stigmákat gyártanak, a szereplők akár pénzért is felvesznek egy karaktert és lubickolnak benne (luxusfeleségek). Ezzel csak az a gond, hogy én magam is megdöbbentem, mennyire követendő példát állít ez a fiatal lányok szemében: plasztikai sebésszel kiretusálni magam a végletekig, soha ne öregedjek meg, legyen sok-sok-sok-sok pénzem, lehetőleg egy gazdag férjem, egy márkahűséges életem, vagonnyi ruhám,ékszerem, cuccom és legyek én, a tökéletesre megcsinált, de belül mondhatni üres bábu, akinek az az elsődleges, hogy 1. követői száma 2. szponzorok 3. pénztárcájában a tízezresek.

És itt jönnek képbe a posztok: milyen szögből, honnan van fotózva, lehetőleg menő helyről ( kávézó,szórakozóhely,üdülési hely, bolt) a lehető legtökéletesebb ruhámban, a lehető legtökéletesebb mosollyal mű-mű-mű világban.

Ennél is döbbentőbb volt azzal szembesülnöm, hogy tényleg van olyan, akinek például Kylie Jenner a példakép. Nem lehet mindenki könyvmoly, nem rendelkezhet mindenki olyan széles tudással, és nem lehet mindenki született nyelvzseni. De nincs egy szint, amit úgy megütni szeretnének az emberek? Hogyha egy társaságban arról beszélnek, hogy mi az aktuális hír a világban, mik történnek itt vagy ott, mi a helyzet a politikával, a művészet világában neadjisten’ úgy all in, akkor úgy hozzászóljanak?Kylie Jenner személyében imádják azt a nőt, aki nem tudta magát elfogadni olyannak amilyen, ezért szétszabatta, feltöltette, átalakította magát, majd csinált egy sminkcéget ami mögött rengeteg gyári munkás,grafikus, vegyész,marketinges, asszisztens,laboráns és még kitudja mennyi ember áll és ő így kiáll, hogy ez az ő érdeme? Azért mert havonta van x meetingje, ahol kitalálják, hogy mi legyen az új kollekció neve és mások megvalósítják helyette?
Ja, hogy fiatal anyuka. Igen és, ez így érdemszerű? Van ideje és rengeteg pénze.
Ha nincs ideje, akkor van babysitter. Van szakács aki főz, van ahonnan rendeljen, van takarítónő meg bejárónő, van sofőr…
Nagyon abszurd, hogy valaki azért lesz példakép, mert tulajdonképpen semmit nem tett le az asztalra. Ehhez nem kell tehetség, nem kell erőfeszítés és nem kell belefektetett munka.

Mindazok mellett érdemes megjegyezni, hogy az ő stigmáit (vékony a szája, lapos, ilyen olyan) erre formálta át. Nem tudom, hogy nem érte meg volna jobban ha ezekkel a stigmákkal nem törödve megmutatja, hogy mennyire intelligens, mennyire adakozó, mennyire tud felülkerekedni azokon amit róla állítottak.
A para az, hogy a mai lányok nem legyőzik az előítéleteket, a stigmákat, a cetliket és a rájuk ragasztott címkéket – hanem az egyszerűbb utat választva inkább átalakítják magukat, hogy az új énre ne legyenek igazak a címkék. Na nem azért, mert megtudta cáfolni – hanem mert már nem is hasonlít arra, akire ragasztották.

A férfiak pedig nos, ők sincsenek könnyű helyzetben. Fuckboynak lenni kiváltság, végigmenni a menő lányokon, a barátnőkön mind-mind dicsőség, buliból buliba keveredni vagányság, harsánynak kirivónak lenni alap. Ghostingolni a csajt x alkalom után, tinderen nyálazni a való életben meg kamuzni 10/10. Férfinak maradni – apa otthon verte anyát, apa otthon sörözik nem életmodell. Csak kétkezi munkát végezni, mert attól férfi a férfi, érteni 1000 dologhoz, jó lenni matekból, fizikából, érteni a történelmet a világ dolgait, legyél otthon a politikában, legyen jó munkahelyed, jó fizetéssel, öltözködj korodnak megfelelően öltöny meg ing. Tetoválásod ne legyen, mondjuk szakállad se teljesen, legyél magazinmodell ápolt, ne sírj és ne mutass érzelmet, legyen fantasztikus verdád – hashtagekben legyen ott a richlife.
A srácokkal dumáljátok ki a csajokat, ki hanyast kapna az ágyban, legyenek screenshotok meg legyenek fotók hogy legyen mit mutogatni, mert a dicsőség az fontos.
És nem mondom, hogy nincsenek rendes férfiak és fiúk, mert vannak én is találkoztam velük. És itt jöhetne a poén, hogy rájöttem közbe, hogy csak én akartam őket annak látni… na de szarkazmust félretéve, tényleg vannak. Csak kevesen. Mert az önismeret, az önazonosság, az érzelmek, meg egy csomó minden nehéz amitől összeáll egy férfi nehéz szerep,na. Nehéz minden területen teljesíteni. Nekik sem könnyű a címkéket viselni.

„A parasztok, a király és a királynő is ugyanabba a dobozba térnek vissza, amikor a játéknak vége.”

Irvin David Yalom



Beküldve:

Wannabe írók nagy nevei – tényleg érdemes a hype?

Ezzel a blogcikkel valószínűleg nem leszek kedvenc és azt is megmerem kockáztatni, hogy betámadnak érte – de mit is mondjak, ettől jó egy cikk, nem? Ha van utórezgése, legyen az negatív vagy pozítiv.

Az én sztorim egyszerű – vannak irodalmi nevek, akik letettek valamit az asztalra, jóval régebben mint mikor még az internet létezett. Aztán vannak olyanok is, akik már az internet korában vannak jócskán és ismételten letettek valamit az asztalra – ezek mellett pedig a szociális médiafelületük csak egy aprócska eszköz az írás mellett. A fő szellemi értékük és ennek fizikai kivetülése a könyv ugye.  A nagybetűs remekmű, rengeteg eladott és utánnyomott példánnyal, megannyi dedikálás, cikk, akár előadás, beszélgetős műsor. Hozzáteszem, van olyan, aki kiadott könyvet és jó a marketingje de nem nevezhető a szótári értelembe vett írónak.

Aztán vagytok ti.
Hozzátok szólok, akik az instagramon és más szociális felületen vagytok és íróknak, költőknek adjátok ki magatokat. Tehetségesek vagytok, ebben biztos vagyok. Írtok, gondolatokat fogalmaztok meg, érzéseket adtok át az olvasóitoknak – fiatalok vagytok, feltörekvőek, amatőrök. Buzogtok a tettvágytól, ügyesen használjátok a szociális médiát, jól eligazodtok a most uralkodó trendekben. De kérdem én, hol az alázat?

Miért kell nagybetűkkel odaírni, hogy ÍRÓ? valóban, írsz, rendben, de akkor én OLVASÓ vagyok, nagybetűkkel? Márai Sándor író. József Attila meg költő. Simon Marci slammer-költő, Závada Péter író. Kortárs, hazai, külföldi írhatnék Stephen Kingről, vagy Rupi Kaurról. Tudjátok mi a közös bennük? Az, hogy megmászták a szamárlétrát, valahonnan valahova jutottak nem rövid időn belül, aztán az évek során megmaradt bennük az alázat affelé, hogy ugyan bár ők írnak, ez még nem jelent a világon tulajdonképpen semmit. Megköszönték az olvasóknak, a cikkíróknak, megköszönték a jót és a rosszat is. Formálták magukat. Meghallgatták mások tanácsait, aztán vagy hallgattak rá vagy a saját fejük után mentek. Én nem nagyon tudom elképzelni jelenleg, hogy a magyar irodalmi szférában, de a legalsó rétegről beszélek, azokról, akik valóban csak szárnyat próbálnak, hogyan lett ez a nagygalléros viselet. Ez a kivagyiság. Ez a megmondóemberséges dolog, hogy szinte pökhendin odabiggyesztik, hogy író. Futok bele kommentekbe, futok bele írásokba – és? Mitől vagytok TI többek, vagy mások, neadjisten’ jobbak, mint bárki, aki jelenleg ugyanezen a pályán tevékenykedik? Szerencsésebb helyzetbe vagytok, mert a könyveiteket sikerült kiadatni? Valóban szerencse, de azokat a könyveket el is kell adni – nem ám a családtagoknak, a barátoknak, mert természetes, hogy ők támogatnak titeket, hiszen ez valahol a dolguk. Mindenki szereti nézni az első szárnypróbálgatásokat, hogy majd párásodott szemmel emlékezzen vissza rá, hogy anno ő ott volt mikor…
El kell adni azoknak, akik laikusok. Meg kell fogni a nagybetűs OLVASÓT, aki az utcáról téved be.  El kell neki bizony adni a történeted: a borítóddal, a fülszöveggel, a történetszáladdal, a karakterekkel együtt! Nem mindegy ugye, hogy a bazársoron árulják pár száz forintért, vagy a nagy könyvesboltok polcain – és bár ez elég visszásan hangozhat, nyilvánvalóan találhatunk jó alkotásokat a bazárosoron is, akiknek sajnos nincs akkora marketingjük, és vannak olyanok is, akiknek oltári jó a marketing de kevés a sztori aztán mégis az él listákon szerepel.

Én nem mutogatok.
A minap olvastam egy félkész kéziratot. 10 (!!!) évnyi munka volt benne és nincs kiadva – mellette pedig egy fantáziadús, nagyszerű történet, amiben kellő munka és energia volt fektetve. Nem, nem vagyok az alkotó barátja, sem családtagja – tulajdonképpen bizalmi alapon olvashattam el, hogy kritikát fogalmazzak meg. Óvatosan tettem, csak épphogy, mert kritikus sem vagyok. Attól, hogy elolvastam életem során x mennyiségű könyvet nem lehetek kritikus, nem adhatom meg magamnak ezt a címet, mert ehhez irtózatos nagy tudás szükséges, sok-sok egyetemi év, megannyi munka hogy valaki ráérezzen ennek a valódi ízére. A jó kritika konstruktív – nem a baráti alapon menő ” ez fantasztikus, el sem hiszem, elejétől a végéig király” kritikákra gondolok.  Hanem azokra, ami rámutat a történet leggyengébb részeire, ami megintcsak egyszerre kíván professzionális kritikust és laikus olvasót.

Több alázatot.
Több konstruktív kritikát – és nem megmondóemberféle szösszenetet.
Több munkát, több kreatívitást, több összhangot.
Több cikket.

Amatőrként amit tehetünk, hogy írunk. Sokat. Sokféleképp. Kérünk véleményt,meglátást, javítást. Impressziót akarunk kiváltani, nemde?
Az írás egy dédelgetett gyerek – ami a miénk. Természetes, hogy aggódunk, mit szólnak majd hozzá – de a legjobbat akarjuk a gyerekünknek, nem? Akkor érdemes figyelni, megfogadni vagy épp megvétózni. Értelmesen vitatkozni.
Ha kell, levenni a nagymellényt.

Hazudnék ha azt mondanám, rajtam nem volt – évekig viseltem a mellényt, mert a közösségemben én voltam az egyedüli aki írt. Aztán rájöttem, hogy közel sem jól teszem, mert bőven van hová fejlődni. Óriási pofon az egónak, csipkedősen fáj, de lentebb kellett, hogy lépjek és belátnom, hogy amit tudok az nem tudás és még a fasorban sem vagyok – eltelt 10 év, tudok dolgokat,  tanulok hozzá rengeteget (általatok is!) de továbbra sem érzem, hogy ez a kupac relatív piacilag mérhető.

Szeretném a végére leszögezni, hogy akinek nem inge, nem kell, hogy magára vegye. Ha habzószájú kommentelésekbe kezdünk nem termelünk megoldást.

Beküldve:

Plusz 5kg, maradhat?

Ez a bejegyzés főként egy Instagram-posztnak köszönhető: link
A téma viszont az asztalon hevert már jó ideje.

Magazinok. Hogyan legyél fitt? Fogadd el önmagad! Hogyan legyél karcsú, szálkás 10 nap alatt? Minden, amit a csokoládéról tudni kell. A diéta 10 lépcsője. Ashley Graham, plus size modell. Top 5 karcsúsító fazon. Ezt vedd fel, hogy takard a hasad! Készül már a nyári beachbody?Top 5 nasi, amit biztosan ehetsz bármikor…

Ugye nem is kell sorolnom a további címeket, ami akár naponta szembe jöhet velünk weboldalakon, újságok hasábjain, címlapon, tévéből, hirdetésekből, elkeseredett, örök fogyókúrázók Facebook-oldalairól. Csoportok, ahol a fogyásról beszélnek. Kalkulátorok, amelyek bizonyos számok alapján döntik el, hogy ki egészséges, ki van a keretben még épp benne. Fura, nem?

A willendorfi Vénusz szobra a termékeny, húsos, jó erőben lévő nőt ábrázolja. A klasszikus ősanyamodellt, akinek a teste befogadja az új életet.
A milói Vénusz szobra pedig egy karcsú, izmos női modell, hetykén álló cicikkel, megtestesítve a késői hellenisztikus kor ideálját.
Mondhatni ég és föld a két Vénusz, mindkettő ideálkép egy-egy korrajz, ki mit talált érzékinek, csábítónak, egészségesnek.

A modernkori lányt vajon hogy ábrázolná a mai kor szobrásza?

Ha a test egy templom, miért rombolják mégis oly’ sokan? Honnan jön a tökéletes ideálkép, hogyan változik szinte évről-évre a modern Vénusz a szemünk előtt?
Biztosra veszem, hogy mint minden, a testünkhöz kapcsolodó érzelmeink is otthonról indulnak el.  Az ételhez fűzödő impressziónk megintcsak egy otthoni séma, amit sok-sok nálamnál okosabb pszichológus megfejtett már – bulimia, anorexia nervosa, sanyargatás, kínzás, önhánytatás, falási rohamok, endorfinok, eltorzult önképek, túlzásba vitt edzések, kalóriaszámolások. Ezeket a kulcsszavakat, sajnos azt kell mondjam, sok fiatal lány és fiú is ismeri. Csúfolódások tárgya, otthon, az iskolában. Ne egyél már annyit! Miért eszel csak ennyit?
Erre egyébként az egyik kedvenc példám Harry Potterből Dudley Dursley, ahol az anyai szeretet túleteti a csemetét – minél több falatot kap,annál jobban szeretem. Anyaként helytállok, hiszen táplálom a fiam/lányom, nem szenved hiányt. Hogyan lehetne egy anyának rámutatni erre, hogy a fia/lánya túlsúlyos, ami veszélyezteti az egészségét? Hogyan lehet a gyereknek elmondani, hogy attól, hogy nemet mondasz a következő pudingra/ tányér pörköltre nem vagy rossz gyerek és nem fogod ettől kevésbé szeretni anyádat, bármit is mond?
Nem állsz fel az asztaltól addig, ameddig meg nem eszed? De. Ha nem kívánod, ha túletted már ígyis magad, miért ennél többet? Kinek felelünk meg?

Voltam 42 kg és 22 éves.
Vagyok 54 kg és 28 éves.
Voltam 61 kg és 26 éves.

Mit látunk ebből? Csak számokat, változó tendenciákat, ugrálásokat egészséges és kevésbé egészséges között. Nem látjuk a mögötte levő jeleket: az idegeskedéseket, a megfelelési kényszert, a boldogságevéseket, a nyugodt vacsorákat, a kapkodós reggeleket. Nem látjuk mögötte a fiút/lányt, aki a tükör előtt áll és nem ér össze rajta a farmer, kellemetlenül feszül hastájon a póló. Nem látjuk a lányt, aki magazinokat les, hogyan legyen vékonyabb, mint mások. A monoton futópadozást, a fehérjeport, a felesleges túlhajtást. Az éjszakai jutalomfalatot, a megérdemelt hamburgert, a jóleső ízektől gazdag mosolyt. Nem látjuk a fiút, aki nem mer bemenni az edzőterembe, mert úgy érzi, nem oda való a maga x kilójával.

Nem oké cikizni másokat, azért, mert a keretből valamiképp kilóg – a soványság pont úgy lehet egészségügyi probléma, mint a kövérség. Én nem támogatom azt, hogy valaki maradjon húsos, csak azért, mert éppen forradalom van a testképpozitívitás mezején – amennyiben az egészségügyi állapota kielégítő és nem fogja 2-3 éven belül terhelni az ízületeit, a tüdejét, a szívét, számára ha tükörbe néz, teljesen oké, amit lát akkor, oké.  Pont úgy, ahogy a soványság sem oké, ha csak azért csinálja az eszetlen diétát, mert XY ezt meg azt mondta, miközben a gyomra, a mája teljes egészében beteggé válik. Nem a positivebody-t kellene elsősorban támogatni, hanem az egészséges testet – és ebben a mentális egészség is óriási szerepet játszik!

Az egészséges test viszont nem zárja ki a striákat, nem zárja ki a megereszkedett anyupocakot, önmagába foglalja a kevésbé hetykén álló ciciket és a kevésbé feszes fenekeket is – ezek mind természetesek. Nem tudom, hogy a társadalom érti/érzi-e a különbségeket, ezeket az árnyalatnyi finomságokat, hogy valami alkati kérdés-e vagy egészségügyi. Nekem ne mondja senki, hogy fogadjam el természetesnek, ha valaki 170 centiméter és mellé ugyanennyi kiló – ez nem pozítiv testkép, ez szimplán nem egészséges, megrövidíti a saját élettartalmát, megannyi betegség melegágya – cukorbetegség, szív-és érrendszeri panaszok és ez még csak a kezdet. Ez természetesen a szénnédolgozott izomzatra, a csontszárazzá leszárított testekre is igaz. A testedzés az életünk részévé kellene, hogy váljon, egészséges keretek között, mindazok mellett mindkét véglet számára   maximális segítség kell, hogy elérje a korának/nemének megfelelő egészséges állapotát mind súlyban, mind mentálisan.

Önmagunkat elfogadni egy nagyszerű érzés, fantasztikus teljesítmény.
Egészségesnek maradni, pedig nem kevesebb, mint az egész életünk.

Beküldve:

Gendersemleges divat lesz a jövő?

Szeretem a TED Talkokat, mindig találok érdekes témákat, amik néhány perc alatt is egy nagyon jó gondolategyveleget indítanak el bennem.  Most épp egy 3 évvel ezelőtti, Lakatos Márk TED Talkba futottam bele, amely – miről másról? – a divatról, az öltözködésről, a genderfluid nemsemlegességről szól. Ez a téma nagyon vékony jégréteg, hiszen a társadalommal csínján kell beszélni ezekről, mert főként néhány nemzetnél ez egy igen fájdalmas téma. Hiszen a férfi katonásan maradjon férfi, maradjon abban a szerepben, amit a társadalom kijelölt számára, feleljen meg azon követelményeinek, pont úgy, ahogy a nő is a rá szabott szereppel.

Az uniszex öltözködés, az androgün megjelenés számomra körülbelül olyan 2014 körül vált világossá – akkoriban voltam végzős a divatiskolában, jobban kinyílt a szemem, és jobban ráálltam ezekre a dolgokra. Hozzá kell tennem, én alapból nyitott szemléletű vagyok, számomra jobban dukáltak mindig a fiúsabb, férfiasabb darabok, mintsem a nőiek. Nagyon egyetértek Márkkal, hogy az öltözködésünkkel szavak nélkül beszélünk, és nem mindegy, mit akarunk kommunikálni az első pillanattól fogva.

Maga az androgünitás, uniszex darabok megjelenése a piacon, szerintem abszolút nem gond, sőt – ebben van valamiféle semlegesség, egyenlőség. Ha magyar példát akarok erre hozni, mert miért ne, akkor ezt a fajta semlegességet szüleink iskolaköpenye hozta be – ahol mindenki ugyanazt viselte és nem lehetett más. Ezt azért nem tartom ilyenformán bajnak, hiszen gyerekként és főként tinédzserként is szerintem futottunk bele olyanba, hogy a márka mondja meg, ki vagy. A márka tesz emberré, élő reklámfelületté, azt közvetíti, hogy te bizony képes vagy egy bizonyos körhöz tartozni=van pénzetek. Ez pedig éles vonalt húz, sok vitára ad felületet – hiszen maga az ember személye, értéke nem mérhető ruhadarabokban.
Ha pedig ezt az uniszex divatot nézem, valahol nekem az is eszembe jut, hogy teszünk a felesleges vásárlás, pazarlás ellen.

Márk a Z-generációt mutatja meg, akik befogadóbbak, gendersemlegesek, ahol eltűnnek a nemek közti éles különbségek. Nagyon jól rámutat, hogy Jung szerint a nőben él a férfi, a férfiban pedig a nő. Ezt a férfiak javarészt elnyomják magukban, mivel ez nem elfogadott, hiszen a melegeket, lányosabb heteroszexuális férfiakat megbélyegzik – míg a nők, ha előveszik a férfiasabb oldalukat, főként azért, hogy az élet bármely területén komolyabban vegyék őket (ez megint egy jó utalás Márk részéről, hogy míg a nők bele szeretnének lépni a férfiak cipőjébe, addig a férfiaknak eszük ágába sincs női cipőbe lépni, mert látják azt, hogy a női szerep alulértékelt), akkor azzal szembesülhetnek, hogy „elijesztik” a férfiakat maguktól, hiszen egy keményebb fellépésű nővel, akinek saját gondolatai, éles véleménye és meglátása van, azzal nehéz bármit is kezdeni. Ezek a tradicionális szerepekre értendőek – egy férfi mindig férfi szeretne maradni, és a tradicionális értelemben nála van az erő, a kormány és az irányítás joga is.  Bár most Papp Ádám írása jut eszembe, aki arról ír férfi szemszögből, hogy a férfiak nem bólogató kutyát szeretnének a nő személyében, én ezzel nem biztosan értenék egyet – mondjuk úgy, hogy vannak olyan férfiak (főként a 40 éves korosztályig), akik már az apjuktól látott sablonokkal nem élnek, ahol az asszony neve hallgass otthon. Oké, most jöhet az, hogy nem minden apa volt ilyen – ez tény. De az én elméletem szerint, azok az apák nem voltak olyanok és nem olyanok ( akár az 50-60-70-es korosztályból) akiknek az apja volt az élő példa, hogyan ne viselkedjenek.  Ez szerintem visszavezethető, hogy ha nem az apa, akkor a nagyapa, vagy ha nem a nagyapa, de a dédnagyapa volt a ludas a témában, és valahol megszakadt ez a láncolat – most lehet, hogy sok férfi hördül fel, hogy általánosítok, de ha végignézünk egy családfát, biztosra veszem, hogy találunk legalább egy férfit, aki annyira sarkosan tekint a nőkre, hogy előjön az a fajta képlet, amiről fent beszéltem, hogy a nőnek hol a helye és mi a dolga.

Visszakanyarodva, a végső gondolat Márktól szintén fontos üzenettel bír – jó lenne ha a jövő androgün volna abból a szempontból, hogy elfogadjuk egymást, ahol nem számít, hogy mi a nemed, hanem az, hogy milyen ember vagy. Mert az sokkal fontosabb.

Engem kifejezetten érdekelt már középiskolás korom óta (ahol előszeretettel hordtam nyakkendőt, inget, mellényt, farmert, mintsem ruhákat vagy szoknyát, példának okáért), hogy mitől lesz valaki nőies, vajon csak a ruhák tehetnek róla? Pont úgy, ahogy ha valaki kivágott felsőt hord, sokat mutató darabokban flangál, akkor az egyenesarányosan lekurvázható?
Én a mai napig hangulatból öltözök reggelente – nekem, a személyiségemnek, a megjelenésem ad egy keretet. Amiben nem érzem jól magam, nem veszem fel, mert az kihat az egész napomra, viselkedésemre és megnyilvánulásaimra is – egy ideig erőltettem családi elnyomásra ezt a „miért nem vagyok nőiesebb”-témát, de aztán évek múltán el is engedtem. Ha valaki nőiesnek akar látni, annak fog – mert túl tud látni a szokásos berögződéseken.  Egy időben orrkarikám volt, tetoválások díszítik a testem – ez férfias akkor? Ha cargonadrágot hordok, a baseball sapkát pedig fordítva, miközben van rajtam egy leheletnyi smink, mellette pedig összhang tanúskodik az öltözködésemről, akkor mi a helyzet velem, nőies vagyok vagy férfias?

Izgalmas kérdésnek tartom a divat, a nőiesség, férfiasság, önkifejezés, önazonosság köreit egy témán belül. Mindenesetre nézzétek meg a videót, aztán ha úgy érzitek, adjatok hangot a véleményeteknek, mert kíváncsian várom!

A jobb oldali vagyok én, mellényben, 2013-ban.
Csak a fent említett példa miatt. ( smiley)

Beküldve:

Így kommunikálunk mi – kommunikációs szegénység – ahogy én látom

A bejegyzést a Kóborlelkek IGTV-je inspirálta, őt pedig egy másik beszélgetés, ahol elhangzott az a szó, hogy kommunikációs mélyszegénység – ezúton is köszönet megszolalas.ig instagram fiókjának!  Ezek után mozdultak meg a fogaskerekek a fejemben, hogy ha létező szó, akkor miért nem hallottam még róla, ha pedig nem, akkor én hogyan definilálnám.
Hát így.

Kommunikációs szegénység az, ha nem tudjuk kifejezni az érzéseinket, mert nem merjük, mert nincs rá idő, mert nincs rá szó. Pedig van. Sokszor hallgatunk, mert nem akarjuk megbántani a másikat, vagy azért hallgatunk, mert nem vagyunk benne biztos, hogy a másik befogadó-e. Hogy van-e helye a mondanivalónknak, hogy félő, hogy ront a helyzeten. Ezt én mindenképp szegénységként definilálnám, hiszen hogyan legyünk többek, ha épp a hallgatás miatt vagyunk kevesebbek?

Kommunikációs szegénység az, amikor vezetőként nem tudunk kommunikálni. Sehogy. Elakad az információ, tévesen érkezik, hiányosan. Amikor nem tudunk bizonyos helyzeteket felvállalni.  Nem könnyű vezetőnek lenni, jó vezetőnek még nehezebb.

Kommunikációs szegénység az, ha családon belül és barátok körében sem lehetünk nyitottak. Ha el kell hallgatni bármit is, a másik lelki békéért.

Kommunikációs szegénység az, ha egy beszélgetés veszekedésbe torkollik. Hogy nincs higgadt kerete, hogy nincs logikai érvelésre esély – ahol a beszélgetés két fél párbeszéde, egymás véleményének elfogadása, megvitatása. Ahol a nézőpontok talán nem találkoznak, de nyugodtan futnak egymás mellett, párhuzamosan.

Kommunikációs szegénység az, amikor a telefon egyik végétől a másikig nem hallatszódik más, mint a ki nem mondott szavak sűrűsége. Talán az évek óta összegyűlt morzsák, a kis tüskék ott szívtájékon, az elharapott vallomások. A ki nem mondott bocsánatkérések.

Kommunikációs szegénység az, ha tabuként kezeljük a halál kérdését, azt, ha a családban több az egy emberre eső csontvázak száma a szekrényben és a zörgés egyre jobban erősödik – ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebb a hallgatás. A családi hozadék, mint hordalékkúpok hegyeket képeznek a generációk életében – de nem építenek. Gátakat képeznek, amelyek súlyos következményekkel járnak.

Kommunikációs szegénység az, ha valakit etetünk. Két kézzel, minden mondat és tett végén ott csüng, a mi lenne ha, mi lett volna ha… mert milyen dolog már elültetni valakinél egy magot, hagyni, hogy csírázzon, szépen nevelgetjük és a végén csak kételyeket hagyunk benne? Szegénnyé tesszük az egyént, kiéheztetjük, kivéreztetjük.

„Az első, amit megtanulunk, a kommunikáció. S az idő múlásával bizonyos értelemben egyre jobban csináljuk. Furcsamód azonban, ahogy felnövünk, kezdődnek a zavarok. Néha csak a szavak hiányoznak, vagy elfelejt az ember valamit. Máskor zavarba jön, a kínos helyzet beléfojtja a szót. Minél több szót ismerünk, annál nehezebb megfelelően használnunk őket.” (Sara Rattaro)

Beküldve:

Karantények

Az elmúlt két hónapban nem volt kedvem írni – ha volt, akkor szerteszéjjel futottak a gondolataim, mint holmi üveggömbök és nem volt kedvem összegurítani őket. Most azonban, a sokadik napja bezárva a lakásba igénylem, hogy írhassak.

A koronavírus negatív helyzetéről órákig lehetne mesélni, szeretném azonban a pozitív oldalát megragadni. Merthogy van. Számomra legalábbis biztosan – a bezártságot nehezen bírom, sőt kifejezetten szarul, mert milyen érdekes, hogy amikor az ember mehetne bárhová inkább a szoba csöndjét választja egy hosszú munkanap után, most pedig, mennék bármerre – sosem volt még ilyen vonzó Debrecen környéke, mint most.

Nade, nézzük a pozitív oldalát.

Írás
Nagyon sokszor azon kapom magam, hogy jelenetek,szókapcsolatok vagy akár egész történetek futnak le a fejembe és érzem azt a zsigeri vágyat, hogy írjak: inspiráció után kutatok, videókat nézegetek, zenéket hallgatok. Van, hogy slamek,apró versek, rímek derengenek fel bennem – ez egy nagyon pezsdítő érzés, mert tényleg olyan,mintha felébredt volna az alkotói kedvem és érzi a tavaszt.

Könyvek
Megvettem Simon Márton – Polaroidok c. könyvét, még aznap telecímkéztem, mert bár a versek felépítése nagyon puritán,egyszerű, hétköznapi mondatokból áll, pont ez benne a zseniális. „Nem érek rá, lélegzem.”
Ez is milyen frappáns, nem? Talán a karantények egyik legjellemzőbb mondata, nem? Végre lélegzünk. A postán meg találtam egy könyvet, amit 6 éve üldözök és hihetetlen hogy csak úgy ott hevert pár száz forintért – egyik legjobb dolog volt, ami történt velem a napokban. Az olvasás természetes és a hétköznapjaim része, de valahogy most, hogy kiülök az erkélyre miközben elolvasok egy-két oldalt, vagy nyugodtan kávé mellett teszem egész más érzete van.

Alkotás
A festés pár hete belépett az életembe, úgy voltam vele,miért ne lennék képes rá? Élvezem, ellazít, a hétvégéim egyik nyitó vagy záróakkordja volt. Évekig ráfeszültem az alkotásra, mert kevésnek, tehetségtelennek éreztem magam látván mások alkotásait, könnyed vonalait, vagy azt, ahogy valamicsodálatos dolog kibontakozik a kezeik közül. Volt, hogy órákig ültem egy munka felett, vagy szószerint széjjeltéptem mert tehetetlennek éreztem magam – szerencsére ez lecsengőben van, egyre inkább hajlékonyabbá, fogékonyabbá és befogadóbbá válok : videókat nézek, ötleteket csenek el és végre élvezem is. Milyen érdekes, hogy ha az ember lényében merev, és mint már sokszor utaltak arra hozzám közel állók is, hogy mennyire rugalmatlan vagyok az kihat az élet számos aspektusára – a testem,a vállaim merő görcs, felhúzott vállak folyton, vagy gondolat-hurkok amiktől nehezen vagy épp sehogy nem tudok elszakadni.

Jóga
Ezer meg ezer éve jógáztam utoljára. Anno a terápiám részévé vált, majd felváltotta a megrögzött edzőtermi vesszőfutás,amit a mai napig bánok olyan értelembe, hogy sokkal jobban kellett volna hallgatnom önmagamra, semmint mások ítélőképességére. Azonban az a része sokat adott, amikor már magamtól edzettem, a saját testemre hallgatva, élvezettel. Van, amikor hiányzik, valószínűnek tartom, hogyha végre lecseng ez az egész korona dolog, akkor visszatérek és nem fogom sajnálni sem az időt sem az energiát rá – pont ahogy a jógára sem. Pár napja csak szimpla nyújtásokat végeztem, feszegettem egy kicsit az összeugrott határaimat és szinte azonnal érezhető volt, hogy a görcsök engedtek a hátamban, derekamban.

Spanyol nyelv
Már jó egy éve kacérkodom vele, hogy milyen jó lenne egy újabb nyelvvel megismerkedni. A spanyol zene mindig is tetszett, amikor Svédországban voltam akkor volt alkalmam megismerni közelebbről vagy legalábbis egy kis szeletet kapni a spanyol életérzésből és mit ne mondjak, imádtam. A tánc, a mentalitás, a nyelv… most pedig, hogy a sorozatok és a filmek világára is van időm, a Netflix egyik sikerét, az Élite c. sorozatot kezdtem el és végeztem ki mindössze pár nap alatt. Nos, akkor dőlt el, hogy előveszem a nyelvkönyveket amit már egy éve beszereztem, felcsapom a Youtube legjobb spanyol nyelvű tanító videóit és belemélyedek. Aztán meglátjuk. Nyilván egyedül kell majd motiváció, hogy folytassam, mert ha nem köt le, hamar feladom – mint számtalan más dolgot is. De ameddig élvezem, nincs baj.

Én hiszem, hogy ezt az időt, amit itthon töltünk bármennyire is nehéz, kreatívan és okosan kell felhasználni. Most kell újra alapozni, újratervezni – most van rá idő, hogy kellően átgondolva lépjünk a sakktáblán. Az új szokásokat, új hagyományokat most kell felvinni a naptárba – az egészségünk ( a testi és mentális is!) érdekében. Talán annak is ideje volna, hogy az emberek leüljenek és megismerkedjenek magukkal – feltegyék a nagy kérdéseket a tükörnek, belebújjanak az ezeréves fotókba, relikviákba, fellapozni a régmúlt naplókat. Hasznosan tölteni ezt az időt, mert oka van,amiért bent vagyunk. Élvezni a zenét, a rádiót, időt szánni a reggeli falatokra, kiülni az erkélyre, mikor süt a nap – ezek apróságok, mondhatni semmiségek és most pont ezért lesznek hangsúlyosabbak. Tudom, mind klisé, elkoptatott közhely, de valójában így van.

Jó újranézni filmeket, jó felfedezni új filmeket, sorozatokat. Jó érzés feleleveníteni egy régi könyv cselekményét és élvezni egy teljesen újét. Jó, hogy van időm magamra. Hagyhatom leülepedni a verseket, szavakat, mondatokat és nem kell, hogy örvényt képezve keringjenek bennem hosszú napokon át.  Jó, hogy ami volt pár hónapja, mostmár egész másként fest.  Még jövök, mert jó itt.

„Ez mind múlékony.
Legalább hasonlít rám.”
Simon Márton

 

Beküldve:

Euphoria – érzelmi hullámvasút

A sorozat nagy médiafigyelmet kapott, így nem véletlen, ha ti is találkoztatok már vele – én is belefutottam párszor, de úgy éreztem, nem feltétlenül kell látnom ezt a sorozatot, mert maga a trailer is egyszerre volt számomra vonzó és félelmetes.

Mivel egy pár perce fejeztem be, muszáj írnom róla.
Spoiler-övezet.

Maga a téma, amit körüljár, nem újkeletű. Azt hiszem a 2010-es évek elején volt Skins c. sorozat, ami hasonló témakört járt be. Drogok, alkohol, mámoros éjszakák, mardosó reggelek, mentális problémák, nagy szerelmek, még nagyobb szívtörések, gimnázium és a többi és a többi. Ezekkel a címszavakkal azért kell vigyázni, mert egyszerre vonz egy bizonyos nézőközönséget – aki ugyebár nyitott erre – illetve taszítja el azokat, akik nem nagyon akarnak tovább látni az orruk hegyétől. Igen, negatív képet fest – de ez is hozzátartozik az élethez, bármennyire is próbálják sokan a szőnyeg alá söpörni, mondván, ami nincs és nem látható az nem létezik.

Az Euphoria egy nagyon kifejező név ennek a sorozatnak. Az egész sorozatot áthatja ez a fura légkör, ami egyszerre nyomasztó, ráül az ember mellkasára, főleg a ismerős sémákkal, ismerős elemekkel találkozik benne és másfelől pedig annyira tabudöntögető, hogy néha nyelni kell egy nagyot. Nem tagadom, voltak részek, ahol egyszerűen megállítottam és nem bírtam tovább nézni, mert annyira felkavart. Nem a képi világa, nem az, hogy sokat vagy éppen sokkolót mutattak – maga az egész jelenet, a párbeszédek, az, ahogy Zendaya és Hunter megformálja a két főszereplőt. Ezt a sorozatot nem mondanám tinglitangli egydélutános sorozatnak, amit egy zacskó chipsszel ülsz le megnézni, néha felhúzod a szemöldököd aztán ennyi. Ezt meg kell emészteni, ezt át kell rágni magadban.
Bármennyire is nem akarjuk tudomásul venni, de ez a sorozat nem az élénk fantázia műve – ez igazából bárki életében lehet, akár ismerjük, akár nem. Drogok, gyógyszerfüggőség, harc a szülőkkel, önmagunkkal, önmagunk keresése és elvesztése vagy épp megtalálása – bár a plakáton van egy rakat csillámpor és Hunter Schafer is szereti a glittert, ettől függetlenül itt nincs. Számomra a legsokkolóbb jelenet az, amikor a drogdíler, aki mindössze 20 éves és nyakig van a bizniszbe, akinek a házát maga a drog tartja össze; ápolja a nagymamáját, aki talán mit sem tud a világról, ami körülötte van hiszen gépek tartják életben.
Szó van az anyákról, akik vagy mély depresszióban vannak, vagy az erejük utolsó morzsáinál járnak mert próbálják egybetartani az egészet; szó van a toxikus kapcsolatokról, arról, hogy a szociális média hogy csinál szeretetkurvát az emberekből. Egyébként erről a szociális média dologról az utóbbi időben pont beszélgettünk egy ismerősömmel, aki azon az állásponton volt, hogy mindennek van mértéke – na de ki mondja meg a mértéket? Miért hagyja egy fiatal lány, hogy befolyásolja a szociális média azt, hogy ki ő, mitől szép, mennyit ér és ez mérhető e reklámokban és valutában? Nagyon felgyorsult világot élünk, ahol a lányok eladják a lelküket a like-ért, a visszacsatolásért – az Euphoriát kötelezővé tenném a gimnáziumba, hogy mindenki nézze meg. Ne kezdjünk el oktatófilmekkel, meg egyéb drogprevenciós előadásokat gyártani (amit egyébként hasznosnak találok, de nem tudom, mennyire tudja megérinteni a diákokat) hanem ezt odalökni nekik, hogy emésszék. Ezt biztosan forgatni fogják magukban, gyomorrontásig. Naturalisztikus ábrázolása a valóságnak, annak, hogy mi milyen veszélyekkel és következményekkel jár – nem próbálja egy romantikus, mondhatni a fiatalok számára vonzó csomagolásba burkolni a droghasználatot, nem teszi kívánnivalóvá.  Durva cucc.

Vannak benne izgalmas párbeszédek, érdekes és abszolút helytálló gondolatok – nem olyanok írták, akiknek igazából lila gőzük sincs arról (vagy túlcukrosítják)  mivel jár a felnőtté válás. És ez nem csak a tinédzsereknek szól – hiszen felnőtté nem akkor válunk, ha elérjük a 18-at. A sorozatban Rue testvére mindössze 14 körül lehetett, mikor megtalálta a túladagolt nővérét a saját hányásában fuldokolva. Ott van még Jules, aki akkor vált felnőttebbé, mikor az anyja bezáratta a pszichiátriára, mert transznemű és a sort még bőven lehetne folytatni.

Szóval, aki vágyik egy valódi, tabudöntögető, izgalmas és lebilincselő sorozatra az mindenképp nézze meg.
Készüljön fel a mentális hullámvasútra, öveket becsatolni!

Nekem Rue karaktere ( Zendaya ezzel a sorozattal írta be magát a filmes nagykönyvbe, szerintem a Pókemberes cuccal nem ért el ilyen magaslatokat) kifejezetten szimpatikus. Nem próbálja takargatni, nem próbálja mismásolni – drogozik és kész. Nem kicsit, sokat. Nem sajnáltatja magát, nem kezd el hosszú monológokat folytatni a miértekről – ahogy halad a sorozat, amit egyébként ő narrál, egyértelművé válik, hogy mi vezetett idáig. Tudja, hogy nem ez az ő útja, tudja, hogy ha tovább viszi beledöglik – nagyon is tudatosan csinálja, de egy percig sincs az a tipikus, tocsogós önsajnálat. Egyszerűen kiteríti a lapokat és rábízza a nézőre a véleményformálást. Fezco, ő a másik nagy szerelmem. Drogbáró, 20 éves, van egy öccse aki szintén nyakig benne van az üzletben és van egy magatehetetlen nagymamája – remélem a következő évadban az ő élettörténetét is feldolgozzák, mert bőven maradtak kérdőjelek vele kapcsolatban.  Jules ( Hunter Schafer) a maga bájával, szinte tényleg olyan, mintha valami képregényből lépett volna ki, aki tipikusan sosincs a Földön, valahol a felhők felett van a feje – merész, bátor, életvidám, bohókás, extrém, szeretnivaló és rengeteg hülyeséget csinál. A transzneműsége tökéletesen van ábrázolva a sorozatban, olyan természetességgel és türelemmel beszél róla, hogy ezzel válik az Euphoria alliterációjává  a maga színességével. Fantasztikus!

Kordokumentumfilm.
Színtiszta mélység és magasság.
Gondolatfüzér.

Amíg néztem, úgy éreztem folyamatosan üvölt a film, hangos a mondanivalója.
Csak mi vagyunk némák.
Remélem, akinek segítségre van szüksége, legyen szó bármiről, ezek után megtalálja a hangját.