365 nap – a lengyelek merész dobása – botrány 3 felvonásban

Az elmúlt két-három hétben aztán mindenfélét láttam ezzel a filmmel kapcsolatban. Rengeteg magyar portálon, főleg a Facebookon osztották-szorozták a sztorit, értelmetlenebbnél értelmetlenebb kommenteket kapott. Úgy érzem, hogy az emberek többsége nem érti a lényeget, amit ez a film tükrözni próbál. Egyrészt. Másrészt meg ott keresünk gigászi magaslatokat, ahol nem kellene.

Spoiler
A sztori egy lengyel könyv alapján van, amit egy wattpados fanfiction előzött meg. Magyarán nem kell többet gondolni bele – egy laza 30-as nő írta, szerintem a Szürke ötven árnyalata, a Szépség és a Szörnyeteg volt a kiindulási alapja, neadjisten’ egy adott pasi/színész. Blanka Lipinska lehetséges, hogy egy bortól ittas/munkától besokkalt napon kezdte el írni a saját maga és barátnői szórakoztatására, ahol álmai pasiját formázta meg. A Wikipédia-oldala szerint inspirálta az is, amikor Sziciliába látogatott.
A történet rém egyszerű – adott egy karrierista nő (talán maga Blanka), aki nem él boldog kapcsolatban, tulajdonképpen palira van véve elég rendesen, a szexuális élete konvergál a nullához, miközben a szexuális étvágya ettől függetlenül elég nagy. Adott egy olasz Adonisz, a helyi maffia feje, aki azon túl, hogy megalomániás, az irányítás átadása nem az ő asztala. Ők egy banális, erőltetett véletlen kapcsán összefutnak, Adoniszunk (aki egyébként Massimo) a nő rajongója lesz, és tűvé teszi érte a bolygót.  Azért itt megjegyezném, hogy Blanka sok ezer nő álmait fogalmazta meg – ugyan ki ne vágyna arra, hogy egy olasz félisten bekeresse érte a világot, a tenyerén hordozva?
Van benne dráma, rémkevés életszagú párbeszéd, egy kis feminizmus, egy minimális tiltakozás és maximális szexjelenetek.  Én nem fogok kertelni, négyszer néztem meg más-más személyekkel, kiváncsi voltam az ő reakciójukra is. A szexjelenetek élessége szerintem valódi, én nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ott bizony nem voltak dublőrök. Erős jelenettel indít, és szerintem a film ott alapozza meg az első tíz percében, hogy miről is fog szólni, ezért sem értem a közfelháborodást.

Tegnap bonyolódtam egy közelharcba Facebookon emiatt, ahol egy férfi sokallta a szexjeleneteket, hogy már-már a szoftpornó határát súrolják – nem súrolja szerintem, hanem egyenesen az – és hogy amúgy a főszereplő hölgyet, a saját szavaival, élve dugná, mint a lopott biciklit, de ez neki is sok. Ugye érezzük az ellentmondást?
A férfiak számára elfogadott a pornó. Ők élvezhetik, nézhetik, ha egy nő nézi, akkor erőteljesen megoszlanak a vélemények, és többségében nem elfogadott ez. Ha egy nő akár a 365 napot, akár a Szürke 50 árnyalatát nézi meg az közfelháborodás tárgya – és főként férfiak szólalnak fel ellene – mert hogy úristen, hát ezt hogy lehet megnézni, meg ez a pornó, meg maszlag.  A gond az, hogy nem látják be, a nő is emberből van, müködő hormonháztartással és a pornó nyerssége, túlzott erőszakossága nem teljesen egyezik az ő ízlésével, és ezzel nem árulok el nagy titkot, hogy van aki kedveli, ha van mögöttes tartalom, némi fűszer hozzá.

A 365 napot azért támadják, mert a Stockholm-szindrómával kapcsolják össze. Mivel a nő beleszeret az elrablójába és erős kötődés alakul ki köztük, és ezt romantizálva kapjuk vissza a képernyőn, ergo egy mentális állapotot/betegséget „istenít” a női társadalom. Szerintem aki értelmes, okos, pontosan tudja, hogy ebbe nem kellene ilyeneket belelátni, mert miért keresünk könyörgöm ebben magaslatokat, ha a pornóban sem tesszük? Ez egy film, egy fikció, aminek a története sallang, ez tömör eyecandy a női társadalom részének, és aki agyban egy kicsit is ottvan, tudja, hogy Massimo nem létezik, és egy elrablás semmilyen értelemben nem oké, akkor sem, ha egy olasz csődör teszi.  Ez a film tökéletes kikapcsolódás a munka után lefáradt, szellemileg-testileg offos hölgyeknek popcornnal, csajos estére, témának a barátnőkkel, éjszakára szép álmokat hoz, és ez így körülbelül ennyi is.

Nem tudom, hogy a könyv milyen lehet, mivel eddig még csak lengyelül jelent meg, de bízom benne, hogy az angol fordításra sem kell sokat várni.

A történet 3 részes, szóval még 2 rész erejéig élvezhetjük Michele Morrone tökéletesre dolgozott felsőtestét, mellesleg pedig remélem az énekhangját is, hiszen több dalt is ő énekel a filmben. Apropó dal – az abszolút plusz pont, hogy a zenék kiválóan voltak összeválogatva a jelenetekhez. Szerintem azóta is sokan dúdolgatják a Red c. számot.

Ha az erotikus verseknek, az erotikus könyveknek van helye, akkor szerintem ezeknek a filmeknek is van létjogosultsága. Ha férfi író/rendező által készül, akkor kasszasiker. Ha női író/ rendező keze van a dologban, kurvulás.
Érdekes, nem?

Papp Ádám – Blues az Úton – Ajánló

Papp Ádám legújabb kötete, a Blues az úton nemrégiben jelent meg.
Ajánló következik.

Ez a kötet 27 évet ölel fel – érzéseket, ki nem mondott gondolatokat, nyitányokat és zárásokat tartalmaz, ezen felül pedig magáról az útról szól, amin Ádám végigment és jelenleg is sétál rajta. A kötet tulajdonképpen felfűzhető egy szalagra – a kezdetekből fakadó impulzusok és a mai napig tartó élethelyzetek sokasága adja a ritmusát, egy gyönyörűen megkomponált, kollektív összegzés.

A versek olvasása közben nem volt nehéz Ádámot elképzelnem, ahogy bluest penget a gitárján, előtte hevernek a sűrűn teleírt papírlapok, némi whiskey társaságában. Old-school kiskocsmák homálya is tökéletesen passzolna hozzá – az írásaiból visszaköszönő egyszerű, mégis valós életigazságok kimondása számomra Fodor Ákos stílusát idézi vissza – hogyan mondhatunk ki mély dolgokat ilyen könnyedén? Tartom magam ahhoz, hogy Ádám olyan, mint egy lassú folyású folyó – a kövek mi vagyunk benne, az írásaival pedig szépen lassan csiszolja azokat a köveket, akik képesek meghallani a folyó csobogását. Mit csiszol le rólunk? A saját sérüléseinket, ki nem mondott érzéseinket.

Az alkotás sokszor magányos munka – hiszen a lecsupaszított lelkünkről van szó, ezt pedig nem lehet csak úgy hirtelenjében közszemlére tenni. Ádám mégis varázslatosan komponálja műveit, hiszem, hogy ő sok emberrel ellentétben inkább kezet fog magánnyal és együtt alkotnak valamit.

A Blues az úton című kötet Papp Ádám egyik (ha nem a legfontosabb) mérföldköve. Ádám régóta úton van, rég elhagyta az indulási pontot, állomásról állomásra megy és azt hiszem, mindannyian örülhetünk, ha részt veszünk vele ebben az utazásban, mert nemcsak tartalmas, hanem szórakoztató is.
A kérdés az, hogy nekünk meddig szól a jegyünk?

Ádámmal, mielőtt megírtam volna az ajánlót, sikerült egy kisebb interjút készítenem, mert úgy éreztem, így lesz igazán kerek az ajánló.

Hogyan készült ez a borító?

Az első perctől kezdve, mikor felötlött, hogy megírom a Blues az útont, pontosan ezt a borítót képzeltem el. Út, lábnyomok és az élet. Szerettem volna egy olyan borítót, ami hűen tükrözi, hogy miről szól a kötet. Szerintem bejött.

A verseid követnek-e valamiféle ritmust?

A ritmus ez esetben a gyerekkortól idáig. A kötet első harmada visszaemlékezés, a második az, amikor elindultam és a harmadik pedig egy kis „megállj”, de tudom, hogy kell tovább menni. Valami lezárult, és már jönnek is az új élmények, felismerések.

Mindegyik vers természetesen egy darab belőled, ahogy fogalmaztál, 27 év termése. Melyik darab mégis a legértékesebb?

Mindegyik darabja értékes. A legcsodálatosabb arra visszagondolni, hogy amikor jöttek az első élettől való impulzusok, miként hatottak rám. Ahogy jöttek a benső fájdalmak, amik mélyen elgondolkoztattak, amikor feleszméltem egy-egy spicces helyzetben. Aztán persze a többi, ami jött.
A „Hosszú út Bluesban” le is írtam.
„Hosszú az út, csak élni kell!
Ha távol lennél, megérkezel.
Ne féld a perceket, nincs miért,
minden pillanat a tiéd!”
Ezzel a négy sorral akár el is intézhettem volna az életem első felét, de ahogy tovább mentem, úgy jöttek az egyre szebb, jobb és izgalmasabb pillanatok.

Minden köteted egy állomás. Van indulási pont, jelenleg bőven zakatolunk, de a kérdés, van-e tervezett állomás?

Biztosan van, sőt ez is egyfajta végállomás, csak most épp átmegyek az utam azon részére, ahol még nem jártam, de előtte még egy picit visszanézek mindenre ami jó, ami szép, mielőtt tovább mennék.

Ha szeretnéd a kötetet megvásárolni, ITT megteheted 🙂

The Wandering Earth – filmkritika

Amióta van Netflixem, a világ még inkább kinyílt számomra. Nem véletlenül böngészem a kínálatot, vannak igazán érdekes filmek. A The Wandering Earth is egy közülük.

Nagyon közel állnak a szívemhez a jövőről szóló filmek – A Ready Player One, Blade Runner 2049, Alita, Ghost in the Shell, a klasszikus Ötödik Elem és még sorolhatnám ezt a listát sok-sok filmmel bővítve. Abszolút hiszek abban, hogy a jövő sokkal többet tartogat számunkra, mint amit jelenleg el tudunk képzelni. Ezek a filmek nemcsak látványosak, hanem tulajdonképpen mindegyik egy vonalon húzható – az emberiség miként fog reagálni a technológiára, hol ér össze az ember és a gép kapcsolata, ha pedig összeér, hogyan választhatóak el a cselekedetek, döntések és személyiségek.

A The Wandering Earth Kína nagy dobása – szerepel benne minden, ami jól jellemzi a kínai, koreai, japán filmipart – nagyszerű látvány, sőt több, mint nagyszerű látvány, vannak benne megható monológok, a család fontosságát kellően hangsúlyozzák (ez minden ázsiai kultúrában meghatározó, enélkül nincsenek filmek), mellette pedig vannak mellékkarakterek, akik a film bizonyos pontjainál főszereplővé nővik ki magukat pár kocka erejéig.

Spoiler.
A sztori annyi, hogy az anyatermészet nem bírja tovább azt, amit az ember művel, jól meg is bosszulja magát, óriási cunamikkal, pusztítással adja a tudtunkra, hogy mennyire elege van a környezetszennyezésből és a túlnépesedésből is. A főszerepben egy édesapa áll, aki asztronauta, a fia, aki a történet elején még csak pár éves, és a nagypapa, akire marad majd a kisfiú, hiszen az apát szólítja a kötelesség. A kötelesség nem más, mint megmenteni a Földet – ezt egyébként nagyon érdekesen oldották meg, tulajdonképpen eltolják a Földet a pályáról, hogy a Naptól távolódjanak, merthogy a Nap sem bírja már sokáig…
Az emberiség felét, azaz 3,5 milliárd embert, a Föld alá telepítenek, ahol tökéletesen alkalmazkodnak nagyjából 4 év alatt a viszonyokhoz. A fenti részre csak bizonyos esetekben és bizonyos személyek mehetnek, példának okáért a nagypapa, aki fent dolgozik, mint nyersanyagszállító, mert hogy azoknak a hajtóműveknek, amelyek mozgatják a Földet egy új Naprendszer felé, szükségük van minél több nyersanyagra. A fiúcskából tinédzser lett, lázad bőven, ellopja nagypapa beléptetőjét, a húgát ellopja a suliból, és tulajdonképpen fel is mennek a fenti világba, hogy szembesülnek azzal, mi is maradt belőle – jég, fagy, mínusz 83 fok, teljesen szétfagyott utcák, terek, épületek és bizony a nagy-nagy jégrétegek alatt pedig emberek.
Mindeközben az apa kint a világűrben az utolsó napját tölti az űrállomáson. Alig várja, hogy hazatérjen, hiszen a fia felnőtt, ő pedig alig vett részt az életében…
A bonyodalom ezek után jön.
Nem lövöm le tovább, de köze van egy bolygóhoz, hajtóerőművek leállásához és ehhez társul még az ázsiak filmek specialitása – az óbégatós, mindentbele érzelmekkel teli jelenetek.

A film tetőpontjával abszolút nem értek egyet, blamázsnak tartom, felesleges lépésnek. Mindenesetre ajánlom mindenki figyelmébe, aki szereti az ilyen jellegű filmeket. Egyszer nézhető, de az olyan, hogy a popcorn és a cola is kell hozzá. A film dinamikája lassúból vált át gyorssá, néhol kapkodóssá, egyik cselekmény üti a másikat, szinte pánikszerűen menekülünk mi is A-ból B-be. Sokan lehúzták a filmet, több kritikát is olvastam, hogy nincsenek teljesen kibontva a szálak, a szereplők, alig ismerjük meg őket, és még rengeteg olyan dologra hívja fel a figyelmet egy-egy kritika, amivel egyet kell, hogy értsek, én mint laikus, de leszögezném, hogy aki a látványra éhes és nem feltétlen akar gigászi összefüggéseket kihámozni több mint egy órán keresztül, annak ez a film üdítő lesz.

Könnyű-e a múzsák élete? Olvassunk Braskó Csabát!

Eddig két ember ajánlotta nekem ezt a könyvet – Beáta azzal harangozta be számomra, hogy neki óriási változást hozott az életébe, letehetetlen a könyv, és mindenképp szemléletformáló. A nővérem szintén tűkön ülve várta, hogy elolvassam és beszéljünk róla. Nos, íme az én véleményem.

A főszereplő, Éva a könyv elején sem volt szimpatikus, a közepénél elvette a kedvem az olvasástól. Nagyon egyszerű az oka: Éva a mai kor leánya, aki kettőig sem tud számolni, ha nincs mellette valaki. Neki mindig kell egy hátszél, egy támogató szó, sosem tudja, hogyan ragadja meg a helyzetet, cseberből vederbe esik. Fogni kell a kezét reggeltől-estig, hogy „életben” maradjon.
A könyv egyébként szemléletes példákon át taglalja, miből mi következhet, szépen becsomagolva az olvasó számára is egy iránymutatást. Az adott szituációk nem a levegőből és a fantáziából kapottak, életszerűek, mindegyikünk otthonában volt már ilyen – és lesz is.  Számomra borzasztóan idegesítő volt, hogy Évának folyamatosan kell egy lökés, hogy kapisgáljon bármit is abból, amit a kedves paradicsomléivó fiú folyamatosan elé tár nagyon okosan, empatikusan és kedvesen.
Szóval Braskó Csaba jól ír, jó gondolatai vannak, szeretem a szemléletvezetését, jó példákat hoz fel – de már csak azért sem szeretnék a cipőjében lenni, mert ha összeakadnék egy Éva-típusúval, nem biztos, hogy lenne elég türelmem ahhoz, hogy segítsek. Sőt, biztosan nem lenne.
A történet happy end, felgyúl a kislámpa a feje felett, minden sínre vágódik, na, nem a hollywoodi kasszasikerek alapján, hanem kis szolid magyarosan.
Pozitívak voltak a fejezetek elején található idézetek, kedvenceim.
Abszolút negatív a regényben felbukkanó hangulatjelek. Miért?!
Ha komolyan akarjuk venni, és nem egy chatbeszélgetésre asszociálni, akkor simán elhagyhattuk volna – így szerintem még inkább lentebb viszi a komolyságát, hiszen számomra ez akár egy sima chatbeszélgetés is lehetett volna Évával, aki este 10-kor rád ír, hogy romokban van az élete, és légyszíves azonnal mentsd meg, bárhogyan.

Nekem sajnos nem lettek világmegváltó terveim tőle, de ha valaki arra vágyik, hogy egy könyvön keresztül valaki kézen fogja és vezesse egy darabig – ajánlom neki Braskó Csabát.

A Citatumon találtam tőle egy idézetet, ami jobban megfogott, mint a könyv maga.

„Az az érdekes, az az izgalmas, az a vonzó, amikor valakiben van mélység. Gazdag a szókincse. Gazdag a gondolkodása. Sokrétű. Erre úgy tudsz szert tenni, ha csak kevés korlát van benned. Kevés alapelv, de azok gondosan kiválogatottak, kiérleltek. Ha sok korlátod van, akkor a gondolkodásod beszűkül. Csőlátásnak is hívják ezt a jelenséget. Nem veszel észre lehetőségeket, így nem is tudod őket megragadni…”

A mondat többi részével abszolút nem értek egyet, amely a sikertelenségre reflektál, ez már szerintem kőkemény maszlag és nettó megmondóember stílus, ami Csernusnál még talán oké, de így Braskó Csaba munkásságát ismerve, nem igazán.

Ha értékelni kellene, akkor egy erős 6/10.
Ha ti olvastátok esetleg, osszátok meg bátran, nektek mi a véleményetek a könyvvel kapcsolatban! 🙂

 

Karantények

Az elmúlt két hónapban nem volt kedvem írni – ha volt, akkor szerteszéjjel futottak a gondolataim, mint holmi üveggömbök és nem volt kedvem összegurítani őket. Most azonban, a sokadik napja bezárva a lakásba igénylem, hogy írhassak.

A koronavírus negatív helyzetéről órákig lehetne mesélni, szeretném azonban a pozitív oldalát megragadni. Merthogy van. Számomra legalábbis biztosan – a bezártságot nehezen bírom, sőt kifejezetten szarul, mert milyen érdekes, hogy amikor az ember mehetne bárhová inkább a szoba csöndjét választja egy hosszú munkanap után, most pedig, mennék bármerre – sosem volt még ilyen vonzó Debrecen környéke, mint most.

Nade, nézzük a pozitív oldalát.

Írás
Nagyon sokszor azon kapom magam, hogy jelenetek,szókapcsolatok vagy akár egész történetek futnak le a fejembe és érzem azt a zsigeri vágyat, hogy írjak: inspiráció után kutatok, videókat nézegetek, zenéket hallgatok. Van, hogy slamek,apró versek, rímek derengenek fel bennem – ez egy nagyon pezsdítő érzés, mert tényleg olyan,mintha felébredt volna az alkotói kedvem és érzi a tavaszt.

Könyvek
Megvettem Simon Márton – Polaroidok c. könyvét, még aznap telecímkéztem, mert bár a versek felépítése nagyon puritán,egyszerű, hétköznapi mondatokból áll, pont ez benne a zseniális. „Nem érek rá, lélegzem.”
Ez is milyen frappáns, nem? Talán a karantények egyik legjellemzőbb mondata, nem? Végre lélegzünk. A postán meg találtam egy könyvet, amit 6 éve üldözök és hihetetlen hogy csak úgy ott hevert pár száz forintért – egyik legjobb dolog volt, ami történt velem a napokban. Az olvasás természetes és a hétköznapjaim része, de valahogy most, hogy kiülök az erkélyre miközben elolvasok egy-két oldalt, vagy nyugodtan kávé mellett teszem egész más érzete van.

Alkotás
A festés pár hete belépett az életembe, úgy voltam vele,miért ne lennék képes rá? Élvezem, ellazít, a hétvégéim egyik nyitó vagy záróakkordja volt. Évekig ráfeszültem az alkotásra, mert kevésnek, tehetségtelennek éreztem magam látván mások alkotásait, könnyed vonalait, vagy azt, ahogy valamicsodálatos dolog kibontakozik a kezeik közül. Volt, hogy órákig ültem egy munka felett, vagy szószerint széjjeltéptem mert tehetetlennek éreztem magam – szerencsére ez lecsengőben van, egyre inkább hajlékonyabbá, fogékonyabbá és befogadóbbá válok : videókat nézek, ötleteket csenek el és végre élvezem is. Milyen érdekes, hogy ha az ember lényében merev, és mint már sokszor utaltak arra hozzám közel állók is, hogy mennyire rugalmatlan vagyok az kihat az élet számos aspektusára – a testem,a vállaim merő görcs, felhúzott vállak folyton, vagy gondolat-hurkok amiktől nehezen vagy épp sehogy nem tudok elszakadni.

Jóga
Ezer meg ezer éve jógáztam utoljára. Anno a terápiám részévé vált, majd felváltotta a megrögzött edzőtermi vesszőfutás,amit a mai napig bánok olyan értelembe, hogy sokkal jobban kellett volna hallgatnom önmagamra, semmint mások ítélőképességére. Azonban az a része sokat adott, amikor már magamtól edzettem, a saját testemre hallgatva, élvezettel. Van, amikor hiányzik, valószínűnek tartom, hogyha végre lecseng ez az egész korona dolog, akkor visszatérek és nem fogom sajnálni sem az időt sem az energiát rá – pont ahogy a jógára sem. Pár napja csak szimpla nyújtásokat végeztem, feszegettem egy kicsit az összeugrott határaimat és szinte azonnal érezhető volt, hogy a görcsök engedtek a hátamban, derekamban.

Spanyol nyelv
Már jó egy éve kacérkodom vele, hogy milyen jó lenne egy újabb nyelvvel megismerkedni. A spanyol zene mindig is tetszett, amikor Svédországban voltam akkor volt alkalmam megismerni közelebbről vagy legalábbis egy kis szeletet kapni a spanyol életérzésből és mit ne mondjak, imádtam. A tánc, a mentalitás, a nyelv… most pedig, hogy a sorozatok és a filmek világára is van időm, a Netflix egyik sikerét, az Élite c. sorozatot kezdtem el és végeztem ki mindössze pár nap alatt. Nos, akkor dőlt el, hogy előveszem a nyelvkönyveket amit már egy éve beszereztem, felcsapom a Youtube legjobb spanyol nyelvű tanító videóit és belemélyedek. Aztán meglátjuk. Nyilván egyedül kell majd motiváció, hogy folytassam, mert ha nem köt le, hamar feladom – mint számtalan más dolgot is. De ameddig élvezem, nincs baj.

Én hiszem, hogy ezt az időt, amit itthon töltünk bármennyire is nehéz, kreatívan és okosan kell felhasználni. Most kell újra alapozni, újratervezni – most van rá idő, hogy kellően átgondolva lépjünk a sakktáblán. Az új szokásokat, új hagyományokat most kell felvinni a naptárba – az egészségünk ( a testi és mentális is!) érdekében. Talán annak is ideje volna, hogy az emberek leüljenek és megismerkedjenek magukkal – feltegyék a nagy kérdéseket a tükörnek, belebújjanak az ezeréves fotókba, relikviákba, fellapozni a régmúlt naplókat. Hasznosan tölteni ezt az időt, mert oka van,amiért bent vagyunk. Élvezni a zenét, a rádiót, időt szánni a reggeli falatokra, kiülni az erkélyre, mikor süt a nap – ezek apróságok, mondhatni semmiségek és most pont ezért lesznek hangsúlyosabbak. Tudom, mind klisé, elkoptatott közhely, de valójában így van.

Jó újranézni filmeket, jó felfedezni új filmeket, sorozatokat. Jó érzés feleleveníteni egy régi könyv cselekményét és élvezni egy teljesen újét. Jó, hogy van időm magamra. Hagyhatom leülepedni a verseket, szavakat, mondatokat és nem kell, hogy örvényt képezve keringjenek bennem hosszú napokon át.  Jó, hogy ami volt pár hónapja, mostmár egész másként fest.  Még jövök, mert jó itt.

„Ez mind múlékony.
Legalább hasonlít rám.”
Simon Márton

 

Kaizen – találd meg a változás kulcsát magadban!

Elsőnek szeretnék a kedves Wikipédiától idézni :” A Kaizen nem csak egy módszert, hanem gondolkodásmódot (életfelfogást) is jelent. Alapelve szerint minden probléma egyben lehetőség is a fejlődésre, fejlesztésre. Nem a hibás, a felelős megállapítása az elsődleges célja, hanem a kialakult helyzet megoldása, tanulás a történtekből. A Kaizen az érintett szervezet minden tagjától elkötelezettséget és részvételt kíván. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, az érintetteket be kell vonni a kialakításba és a rendszer fenntartásába.”

Ezt a módszert egyébként az élet minden területén érdemes alkalmazni. Szkeptikus voltam a könyvvel kapcsolatban, hiszen annyiféle megközelítését hallottuk már a változásnak, legtöbbje számomra nem állt másból, mint hogy változni könnyű, csak akarni kell – féle monológokból. Változni piszoknehéz ezért a legtöbb ember bele se kezd – a jól megszokott rutin, a bevésődött hagyományok, az otthonról hozott kisnagy csomag ugye, azokat nehéz csak úgy a sarokba lökni és azt mondani, majd én felülírom a képletet, a rossz beidegződéseket, a rossz hagyományokat, esetleg még azt is megkérdőjelezem, hogy anyám meg apám hogy látja a világot és az ráhúzható-e az én világomra.

Mindenkinek a változásról a drasztikus, 180 fokos változás ugrik be – mi nők, meg pláne tudjuk, hogyan kell felforgatni az eddig megszokott közeget : új színű haj,  ha hosszú akkor levágatjuk, új tetoválás, új piercing, teljesen más stílus kipróbálása és a sor még végtelenül hosszú lehetne. Mindenkinek megvan az a pillanat, amikor akkorát csalódott valakiben / valamiben, hogy egyszerűen fogja és úgy érzi, hogy szinte létszükséglet, hogy változtasson magán. Ez persze ideig-óráig tart, a nagy érzelmek feldobnak minket a változással kapcsolatban – ez az ideig-óráig effekt pont ezért veszélyes. Gondoljunk az újévi fogadásokra, ugye megvan az a lista, amit szentül megírtunk akár papíron, akár fejben, és az első hetekben sutba is löktük?

Na, a Kaizen pont erről beszél, hogy kifogy a motiváció az első nagy lendület után. De miért? Azért mert az emberek óriási változásokat akarnak, ami drasztikusan hat az eddig életükre és egyfajta félelem is kialakul bennük, mivel nem egy jól átgondolt, logikusan felépített változásról beszélünk. Erre egy kiváló példa volt a könyvben, a fogyás témakör. Aki fogyni szeretne, van egy konkrét szám, hogy mennyi az annyi – mellé pedig szinte azonnal beugrik mindenkinek a fájdalom, az izomláz, esetleg az is, hogy mások előtt nem szeretne mozogni, idő és esetleg pénzhiányban szenved – tehát öt perc alatt tízfajta kifogást találunk és marad minden a régiben. Vagy épp, hogy beleveti magát a sűrűjébe és mégsem sikerül egy rövid idő alatt látványos eredményt produkálni – egyenes út a feladáshoz.

Az amigdala az emberi agy mediális temporális lebenyében található, a lényeg, hogy elsődleges szerepet tölt be az érzelmek feldolgozásában. Az amigdala felelős azért, hogy szinte azonnal lekapcsolja az olyan helyzeteket, amelyek rizikósak – tehát ha van egy adott konkrét félelmünk, szinte azonnal bekapcsol az amigdala ha egy olyan helyzet lehet, ahol ez a félelem teret kap.  Számomra ilyen, ha idegenek előtt vagy épp sok ember előtt kell beszélnem – szinte mindenkinek megvan az, amikor az előadó tördeli a kezét, kiszárad a szája, pásztázza a tömeget és egyszerűen elfelejti még a nevét is. Na ekkor van az, hogy kerüljük az ilyen jellegű helyzeteket, mert félünk a besüléstől – erre való a kaizen.  A kaizen a félelmet vizsgálja meg, hogy mennyire racionális, irracionális, hogyan lehet a javunkra fordítani ezeket a kellemetlen helyzeteket. A kulcsszó a kis lépéseken van.

A módszer alapja, hogy egy adott cél kitűzésében nagyon lassan haladjunk, szinte észrevétlenül.  A könyvben volt egy hölgy, Julie, aki nem akart mozogni akkor sem, mikor már konkrét egészségügyi problémái voltak emiatt. A Kaizen-módszer nem arra fókuszált, hogy x kilót kell x idő alatt leadnia – hanem arra, hogy miért nem szeret mozogni? Hogyan lehetne ezt megszeretetni? Julie imádott tévézni ezért az író, aki maga is elismert szakember a témában, kitalálta, hogy esti filmnézés közben masírozzon a tévé előtt 1 percet. Nevetséges.
Aztán Julie azon kapta magát, hogy már két perce masírozik és nem esik nehezére a mozgás. Aztán hármat. És így tovább. Végül fejben tökéletesen összekötötte azt, hogyha tévézik, akkor mozogni is fog – ez pedig rendszeressé tette a mozgást számára, megszoktatta vele, sőt talán meg is szerette.

Olyan apró lépésekben halad a Kaizen, hogy mondhatnánk, ez semmiség, ezt bárki megtudja. Igen, csak kérdés, hogy meddig. Ez a legizgalmasabb része, hogy a saját félelmeinket írjuk felül és új határokat szabunk, vagy épp bontunk le. Én már egy ideje alkalmazom a Kaizent, holott fogalmam sem volt, hogy hívják – az egyetemi éveim alatt sokszor kellett kiállnom beszélni mások elé ráadásul olyan témában, ami nem feltétlenül a kedvencem, vagy nem éreztem magam komfortosan. Volt egy pár interjúm is, ahol rengetegen ültek és hiába voltak ismerős arcok körülöttem, egyszerűen annyira izgultam, hogy még azt is elfelejtettem, amit valójában mondani akartam.

Ilyen kis lépés volt a szövegem megírása, pontokba szedése és memorizálása. Megkértem másokat, hogy előttük mondjam el, korrigáljanak, esetleg szóljanak ha hadarnék, érthetetlen, nem összefüggő, amit mondok. Ezek apró lépések… aztán jött a vizualizáció.
Elképzelni, hogy ott állnak előttem – ez a legnehezebb része. Azonban már egy ideje, úgy állok ehhez is, hogy hibázni emberi dolog, nem hinném, hogy ez olyan mértékben „károsítja” az imidzsem, hogy félnem kelljen tőle. Mindenkivel megesik, hogy összeakad a nyelve, nem jut eszébe egy szó – na és akkor mi van? Olyan irracionális félelmeket generálunk magunknak… miközben etetjük az amigdalánkat mindenféle lehetetlen félelemmel. Ez a „na és akkor mi van” kérdéskört egyébként elég sokszor kérdezem meg én is magamtól és a barátaimtól is. Nem mellesleg mindenkinek felírnék receptre egy Almási Kitti – Bátran élni c. könyvet. Általa tanultam meg feltenni ezt a kérdést és más szemszögből kezelni egyes szituációkat. A Kaizen c. könyv elolvasása után úgy gondolom, hogy ezeket a kis lépéseket máshol is tudom majd kamatoztatni és őszintén szólva nem is értem, hogy ez miért nem elterjedt – kiváló példákkal szemlélteti, hogy például egy olyan nagy cég, mint a Toyota miként építette bele a cég hétköznapi életébe, hogyan segítette elő a termelést, a dolgozók motiváltságának a fenntartását és a többit.

Egyszóval mindenkinek ajánlom Robert Maurer – Kaizen c. könyvét, aki változni szeretne és nem fél a kis lépésektől, fejlődni és változni akar.  Ezeket a jó tanácsokat, meglátásokat egyébként nemcsak saját magunkban, hanem munkahelyünkön,baráti köreinkben és kapcsolatainkban is alkalmazhatjuk – az ember nem tulajdonít nagy dolgot neki, mondván, egy apróság, minthogy reggelente megjegyzek valami pozitívat a kollégámnak nem nagy dolog, sőt, butaság is – nagy hiba! Tényleg a legapróbb lépések kellenek ahhoz, hogy megfogalmazódjon és elérhetővé váljon egy nagy cél. Mindig csak az első öt lépést kell látnunk és megtennünk – utána jön a következő öt és így tovább, egészen a célig 🙂

Euphoria – érzelmi hullámvasút

A sorozat nagy médiafigyelmet kapott, így nem véletlen, ha ti is találkoztatok már vele – én is belefutottam párszor, de úgy éreztem, nem feltétlenül kell látnom ezt a sorozatot, mert maga a trailer is egyszerre volt számomra vonzó és félelmetes.

Mivel egy pár perce fejeztem be, muszáj írnom róla.
Spoiler-övezet.

Maga a téma, amit körüljár, nem újkeletű. Azt hiszem a 2010-es évek elején volt Skins c. sorozat, ami hasonló témakört járt be. Drogok, alkohol, mámoros éjszakák, mardosó reggelek, mentális problémák, nagy szerelmek, még nagyobb szívtörések, gimnázium és a többi és a többi. Ezekkel a címszavakkal azért kell vigyázni, mert egyszerre vonz egy bizonyos nézőközönséget – aki ugyebár nyitott erre – illetve taszítja el azokat, akik nem nagyon akarnak tovább látni az orruk hegyétől. Igen, negatív képet fest – de ez is hozzátartozik az élethez, bármennyire is próbálják sokan a szőnyeg alá söpörni, mondván, ami nincs és nem látható az nem létezik.

Az Euphoria egy nagyon kifejező név ennek a sorozatnak. Az egész sorozatot áthatja ez a fura légkör, ami egyszerre nyomasztó, ráül az ember mellkasára, főleg a ismerős sémákkal, ismerős elemekkel találkozik benne és másfelől pedig annyira tabudöntögető, hogy néha nyelni kell egy nagyot. Nem tagadom, voltak részek, ahol egyszerűen megállítottam és nem bírtam tovább nézni, mert annyira felkavart. Nem a képi világa, nem az, hogy sokat vagy éppen sokkolót mutattak – maga az egész jelenet, a párbeszédek, az, ahogy Zendaya és Hunter megformálja a két főszereplőt. Ezt a sorozatot nem mondanám tinglitangli egydélutános sorozatnak, amit egy zacskó chipsszel ülsz le megnézni, néha felhúzod a szemöldököd aztán ennyi. Ezt meg kell emészteni, ezt át kell rágni magadban.
Bármennyire is nem akarjuk tudomásul venni, de ez a sorozat nem az élénk fantázia műve – ez igazából bárki életében lehet, akár ismerjük, akár nem. Drogok, gyógyszerfüggőség, harc a szülőkkel, önmagunkkal, önmagunk keresése és elvesztése vagy épp megtalálása – bár a plakáton van egy rakat csillámpor és Hunter Schafer is szereti a glittert, ettől függetlenül itt nincs. Számomra a legsokkolóbb jelenet az, amikor a drogdíler, aki mindössze 20 éves és nyakig van a bizniszbe, akinek a házát maga a drog tartja össze; ápolja a nagymamáját, aki talán mit sem tud a világról, ami körülötte van hiszen gépek tartják életben.
Szó van az anyákról, akik vagy mély depresszióban vannak, vagy az erejük utolsó morzsáinál járnak mert próbálják egybetartani az egészet; szó van a toxikus kapcsolatokról, arról, hogy a szociális média hogy csinál szeretetkurvát az emberekből. Egyébként erről a szociális média dologról az utóbbi időben pont beszélgettünk egy ismerősömmel, aki azon az állásponton volt, hogy mindennek van mértéke – na de ki mondja meg a mértéket? Miért hagyja egy fiatal lány, hogy befolyásolja a szociális média azt, hogy ki ő, mitől szép, mennyit ér és ez mérhető e reklámokban és valutában? Nagyon felgyorsult világot élünk, ahol a lányok eladják a lelküket a like-ért, a visszacsatolásért – az Euphoriát kötelezővé tenném a gimnáziumba, hogy mindenki nézze meg. Ne kezdjünk el oktatófilmekkel, meg egyéb drogprevenciós előadásokat gyártani (amit egyébként hasznosnak találok, de nem tudom, mennyire tudja megérinteni a diákokat) hanem ezt odalökni nekik, hogy emésszék. Ezt biztosan forgatni fogják magukban, gyomorrontásig. Naturalisztikus ábrázolása a valóságnak, annak, hogy mi milyen veszélyekkel és következményekkel jár – nem próbálja egy romantikus, mondhatni a fiatalok számára vonzó csomagolásba burkolni a droghasználatot, nem teszi kívánnivalóvá.  Durva cucc.

Vannak benne izgalmas párbeszédek, érdekes és abszolút helytálló gondolatok – nem olyanok írták, akiknek igazából lila gőzük sincs arról (vagy túlcukrosítják)  mivel jár a felnőtté válás. És ez nem csak a tinédzsereknek szól – hiszen felnőtté nem akkor válunk, ha elérjük a 18-at. A sorozatban Rue testvére mindössze 14 körül lehetett, mikor megtalálta a túladagolt nővérét a saját hányásában fuldokolva. Ott van még Jules, aki akkor vált felnőttebbé, mikor az anyja bezáratta a pszichiátriára, mert transznemű és a sort még bőven lehetne folytatni.

Szóval, aki vágyik egy valódi, tabudöntögető, izgalmas és lebilincselő sorozatra az mindenképp nézze meg.
Készüljön fel a mentális hullámvasútra, öveket becsatolni!

Nekem Rue karaktere ( Zendaya ezzel a sorozattal írta be magát a filmes nagykönyvbe, szerintem a Pókemberes cuccal nem ért el ilyen magaslatokat) kifejezetten szimpatikus. Nem próbálja takargatni, nem próbálja mismásolni – drogozik és kész. Nem kicsit, sokat. Nem sajnáltatja magát, nem kezd el hosszú monológokat folytatni a miértekről – ahogy halad a sorozat, amit egyébként ő narrál, egyértelművé válik, hogy mi vezetett idáig. Tudja, hogy nem ez az ő útja, tudja, hogy ha tovább viszi beledöglik – nagyon is tudatosan csinálja, de egy percig sincs az a tipikus, tocsogós önsajnálat. Egyszerűen kiteríti a lapokat és rábízza a nézőre a véleményformálást. Fezco, ő a másik nagy szerelmem. Drogbáró, 20 éves, van egy öccse aki szintén nyakig benne van az üzletben és van egy magatehetetlen nagymamája – remélem a következő évadban az ő élettörténetét is feldolgozzák, mert bőven maradtak kérdőjelek vele kapcsolatban.  Jules ( Hunter Schafer) a maga bájával, szinte tényleg olyan, mintha valami képregényből lépett volna ki, aki tipikusan sosincs a Földön, valahol a felhők felett van a feje – merész, bátor, életvidám, bohókás, extrém, szeretnivaló és rengeteg hülyeséget csinál. A transzneműsége tökéletesen van ábrázolva a sorozatban, olyan természetességgel és türelemmel beszél róla, hogy ezzel válik az Euphoria alliterációjává  a maga színességével. Fantasztikus!

Kordokumentumfilm.
Színtiszta mélység és magasság.
Gondolatfüzér.

Amíg néztem, úgy éreztem folyamatosan üvölt a film, hangos a mondanivalója.
Csak mi vagyunk némák.
Remélem, akinek segítségre van szüksége, legyen szó bármiről, ezek után megtalálja a hangját.

Megdönteni… tudjátok,hogy folytatódik?

Szabó Simon-maratont tartok. Megnéztem tőle a Moszkva teret, most pedig a hírhedt Hajnal Tímeát is. A papírrepülők egy holnapi program talán, a zsebzsötem pedig szintén megvolt már.

Maradjunk annyiban, hogy az általa rendezett kisfilmeknek van egy olyan hangulata, amit sosem gondolnék róla. Több interjúját átolvastam a napokban, pontosan tudja és kedveli, hogy a tuskó paraszt szerepet kapja mindenhol, hiszen számára ez a testhezálló. Én abban a hitben voltam, hogy unja. Tehát mégsem. Azért egy komolyabb hangvételű filmben megnézném, ahol egy valós, komolyabb problémát /szerepet osztanak rá. Annyira kifejező szemei vannak, hogy nem hinném, hogy az egyetlen arca az az, amit jelenleg a kamerának mutat.

A film a magyar filmipar egyik tömeggyártott terméke, nem írta be magát a nagy könyvbe, de nem hinném,hogy erre készültek. Az nagyon tetszett, hogy nyers, pontosan bemutatja a karót nyelt, pedáns tökéletes anyukát-apukát, a tökéletes menyasszony-jelöltet, de pont ez benne az idegesítően valóságos – hogy köztünk járnak az ilyen „majdénmegmondom” Piroskák. Ők csapnak az asztalra, minőségi pulit vagy tacskót csinálnak a férfiakból csak azért, mert a kontrollmániájuk generációs hozadék, hiszen az ő anyja is a nadrágot hordta. Ahol még azt is szabályozni akarják, hogy az unoka biztosan fiú legyen…

Dani, na ő meg a leendő papucsférjek egyik díszpéldánya, neki még a szar is ízetlen, ahogy egy kedves barátom mondaná. Tipikus bólogató kutya, semmilyen arckifejezéssel. Ha az alkotók szándékosan kérték erre, hogy csak egyfajta arckifejezést produkáljon végig, akkor teljesítette a feladatát. Nem ismerem a színészt, de remélem a pályafutása alatt, ennél jobb, érzelmesebb és kifejezőbb szerepekhez is jutatták, mert itt nem csillogtatta meg, hogy tud egész széles skálát lemimikázni.

Jordán Adél és Lengyel Tamás édesek, aranyosak együtt -de valóban csak egy giccses töltelékszál.
És itt van a kedves narrátorunk, a szuperparaszt Bögöcs. Biztosan ezer meg ezer kritika volt már erről, hiszen nem mostani film, de komolyan ő vitte a prímet. A szövege egyenes, nyers, az ő humora mentette meg a menthetőt. Tudom,hogy az ilyen úrihölgyek felhúzták rá az orrukat, hogy istenem, de egy visszataszító alak, valóban az. A korunk egyik „kedvenc” férfitípusa : a szotyihéjat köpködő, sört sörrel ivó, lángososnál és/vagy gyrososnál kézzel evő típus. Aki egyszerre akar mindent, semmi befektetéssel. Kiváló karikatúra, Szabó Simon kisujjból kirázta – groteszk és szerintem mindenkinek van egy ilyen ismerőse, vagy ismerősének az ismerőse.

Visszatérve a Jordán Adél és Lengyel Tamás párosához, volt egy jelenetük, ahol kiderül, hogy volt egy régebbi afféruk, és a férfi szereplő nem emlékszik konkrétan arra, hogy lefeküdt vele. A csaj ezért haragudott rá 15 évig, ráadásul újra összekötik a kellemesüket a hasznosukkal. Szóval lesz ebből egy elég hisztis, sírós jelenet, mire a srácnak ki lesz adva érthető okokból az útja, majd a lány ahogy az a nagykönyvben meg van írva, kiborul. Majd csenget, virág,smárolás és megint ágy. Erre a narrátorunk csak annyit mondott, hogy az előbb még hiszti volt ezerrel…
És ez annyira meghökkentő jelenet volt. Szinte érthetetlenül buta, ostoba és gagyi. Aztán rájöttem, hogy a fenét, dehogyis! Hiszen a mai lányok dacára annak, hogy ki hogyan csalta meg őket, ki hogyan köpte őket „szembe” a saját önbecsülésüket, a saját méltóságukat hajítják el újra és újra csak azért, hogy az a srác rájuknézzen. Kutyába lemennek a figyelemért – milyen fájdalmas ez. Nincs tartásuk. Görbetükör.

Amúgy a sztorit meg a mindennapok, a baráti társaságok, az álmodozó fiúcskák és az ingerszegény környezetben élő férfiak írták. Biztosra veszem,hogy baráti összejövetelek nagy slágere, a ki hogyan és kit témakör, amit egy-egy sör mellett, oltári nagy nevetések, hencegések közepette jó előadni. Ne legyünk álszentek, a lányok is pont ennyire szeretik kitárgyalni a férfiakat, azt a bizonyos vonalkát a falon.
Egyszer nézhető -viszont a nevetés és a fejfogás garantált.

#csakabögöcs

Pécsi szál – kritika és élménybeszámoló

Nem vagyok otthon a pécsi zenészekben – ezt azért az elején leszögezném. Hébe-hóba hallgatok 30y-t, Kispált abszolúte sosem hallgattam, Punnanyt igencsak ritkán. A Halott Pénz nekem egy korszakot jelent, őket természetesen rongyosra hallgattam -meghatározó része volt az egyetemi élet első és második évének is.

Nem titok, hogy Szabó Simon neve volt az, ami bevonzott erre a filmre. A Viktória, Zürichi Expressz film pár perces jelenetével megvett engem ( holott tényleg fogalmam sem volt az előzményeiről…). Valahogy nekem mindig is jobban tetszettek az őszinte ,kicsit szarkasztikus, mondhatni bunkó karakterek ( lehet, hogy magamra ismerek…?!) Az egyik interjújában nyíltan kimondja, hogy az eddig filmjeiben a suttyó parasztot alakította. Időközben belepillantottam a Moszkva tér-be, egy kicsit sajnálom, hogy lemaradtam a nyolcvanas-kilencvenes évekről – izgalmas lehetett.

Nade, a Pécsi Szál. Áldokumentum film, nem mindig egyértelmű,hogy mi a fiktív és mi a valóság. Nem volt komoly, nem próbálta lenyomni a torkunkon,hogy mitől lesz valaki zenész, mi a titkos összetevő a zenész életvitelhez – persze sztorizgattak, persze voltak benne igazán jó kulisszatitkos háttérinfók, de összességében azért élveztem, mert könnyed volt, visszaadta a koncertek hangulatát, Simon humorizált, de nem vitte túlzásba így nem ő volt a központi szereplő. Lévai Balázs rendezésében ez az első film, amit láttam – nem értek sem a műfajokhoz és nem is mozgok otthonosan a filmek világában így nem állíthatok róla mást,mint hogy ez a filmje könnyed volt,humoros, volt benne kellő lendület, de egyszer nézhető kategóriába sorolnám. Számomra hiányzott, hogy több kulisszatitkot osszanak meg a zenekarok életéből, hogy laikusként „beleszeressek” annyira a zenészekbe, hogy kedvet kapjak ahhoz,hogy a film után belehallgassak egy-egy kevésbé ismert számukba. Nyilván nem ez volt a lényeg, hogy velős, sokatmondó dokumentumot forgassanak, mert akkor egész más szemszögből közelítették volna meg – a maga kategóriájában szerintem klassz.  Lovasi András neve ( szégyen,nem szégyen) számomra nem  túl sokat mondott azontúl, hogy persze ismerem őt, de a munkásságát nem. Nekem kifejezetten tetszett az ő fanyar humora, nem éreztem megjátszottnak, ahogy a film egyik jelenetében káromkodik egy egész kereket.

A kerekasztal beszélgetés szerintem szörnyű volt – nemtudom kinek az ötlete volt, hogy Süli András legyen az interjúztató, fancybb néven a moderátor ugye.  Szintén nem sokat tudok róla, de hogy ez esetben vagy fáradt volt vagy felkészületlen, az fix. A közel egy órás interjú alatt, elsztorizgatott magának, továbbá a mikrofonnal sem kötött túl nagy barátságot, mert szinte csak lengette maga előtt – értem én,hogy lazaság ide vagy oda, de azért a Kertész Mihály-terem közönsége szerette volna hallani is, hogy miről folyik az „érdemi” beszélgetés. Sajnálom, hogy nem voltak izgalmasabb kérdések, hogy nem ment a sztorizgatás, nem volt önfeledt hanem inkább kellően kínos. Lévai Balázst abszolút nem így képzeltem el, de nagyon kedves, közvetlen férfi, aki meglátásom szerint abszolút nincs magától elszállva, pedig van bőven mesélnivalója arról ,hogy mit tett le az asztalra…

Én valahogy kihagytam volna a Megdönteni Hajnal Tímeát poént Süli András részéről, mert ez az a poén, amit szerintem kb. mindenki elsüt Szabó Simonnak; amúgy pedig előre megyünk, nem hátrafele. Nem hiszem, hogy az a film a karrierje csúcspontja volt, nyilván megcsinálta, volt akkor eredménye meg tanulsága is – nem értem,miért forszírozzák.
Amennyire otthonosan mozgok a szakmában egy moderátornak „ébren” kellett volna tartania a közönséget, tényleg olyan kérdéseket feltennie, amire feszülten figyelünk, amire nevetünk, ami további kérdéseket vet fel, hogy mi is mint közönség megkérdezhessük, vagy ha nem mi, akkor ő. Egy szó, mint száz – ez nem volt az est fénypontja.

Nade a fénypont – óriási dolog történt velem! Előbújt belőlem a tinédzserlány, aki posztereket gyűjt és fotókat nézeget  ( rémciki), de számomra tényleg óriási dolog volt, hogy Szabó Simon körülbelül tőlem fél méterre adott interjút ( azt az interjút, amiben egy kicsit az én kezem is benne volt, hiszen az interjúztató egy nagyon kedves barátom volt). Megtiszteltetésnek éreztem, hogy segíthettem neki élete első interjújánál, aki nem mellesleg egy olyan színész,rendező akiért na mondjuk ki, rajongok.  A közös fotó ötlete még kb. a mozijegy lefoglalásánál eszembe ötlött, de a racionális énem arról beszélt,hogy ebből már kinőttem, amúgy is, minek égetném magam ezzel… szerencsére meggyőztem saját magamat, hogy itt van a vissza nem térő alkalom,  égek,hát akkor égek, na bumm. Szóval lett közös fotónk, egyből három, ahogy felhívta rá a figyelmemet Simon.  Ugye mindenkinek megvan, hogy ő közel két méter magas én meg mindössze 160 cm? 😀 A fotós érdeme, hogy a közös fotó sikerült – nehéz volt minket egy keretbe tenni.

A pécsi szál az élményekről, a hangulatról, a koncertekről, a backstageről, a pécsi közegről szól, ahol mindenki ismer mindenkit. Aztán ha mi is elmegyünk egy-egy debreceni koncertre, ahol ezek a kedves pécsi zenészek fellépnek, akkor hoznak egy kis darabot ebből az „ismerősök vagyunk mindannyian” életérzésből. Hiszen hányszor néztem össze más emberekkel a Halott Pénz koncerten, miközben üvöltve énekeltünk és hányszor mosolyogtunk össze? Sokszor. Ha pedig mi megyünk Pécsre? Biztosan beleszeretünk.

 

Panelkiszabadulási kísérlet

Mivel jómagam is a hármak bűvkörében élek ( ágy-munka-otthon) így természetesnek érzem, hogy a jó idő közeledtével ezt a hármast kellemesen megszakítsam alkalomadtán. Végre kellemesebb az időjárás, több fény jut be az ablakon, több ötlet cikázik a levegőben ( és persze bogár) – én kóros mehetnékben szenvedek a nap jó részében. A WMN cikkéből inspirálódva összegyűjtöttem magamnak is ösztönzésként, hogy hová mehetnénk el kettesben, hármasban, ötösével áprilisban Debrecen és környékén.

1. CSAK Design Vásár
Ez egy elég erős kezdése a kimozdulásnak, mert a szülinapos CSAK Design sok újdonsággal készül. Maga a vásár is szerintem abszolút egy jó program, a helyi alkotóközösségek mindig érdekességgel rukkolnak elő, színes felhozatal, nagyszerű ajándéktárgyak. Aki még nem volt, mindenképp látogasson el az Egyetem főépületébe.

2.Nagyerdő
Ez olyan alap, mivel a cívisvárosiak hol máshol ( a Vekerin kívül) élvezhetik a természet szépségét. Itt azért megemlíteném a Botanikus Kertet, ami csodálatos, főleg tavasszal. Elég hozzá egy pléd, kettesben vagy többedmagunkkal, leülni, beszélgetni, egyszerűen élvezni a napsütést. Mondjuk, én ezt egy könyvvel is eltudom képzelni totál egyedül.

3. Régiségvásár
Van egy hangulata – mi tavaly kezdtünk el járni a régiségvásárra, amolyan heccből, de a végén teljes egészében beleszerettem. Főleg a könyvrészlegnél vagyok megtalálható, de érdekelnek a gyönyörű ékszerek is.  Alkudozásban nem vagyok pro – sőt kifejezetten nem is vásárolok, inkább nézelődök. Olvastam híreket azzal kapcsolatban, hogy áthelyezésre kerül majd az egyik bevásárlóközpont parkolójából a Nagyerdőre – az biztos, hogy még több embert vonz majd, mivel a Nagyerdő közelsége szerintem ad egy pluszt az egész eseménynek.

4. Termálfürdő
Bár ez nem feltétlenül szabadtéri programnak minősül, mindenesetre jó móka. Kifejezetten élvezhető, a szabadtéri kiülős rész pedig számomra nagy kedvenc.

5. Slampoetry-est
A Debreslam egész estés programokat épít a slam-versek és témák köré. Szeretem a verseket, a slameket meg kivételesen : Simon Márton, Kertész Zsófi, vagy az örök szerelem Závada Péter versei nagy kedvencek.

6. Társasjáték-estek
Annyira nem szeretek sok emberrel kontaktba kerülni egyszerre, de 2-3 ember simán belefér – este, nálunk, vagy ha nem nálunk, akkor Debrecen belvárosában is található egy kiskocsma, ahol különféle társasjátékok próbálhatóak ki, miközben mindenki egy kis mennyiségű örömnedűt fogyaszt.

7. Esti ( késő délutáni) kocsma
Ez annyira nem romantikus szerintem legalábbis, mindenesetre jó közösségösszetartó ereje van : a barátokkal iszogatni, ( éljen a Füredi!) miközben megvitatjuk az aktuális pletykákat, az élet nagy eseményeit. A minap élveztem a Füredi vendégszeretetét – meg kell hagyni, van egy feelingje, miközben már a nap utolsó sugarai melegítenek és előtted hever a jéghideg vodkanarancs.

8. Egyéb szabadidős tevékenységek
Én speciel nem szeretek futni, sem futópadon, sem a természetben, de egyébként aki szeret, annak ez az időjárás kedvezni fog, bármilyen sporttevékenységhez. Párban állítólag még motiváltabb is az ember, ha meg csapattal van ( vagy főleg transzparensekkel álló supporterekkel) akkor még hatékonyabbá válhat a délutáni testmozgás. Tollasozni, frizbizni is tök jó móka – ráadásul ha a régi Csónakázó-tó környékén tesszük, estefelé megnézhetjük a fényvetítést, ami hazánkban eléggé egyedülálló.

9. Túrázás / Kirándulás
A túrázás alatt egy szimpla Debrecen- Zelemér távot is eltudok képzelni, de például biciklivel vagy busszal/ vonattal egynapos kirándulásoknak is megvan a bája. Én nagyon szeretem a kisebb tavakat, a víz közelsége megnyugtat. Mikor Budapesten vagyok, abszolút átváltok turista üzemmódba és ha alkalom adódik, akkor biztosan kikötök a Margit-szigeten.

Nektek mi a kedvenc program, mivel bővítenétek ki a listámat?:)