Nem tagadom, hangulatfüggő ember vagyok – ennek köszönhetően én vagyok az, aki simán lemondja a programokat azért, mert mindenhez van kedve, csak emberekhez nem. Vannak napjaim, amikor elvonulok a saját világomba és nincs kedvem kimozdulni onnan – a gépszíj elkap, alkotok, írok, elmélyedek és kifejezetten zavar, ha bárki követ mer dobni ebbe a tökéletesen sima, feszített tükrű tóba. Nagy kettőség van / volt bennem mindig is : megfelelő társasággal irtó nagyokat tudtam bulizni, volt, hogy kellett hozzá alkohol, volt, hogy abszolút nem. De ezzel a társasággal volt olyan is, amikor egy pizza mellett ültünk hárman-négyen és tökéletesen éreztem magam, abban a chill helyzetben. Abban volt valami békés, valami megnyugtató – többnyire olyankor éreztem úgy, hogy hálás vagyok ezért és remélhetőleg ezt az érzést később is visszatudom majd idézni magamba.
Megfigyeltem magamon, hogy az elmúlt 2-3 évben egyszerre vágyok kirándulni, társasággal péntek-szombat este bevenni a várost, házibulit rendezni, élni-pörögni – aztán ott a másik serpenyő, amikor úgy gondolom, ez nem az én asztalom: házimamusz, kávé, lehúzott redőnyök, béke és csend. Bevallom, fogalmam sincs, hogy minek köszönhetem ezt a hullámzást.
A csajos programok is libikókák számomra – vannak napok, amikor igénylem, hogy elmenjünk százhúsz boltba, szeretek velük csivitelni, pletykálni, mindent is kibeszélni magamból egy pohár bor / vodkanarancs mellett, máskor pedig úgy gondolom, hogy a legtöbb emberrel én bizony nem vagyok egy szinten. Ez fellengzősen hangozhat elsőre, de aki ismer, tudja, hogy ilyenkor előjön, hogy csodabogár vagyok, elzárkózom, rájövök, hogy nem sok ember van, akivel hasonló problémáink lennének – így nehezen tudok azonosulni azzal, ha nekik „kevesebb” problémájuk van, számukra meg az én ” több” problémám okoz fejtörést. Az útóbbi években próbáltam türelmet tanulni, mert ez is az egyik nagy jellemhibám – így, egyfajta fejlesztésként, meghallgattam minden olyan problémát, amire a nagymamám nemes egyszerűséggel azt mondta volna, hogy ez az állapot, mikor még a sz.r is ízetlen. Aztán ha a türelmem elfogy inkább nem válaszolok, nem reagálok csak nagyokat hallgatok: ha túl őszinte leszek azzal megbántok másokat, ezzel pedig nem nyerek jó pontokat sehol sem.
Nade ahogy a címben is elejtettem a legtöbb vasárnapom a mamuszos verzió: a nyugdíjasklub aranykártyás tagja lehetnék. Sokat viaskodtam magammal, hogy miként kezeljem azt,amit a jelenlegi társadalom diktál (huszonévesen bulizz, szórakozz, élj,minél több élményt gyűjts, mint egy nagy mókuskerék -futásfutásfutás mert lemaradsz!) és azt, amire sokszor valóban vágyok ( alkotás, pihenés, én-idő,slow-time). A sztorihoz hozzátartozik, hogy egy jó bulihoz nemcsak jó társaság, hanem jó bulihelyszín is szükséges- a bulihelyszín számomra nem az a szórakozóhely, ahol nem hallom a saját hangom, hanem ahol kellemesen tudunk kommunikálni. A cívisvárosban számomra ez így, minden számomra szükséges feltétellel együtt lekorlátozódik összesen 2-3 helyre.
A pénz megint csak sarkalatos pontja egy ilyen összejövetelnek – ezért sok esetben, ahogy régebben is tettem, inkább nálam voltunk, mert ez jóval lecsökkentette és kényelmesebbé tette a közös szórakozást. Nyilván lehet kávézni, megenni egy sütit valahol a városban költséghatékonyan- de folyamatosan mindenkivel, minden alkalomra?
Bár már egy pár éve tart ez az állapot mikor vasárnap reggel, nyújtózkodva, mosolyogva, nyugodtan iszom a kávét, azért néha megfordul a fejemben, hogy vajon kimaradok-e valamiből. Mi van, ha hagyom, hogy elrohanjon a világ mellettem, csak azért, mert az én-időm nem több, mint puszta lustaság? Elvárhatom-e mástól, hogy kirángasson ebből, kérjem-e mástól ezt, vagy egyszerűen én legyek az, aki kirúgja maga alól a széket? Menjek és merjek egyedül, vagy hívjak másokat? Élvezzem az én-időt, amikor lelassulok a saját tempómra, vagy mondjam azt, hogy lehet másként én-időt generálni?
Talán az a baj, hogy nem éltem ki magam, mert nem tudom, hogyan kell.
Miközben tisztában vagyok azzal, hogy nincs időnk. Aki ezzel nyugtatgatja magát, hogy van, hazudik. Mindent meg kellene élnünk – csak nem mindegy a minőség és a mennyiség sem. Van-e arany középút ebben? Ha igen, hogyan találom meg?
Lázas állapotnak titulálnám – egyszer hasonlóan megrekedtem a rajzolással. Nem ment, a fejem tele volt képekkel de a rajz sehogy sem jött. Megkérdeztem egy tanárom, mit tehetnék ilyenkor, mikor ” bent” rekedt minden tudásom, miközben ötletem számtalan van,de valahogy sose jön össze. Kis mosollyal az arcán azt felelte, rajzolj, mindegy, hogy mit, csak kezdj el rajzolni. Ilyen könnyű az egész.
Lehet, most is ezt kellene tennem egyszerűen : merni élni úgy, ahogy belülről fakad.