Címke: kommunikáció

Beküldve:

Így kommunikálunk mi – kommunikációs szegénység – ahogy én látom

A bejegyzést a Kóborlelkek IGTV-je inspirálta, őt pedig egy másik beszélgetés, ahol elhangzott az a szó, hogy kommunikációs mélyszegénység – ezúton is köszönet megszolalas.ig instagram fiókjának!  Ezek után mozdultak meg a fogaskerekek a fejemben, hogy ha létező szó, akkor miért nem hallottam még róla, ha pedig nem, akkor én hogyan definilálnám.
Hát így.

Kommunikációs szegénység az, ha nem tudjuk kifejezni az érzéseinket, mert nem merjük, mert nincs rá idő, mert nincs rá szó. Pedig van. Sokszor hallgatunk, mert nem akarjuk megbántani a másikat, vagy azért hallgatunk, mert nem vagyunk benne biztos, hogy a másik befogadó-e. Hogy van-e helye a mondanivalónknak, hogy félő, hogy ront a helyzeten. Ezt én mindenképp szegénységként definilálnám, hiszen hogyan legyünk többek, ha épp a hallgatás miatt vagyunk kevesebbek?

Kommunikációs szegénység az, amikor vezetőként nem tudunk kommunikálni. Sehogy. Elakad az információ, tévesen érkezik, hiányosan. Amikor nem tudunk bizonyos helyzeteket felvállalni.  Nem könnyű vezetőnek lenni, jó vezetőnek még nehezebb.

Kommunikációs szegénység az, ha családon belül és barátok körében sem lehetünk nyitottak. Ha el kell hallgatni bármit is, a másik lelki békéért.

Kommunikációs szegénység az, ha egy beszélgetés veszekedésbe torkollik. Hogy nincs higgadt kerete, hogy nincs logikai érvelésre esély – ahol a beszélgetés két fél párbeszéde, egymás véleményének elfogadása, megvitatása. Ahol a nézőpontok talán nem találkoznak, de nyugodtan futnak egymás mellett, párhuzamosan.

Kommunikációs szegénység az, amikor a telefon egyik végétől a másikig nem hallatszódik más, mint a ki nem mondott szavak sűrűsége. Talán az évek óta összegyűlt morzsák, a kis tüskék ott szívtájékon, az elharapott vallomások. A ki nem mondott bocsánatkérések.

Kommunikációs szegénység az, ha tabuként kezeljük a halál kérdését, azt, ha a családban több az egy emberre eső csontvázak száma a szekrényben és a zörgés egyre jobban erősödik – ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebb a hallgatás. A családi hozadék, mint hordalékkúpok hegyeket képeznek a generációk életében – de nem építenek. Gátakat képeznek, amelyek súlyos következményekkel járnak.

Kommunikációs szegénység az, ha valakit etetünk. Két kézzel, minden mondat és tett végén ott csüng, a mi lenne ha, mi lett volna ha… mert milyen dolog már elültetni valakinél egy magot, hagyni, hogy csírázzon, szépen nevelgetjük és a végén csak kételyeket hagyunk benne? Szegénnyé tesszük az egyént, kiéheztetjük, kivéreztetjük.

„Az első, amit megtanulunk, a kommunikáció. S az idő múlásával bizonyos értelemben egyre jobban csináljuk. Furcsamód azonban, ahogy felnövünk, kezdődnek a zavarok. Néha csak a szavak hiányoznak, vagy elfelejt az ember valamit. Máskor zavarba jön, a kínos helyzet beléfojtja a szót. Minél több szót ismerünk, annál nehezebb megfelelően használnunk őket.” (Sara Rattaro)

Beküldve:

Kapcsold ki – Kapcsolódj ki!

A hétvégére szociális média detox kúrának vetettem alá magam – telefont kikapcsoltam, szinte elérhetetlenné váltam. Nem nyűzsögtem a facebookon, korán sem cseteltem annyit, nem mellékesen pihentem is.  Nekem fontos, hogy minőségi pihenésem legyen, hát neked?

A modern kor hozta magával az internetet, a mobilnetet, a facebookot és sok más szociális médiaoldalt.A napjaink zsúfolva vannak olyan információkkal, amikre tulajdonképpen nincs is szükségünk, de telibekapjuk a látványt – lehet válogatni meg szortírozni az ismerősök között, lehet kikövetni csoportokat és embereket is, de ettől függetlenül mindig vannak olyanok, akik nem teljesen vannak tisztában az internet etikettjével. Béna kommentek, még bénább posztok, reklámok, ego-boostingolás, szelfihegyek, mind-mind a napjaink részét képezik : vannak, akik csak átpörgetik és inkább a hírekben merülnek el  (éljenek az álhír portálok!)

Ha már hírek : nem is lenne a facebook facebook, ha legalább egy ismerősünk nem oszt meg hoaxokat, álhíreket, népbutító posztokat, szerencseképeket, sőt, még alá is kommentelik, hogy osztva vagy épp a tavalyi év slágerét, az áment. Igen, mert a vallást sem kerülte ki a szociális média – oszd meg, különben ez meg az történik szegény gyerekkel, Mari nénivel és a többi. Kommenteld, hogy ámen, különben nem vagy elég jó ember – természetesen van akinek természetéből fakadóan kell a külsős visszajelzés, hogy márpedig ő nagyon jó ember, de vannak olyanok is, akik az idősebb korosztályt képviselve kicsit naivabbak még a szociális média világában. A nagymamakorú Évike nénik és nagypapakorú Józsi bácsik is osztanak meg olyan posztokat, amiktől az ember füle nemhogy ketté, háromfele áll. Az unokák meg röhögnek a nagyi eltévedt posztján ( csoportokban megosztott köszöngetések és társaik) ahelyett, hogy a digitális szakadék legyőzése érdekében beíratnánk a nagyszülőket egy intenzív, három-négyhetes tanfolyamra, ahol a felkészült oktatók megtanítják az internet csínját-bínját mamáéknak. Vagy a teljesen másik irány, mikor éppen a legfiatalabb, facebookon fellelhető korosztályt beszippantja az internet világa és a szülők nem tartják ezt a kontroll alatt – lásd megannyi bugyuta és veszélyes játék, pedofilok üzengetése, cyberbully az osztálytársaktól és noname avatároktól.

Emlékszem, hogy mikor betörtem a facebook világába ( előzmények iwiw és myvip!) akkor úgy gondoltam, hogy mindent és azonnal meg kell osztanom magamról, elvégre ez pont erről szól. Mennyire szeretem a páromat, mennyire kedvelek egy zenét, mennyire ez meg mennyire az vagyok. Pont ezért volt veszélyes ez a játék – olyan dolgokat is kiadtam magamról, amiket utólag látva csak erősen csóválom a fejem és igyekszem nem emlékezni rá. Az internet nemcsak mókás hely lehet, ahol az ismerősökkel csetelsz, meg nyelveket gyakorolsz, tájékozódsz, tanulsz, informálódsz meg formálod a személyiséged ( ez is érdekes jelenség volt másként viselkedünk az internet berkeiben, mint élőben…). Akkoriban szentül hittem, hogy minél több infót osztok meg, annál jobban fognak kedvelni, annál jobban fogom szeretni a párom és mindenki azt fogja látni, hogy miénk az a kapcsolat, amiért mások kitudja meddig álmodoznak. Aztán persze rájöttem én, hogy ez így nem buli – egy jól sikerült kép mögött csak én tudtam, hogy mi van. Hogy éppen hogyan vagyok lelkileg, hogy éppen mi történik a háttérben, amiről érthető módon ( nemcsak a sebezhetőségem miatt, hanem amiatt is, hogy összeomlik a mások által tökéletesnek titulált kép) nem szívesen beszéltem. Ez is abszurd – a szociális média világában olyan képet mutathatunk magunkról, olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel magunkat, ami a való életben nem helytálló. 2009 tájékán élveztem, hogy egyszerre tíz chatablak villog, mindenki velem akar beszélni – aztán pár évre rá jött a felismerés, hogy a tíz chatablakból maradt három, akikkel érdemleges, valódi beszélgetést tudok generálni nemcsak a monitoron, hanem a való életben is.

Az utóbbi pár évben kezdtem el komolyabban figyelni erre a jelenségre – az elkopó chat ablakokra, arra, hogy én egyre kevesebbet osztok meg, egyre jobban szeretek ” befelé” figyelni és nem kifelé, közel sem osztok meg már annyi tartalmat, mint régen. Sőt! Ameddig évekkel ezelőtt szinte hajnalokig chateltem, írtam, tevékenykedtem az interneten, ma már szociálismédia detoxot tartok és tényleg magamra kezdtem el koncentrálni.Persze nem mondom, hogy az internet rossz dolog, hiszen annyi de annyi lehetőség rejlik benne ( elvégre most is élvezem az előnyeit, miközben ezeket a sorokat gépelem) mindazok mellett pedig nem árt, ha elkezdünk kivülről befelé élni.

Az elszórt idézetek, a dalszövegekből kimásolt részek nem képezik a kommunikáció részét, bármennyire is szeretnénk (főleg mi lányok), nem fognak teljes képet adni arról,hogy a mi összetett női lelkünkben éppen mifajta érzelmek motoszkálnak – beszéljünk, alakítsunk ki valódi társas kapcsolatokat olyan személyekkel, akikkel valóban van miről beszélnünk, de a csend sem válik kínossá, ha elfogynak a szavak 🙂

„Nem lehet elméleti szinten megtanulni beszélgetni. Azt gyakorolni kell a valóságos életben. Mert másképp fest, mint az az online kommunikáció, ahol nincsenek betartandó szabályok, csak a pillanatnyi nárcisztikus vágyak.”
(Tari Annamária)