Címke: vélemény

Beküldve:

Wannabe írók nagy nevei – tényleg érdemes a hype?

Ezzel a blogcikkel valószínűleg nem leszek kedvenc és azt is megmerem kockáztatni, hogy betámadnak érte – de mit is mondjak, ettől jó egy cikk, nem? Ha van utórezgése, legyen az negatív vagy pozítiv.

Az én sztorim egyszerű – vannak irodalmi nevek, akik letettek valamit az asztalra, jóval régebben mint mikor még az internet létezett. Aztán vannak olyanok is, akik már az internet korában vannak jócskán és ismételten letettek valamit az asztalra – ezek mellett pedig a szociális médiafelületük csak egy aprócska eszköz az írás mellett. A fő szellemi értékük és ennek fizikai kivetülése a könyv ugye.  A nagybetűs remekmű, rengeteg eladott és utánnyomott példánnyal, megannyi dedikálás, cikk, akár előadás, beszélgetős műsor. Hozzáteszem, van olyan, aki kiadott könyvet és jó a marketingje de nem nevezhető a szótári értelembe vett írónak.

Aztán vagytok ti.
Hozzátok szólok, akik az instagramon és más szociális felületen vagytok és íróknak, költőknek adjátok ki magatokat. Tehetségesek vagytok, ebben biztos vagyok. Írtok, gondolatokat fogalmaztok meg, érzéseket adtok át az olvasóitoknak – fiatalok vagytok, feltörekvőek, amatőrök. Buzogtok a tettvágytól, ügyesen használjátok a szociális médiát, jól eligazodtok a most uralkodó trendekben. De kérdem én, hol az alázat?

Miért kell nagybetűkkel odaírni, hogy ÍRÓ? valóban, írsz, rendben, de akkor én OLVASÓ vagyok, nagybetűkkel? Márai Sándor író. József Attila meg költő. Simon Marci slammer-költő, Závada Péter író. Kortárs, hazai, külföldi írhatnék Stephen Kingről, vagy Rupi Kaurról. Tudjátok mi a közös bennük? Az, hogy megmászták a szamárlétrát, valahonnan valahova jutottak nem rövid időn belül, aztán az évek során megmaradt bennük az alázat affelé, hogy ugyan bár ők írnak, ez még nem jelent a világon tulajdonképpen semmit. Megköszönték az olvasóknak, a cikkíróknak, megköszönték a jót és a rosszat is. Formálták magukat. Meghallgatták mások tanácsait, aztán vagy hallgattak rá vagy a saját fejük után mentek. Én nem nagyon tudom elképzelni jelenleg, hogy a magyar irodalmi szférában, de a legalsó rétegről beszélek, azokról, akik valóban csak szárnyat próbálnak, hogyan lett ez a nagygalléros viselet. Ez a kivagyiság. Ez a megmondóemberséges dolog, hogy szinte pökhendin odabiggyesztik, hogy író. Futok bele kommentekbe, futok bele írásokba – és? Mitől vagytok TI többek, vagy mások, neadjisten’ jobbak, mint bárki, aki jelenleg ugyanezen a pályán tevékenykedik? Szerencsésebb helyzetbe vagytok, mert a könyveiteket sikerült kiadatni? Valóban szerencse, de azokat a könyveket el is kell adni – nem ám a családtagoknak, a barátoknak, mert természetes, hogy ők támogatnak titeket, hiszen ez valahol a dolguk. Mindenki szereti nézni az első szárnypróbálgatásokat, hogy majd párásodott szemmel emlékezzen vissza rá, hogy anno ő ott volt mikor…
El kell adni azoknak, akik laikusok. Meg kell fogni a nagybetűs OLVASÓT, aki az utcáról téved be.  El kell neki bizony adni a történeted: a borítóddal, a fülszöveggel, a történetszáladdal, a karakterekkel együtt! Nem mindegy ugye, hogy a bazársoron árulják pár száz forintért, vagy a nagy könyvesboltok polcain – és bár ez elég visszásan hangozhat, nyilvánvalóan találhatunk jó alkotásokat a bazárosoron is, akiknek sajnos nincs akkora marketingjük, és vannak olyanok is, akiknek oltári jó a marketing de kevés a sztori aztán mégis az él listákon szerepel.

Én nem mutogatok.
A minap olvastam egy félkész kéziratot. 10 (!!!) évnyi munka volt benne és nincs kiadva – mellette pedig egy fantáziadús, nagyszerű történet, amiben kellő munka és energia volt fektetve. Nem, nem vagyok az alkotó barátja, sem családtagja – tulajdonképpen bizalmi alapon olvashattam el, hogy kritikát fogalmazzak meg. Óvatosan tettem, csak épphogy, mert kritikus sem vagyok. Attól, hogy elolvastam életem során x mennyiségű könyvet nem lehetek kritikus, nem adhatom meg magamnak ezt a címet, mert ehhez irtózatos nagy tudás szükséges, sok-sok egyetemi év, megannyi munka hogy valaki ráérezzen ennek a valódi ízére. A jó kritika konstruktív – nem a baráti alapon menő ” ez fantasztikus, el sem hiszem, elejétől a végéig király” kritikákra gondolok.  Hanem azokra, ami rámutat a történet leggyengébb részeire, ami megintcsak egyszerre kíván professzionális kritikust és laikus olvasót.

Több alázatot.
Több konstruktív kritikát – és nem megmondóemberféle szösszenetet.
Több munkát, több kreatívitást, több összhangot.
Több cikket.

Amatőrként amit tehetünk, hogy írunk. Sokat. Sokféleképp. Kérünk véleményt,meglátást, javítást. Impressziót akarunk kiváltani, nemde?
Az írás egy dédelgetett gyerek – ami a miénk. Természetes, hogy aggódunk, mit szólnak majd hozzá – de a legjobbat akarjuk a gyerekünknek, nem? Akkor érdemes figyelni, megfogadni vagy épp megvétózni. Értelmesen vitatkozni.
Ha kell, levenni a nagymellényt.

Hazudnék ha azt mondanám, rajtam nem volt – évekig viseltem a mellényt, mert a közösségemben én voltam az egyedüli aki írt. Aztán rájöttem, hogy közel sem jól teszem, mert bőven van hová fejlődni. Óriási pofon az egónak, csipkedősen fáj, de lentebb kellett, hogy lépjek és belátnom, hogy amit tudok az nem tudás és még a fasorban sem vagyok – eltelt 10 év, tudok dolgokat,  tanulok hozzá rengeteget (általatok is!) de továbbra sem érzem, hogy ez a kupac relatív piacilag mérhető.

Szeretném a végére leszögezni, hogy akinek nem inge, nem kell, hogy magára vegye. Ha habzószájú kommentelésekbe kezdünk nem termelünk megoldást.

Beküldve:

Macsó sztripperek kevésbé csillogó világa – ToyBoy kritika


A Netflix feldobta számomra a ToyBoyt kitudja hanyadjára – én pedig nem akartam egy újabb Magic Mike-féle filmet megnézni, mert bár a szemnek mindenképpen mesés, jelenleg nem utazom közhelyes történetekben. Aztán valahogy odakerültem két álláshirdetés böngészése között, hogy belenéztem az első részbe – az intro azonnal megfogott, nagyon művészi, a zene pedig tökéletes alatta. Nos, így kezdődött.

Piszokhamar ledaráltam a tizenhárom részből álló, egyenként 1 órás részeket. Az alaptörténet egyébként nagyon egyszerű SPOILER :
Adott egy férfi sztripper, aki pumákban utazik ( puma alatt az idősebb, gazdag nőket értem, akiknek a fiatalabb férfiak az örökéletforrása). A spanyol Marbella gyöngyszeme Macarena ( hey, Macarena!) szemet vet Hugora, a nagyon csinos, nagyon szexi sztripperre. A viszonyuk kiteljesedik, majd hirtelen a semmiből ott van Hugo egy hajón, egy szénné égett holttesttel és 7 évnyi börtönélettel. Snitt.
Pro-bono ügyként Triana foglalkozik vele, a feltörekvő,okos és végtelenül szép arcú gyakornok – a lelkesedése kitart a tizenhárom rész végéig, pedig bőven van benne csavar és lenne kedve nem is egyszer ott hagyni az önfejű, makacs Hugot, aki csak halmozza a bajt maga körül.
A történet a gyilkosság köré fonódik és a sztripperek világához – ehhez jön még egy velejéig romlott zsaru, egy exrendőr sztripper, aki minden rosszba belenyúl, az Inferno másik három tagja.  Szeretném kiemelni Jairot, aki azonnal a kedvencem lett – egy hajléktalan srác, aki az Inferno egyik legdögösebb eyecandyje, mellesleg néma és jelelve beszél. Annak annyira nem örültem, hogy kivel hozták össze, de az ő karakterét sikerült szerintem a legjobban kibontani a tizenhárom rész alatt, talán ő kapta a legnagyobb mélységet. A saját családja sem keresi őt a munkája miatt, illetve ehhez később a szerelme is hozzájárul, nincs hol aludnia, van aki kifejezetten cseszteti őt azért, mert jelelve beszél…és akkor ehhez a külseje meg 10/10.

Nyilván elkoptatták a kliséket, a jó zsaru-rossz zsaru, az ex-rendőr drogbizniszbe való belépésével, akkor a pénz mekkora úr és mennyire meg lehet tőle részegedni akár akkor is, ha alapvetően gazdagnak születik az ember. Akkor ott vannak az elbaltázott, ki nem fizetett esték ahonnan leléptek a lányok, egy anya akinek a férje bent ül a sitten és a megélhetésük napról napra zajlik, vannak fel nem göngyölített szálak, szóval bőven akad benne kraft.

Ha elnézzünk attól, hogy sok-sok jelenet tényleg a nőknek szól, részenként néhány percnyi táncikálással megfűszerezett kockahas látványa mellett pedig tényleg ott van egy jó sztori. Bízom benne, hogy a második évad még jobb lesz – a lehető legjobb cliffhangert kapta a sorozat.

A sorozat nem mellőzi a spanyolokra jellemző óriási érzelemdús jeleneteket, a nagy sírásrívás, káromkodás mind megtalálható benne, de ettől lesz kevésbé hétköznapi. Az amcsik Magic Mike-ja ehhez képest egy nagyon sablonos, kliséktől hemzsegő egyszer nézhető történet.

Beküldve:

365 nap – a lengyelek merész dobása – botrány 3 felvonásban

Az elmúlt két-három hétben aztán mindenfélét láttam ezzel a filmmel kapcsolatban. Rengeteg magyar portálon, főleg a Facebookon osztották-szorozták a sztorit, értelmetlenebbnél értelmetlenebb kommenteket kapott. Úgy érzem, hogy az emberek többsége nem érti a lényeget, amit ez a film tükrözni próbál. Egyrészt. Másrészt meg ott keresünk gigászi magaslatokat, ahol nem kellene.

Spoiler
A sztori egy lengyel könyv alapján van, amit egy wattpados fanfiction előzött meg. Magyarán nem kell többet gondolni bele – egy laza 30-as nő írta, szerintem a Szürke ötven árnyalata, a Szépség és a Szörnyeteg volt a kiindulási alapja, neadjisten’ egy adott pasi/színész. Blanka Lipinska lehetséges, hogy egy bortól ittas/munkától besokkalt napon kezdte el írni a saját maga és barátnői szórakoztatására, ahol álmai pasiját formázta meg. A Wikipédia-oldala szerint inspirálta az is, amikor Sziciliába látogatott.
A történet rém egyszerű – adott egy karrierista nő (talán maga Blanka), aki nem él boldog kapcsolatban, tulajdonképpen palira van véve elég rendesen, a szexuális élete konvergál a nullához, miközben a szexuális étvágya ettől függetlenül elég nagy. Adott egy olasz Adonisz, a helyi maffia feje, aki azon túl, hogy megalomániás, az irányítás átadása nem az ő asztala. Ők egy banális, erőltetett véletlen kapcsán összefutnak, Adoniszunk (aki egyébként Massimo) a nő rajongója lesz, és tűvé teszi érte a bolygót.  Azért itt megjegyezném, hogy Blanka sok ezer nő álmait fogalmazta meg – ugyan ki ne vágyna arra, hogy egy olasz félisten bekeresse érte a világot, a tenyerén hordozva?
Van benne dráma, rémkevés életszagú párbeszéd, egy kis feminizmus, egy minimális tiltakozás és maximális szexjelenetek.  Én nem fogok kertelni, négyszer néztem meg más-más személyekkel, kiváncsi voltam az ő reakciójukra is. A szexjelenetek élessége szerintem valódi, én nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ott bizony nem voltak dublőrök. Erős jelenettel indít, és szerintem a film ott alapozza meg az első tíz percében, hogy miről is fog szólni, ezért sem értem a közfelháborodást.

Tegnap bonyolódtam egy közelharcba Facebookon emiatt, ahol egy férfi sokallta a szexjeleneteket, hogy már-már a szoftpornó határát súrolják – nem súrolja szerintem, hanem egyenesen az – és hogy amúgy a főszereplő hölgyet, a saját szavaival, élve dugná, mint a lopott biciklit, de ez neki is sok. Ugye érezzük az ellentmondást?
A férfiak számára elfogadott a pornó. Ők élvezhetik, nézhetik, ha egy nő nézi, akkor erőteljesen megoszlanak a vélemények, és többségében nem elfogadott ez. Ha egy nő akár a 365 napot, akár a Szürke 50 árnyalatát nézi meg az közfelháborodás tárgya – és főként férfiak szólalnak fel ellene – mert hogy úristen, hát ezt hogy lehet megnézni, meg ez a pornó, meg maszlag.  A gond az, hogy nem látják be, a nő is emberből van, müködő hormonháztartással és a pornó nyerssége, túlzott erőszakossága nem teljesen egyezik az ő ízlésével, és ezzel nem árulok el nagy titkot, hogy van aki kedveli, ha van mögöttes tartalom, némi fűszer hozzá.

A 365 napot azért támadják, mert a Stockholm-szindrómával kapcsolják össze. Mivel a nő beleszeret az elrablójába és erős kötődés alakul ki köztük, és ezt romantizálva kapjuk vissza a képernyőn, ergo egy mentális állapotot/betegséget „istenít” a női társadalom. Szerintem aki értelmes, okos, pontosan tudja, hogy ebbe nem kellene ilyeneket belelátni, mert miért keresünk könyörgöm ebben magaslatokat, ha a pornóban sem tesszük? Ez egy film, egy fikció, aminek a története sallang, ez tömör eyecandy a női társadalom részének, és aki agyban egy kicsit is ottvan, tudja, hogy Massimo nem létezik, és egy elrablás semmilyen értelemben nem oké, akkor sem, ha egy olasz csődör teszi.  Ez a film tökéletes kikapcsolódás a munka után lefáradt, szellemileg-testileg offos hölgyeknek popcornnal, csajos estére, témának a barátnőkkel, éjszakára szép álmokat hoz, és ez így körülbelül ennyi is.

Nem tudom, hogy a könyv milyen lehet, mivel eddig még csak lengyelül jelent meg, de bízom benne, hogy az angol fordításra sem kell sokat várni.

A történet 3 részes, szóval még 2 rész erejéig élvezhetjük Michele Morrone tökéletesre dolgozott felsőtestét, mellesleg pedig remélem az énekhangját is, hiszen több dalt is ő énekel a filmben. Apropó dal – az abszolút plusz pont, hogy a zenék kiválóan voltak összeválogatva a jelenetekhez. Szerintem azóta is sokan dúdolgatják a Red c. számot.

Ha az erotikus verseknek, az erotikus könyveknek van helye, akkor szerintem ezeknek a filmeknek is van létjogosultsága. Ha férfi író/rendező által készül, akkor kasszasiker. Ha női író/ rendező keze van a dologban, kurvulás.
Érdekes, nem?

Beküldve:

Péntek esti draftolások

Van egy regényem, amit lassan több mint két éve írok. Egy lányról szól, aki fogta magát és hátat fordított egy olyan falunak, ahol nincsenek lehetőségek, és új életet kezdett egy teljesen másik városban.
Néha előveszem, belekontárkodom, elolvasgatom – darabos, hiszen egy-egy részlet végletekig kidolgozott, pontos és precíz, a többi pedig nem kapcsolódik hozzá. Talán hiba volt így írni, mivel nincs összefűzés közötte – ahogy telik az idő, néha azt hiszem, nem is lesz.  Azért is jó visszaolvasni, mert ad egy olyan érzetet, hogy talán haladtam – korrajz, egy viszonylag közeli dátumról, mégis egy teljesen más lenyomatról. Tisztán emlékszem, milyen jó volt megszabadulni és kiírni magamból azt a sok apró részletet, ami folyamatosan elraktározódott a fejemben, mondván hasznos lehet később.

Azóta más témákon pörgök. Nem tudok írni arról, hogy mennyire átcseszve érzem magam, mennyire nem értem azt, ami történik – főleg az okokat nem, de ha nagyon leakarnám sarkosítani, tulajdonképpen abban az ágyban alszom, amit én vetettem meg magamnak. Nem nagyon van jogom mutogatni más-más irányokba, hogy te ezért vagy hibás, te meg ezért, te beléptél az életembe, felforgattad, aztán te meg azért vagy hibás, mert elakadnak a szavaim, ha egy bizonyos témáról kellene beszélnünk,nekünk kettőnknek.  Mindenki kérdezi, érdeklődik, én meg csak azt válaszolom szégyenkezve, hogy nem tudom és nem beszélek róla.  És ki a hibás? Én.

Azt az egyet tudom jelenleg sziklaszilárdan, hogy karriert akarok építeni.  Hogy irodai munkát akarok végezni, hogy a tartalommarketinggel akarok foglalkozni, hogy négy nap alatt is tanulhat az ember újdonságokat – köszi, bútorbolt – és szerezhet új tudást, mellette pedig nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Amikor azt hittem, megvan álmaim állása, nos, le kellett lomboznom saját magam, hogy még mindig nem vagyok elég jó, és ezzel csak annyi a bajom, hogy nem tudom hol kellene pontosan javítanom ezen.

Az útóbbi pár héten kevés energiám volt interjúkat csinálni, mert lekötött az, hogy egyrészt munkám legyen, másfelől az akkori próbanapos munkahelyre szerettem volna maximálisan koncentrálni.  Megakadást érzek ezzel kapcsolatban, de nem valahogy az nem aggaszt – ott azért biztos vagyok abban, hogy átlendülök a holtponton.  A munkanélküliség jelenleg sokkal jobban aggaszt, mert sajnos azt látom, hogy nem nagyon van lehetőség. Aggaszt, hogy óvatosan kell fogalmazni, puhatolózni kell, aggaszt, hogy azt hallom nem fizetik ki az embereket, hogy trükközés megy, hogy nincs stabilitás. Igen, tudom, lehet naiv vagyok ebből a szempontból, de mióta bejött a járvány, azóta méginkább érzékelhető ez a fajta mentalitás – úgy vannak vele, hogy a munkavállaló dolgozni akar,  akkor nem fogja nézni a feltételeket, mert enni kell. Ebben ugyan van ráció, de most komolyan?!

Aggaszt, hogy meddig ér a takaróm. Meddig ér a reményem, az erőm, meddig ér a józan eszem, honnantól kezdek majd igazán szétcsúszni.  Ezért olvasom a régi sztorimat, ezért írok fanfictiont, ezért merülök újabb filmekbe és sorozatokba, hogy ne kelljen gondolkoznom. Lehet gyáva menekülés, nekem csak muszáj levegőhöz jutnom. Egyik probléma keresztezi a másikat. Minden napra kapok egy új gazdálkodj okosan kártyát: legtöbbször a lépj hátra hármat,csak hatos dobással mehetsz tovább vagy a túl sokat szórakoztál, két körből kimaradsz kártyák jutnak nekem.  Nekem ez jutott, hogy nem problémamegoldó aggyal rendelkezem, hanem problémameglátóval. Egy rendszerben nem a jót látom, hanem a kijavítandó hibákat – ez néha előny, néha kurva nagy hátrány.  Túl sok kérdésem van, a gond az, hogy válasz se nagyon, vagy nem olyan minőségben érkezik, amitől megtudnék nyugodni.
Vajon ez menni fog?

Az útóbbi napokban sorozatai, filmjei következnek:

La Casa de Papel – mind a 4. évada.  A legjobb sorozat, a legszínesebb karakterekkel.
The Outlander – még csak a második évadnál járok, elolvastam az első kötetet, nem elég, hogy a fent említett spanyolok kerítettek hatalmukba, de most már a skótok és a vikingek is. Szörnyű vagyok.
365 Days – nem megyek bele, aki látta, érti. Az olaszokról is lenne pár megjegyzésem. Nem, ez nem minőségi film, ez szoftpornó, ez nőknek szól, és nem kell belegondolni egy egész Freud-féle kötetet. Ez csak szex, ami után nézel ki a fejedből.
The Hunger Games – ez a klasszikus, amit nem bírtam anno végignézni, vagy inkább kivárni a részeket, szóval most letoltam egybe. Lehet, hogy ha a könyveket olvasnám jobb lenne.
Feel the Beat – táncos-netflixes vicces stepupkitudjahanyadik copy. Egyszer nézhető, tökéletes ha nem tudsz aludni.

Beküldve:

Hát ezért repülnek el rögtön a fecskék,ha jön a vihar(…) – Interjú Fenyő Lujzával

Fenyő Lujzára teljesen véletlen figyeltem fel – voltak mondatai, amik napokra megragadtak bennem, aztán azt vettem észre, hogy várom, mikor lesz új posztja. Minden bejegyzésében találtam valamit, ami elgondolkoztatott: olyan képeket fest az olvasói elé, amit kevesen. Tudatosan, okosan építi fel azt az imázst, ami egyébként nagyon is illik hozzá.
Öröm volt vele interjút készíteni.

Nagyon egyedi látásmódod és közlési formád van. A szövegeid mind filmszerűek. Tudatosan készíted őket így?

Anno a szerepjátékos időmben nagyon sok formai és tartalmi kísérletezésre volt lehetőségem, az ott megtanult dolgokat szívesen használom fel és építem be őket a szövegeimbe, igyekszem a saját stílusomnak megfelelően tálalni mindent. Szeretem, ha gördülékeny és olvasmányos egy-egy írás, ha az olvasó bele tudja élni magát, és ott van a versben, úgyhogy igen, nevezhetjük tudatosnak.

Mióta foglalkozol írással, honnan jönnek az inspirációk, miként készülnek a szövegeid?

Írással körülbelül hat éve foglalkozom komolyabban, eleinte fantictionökkel és blogos sztorikkal kezdtem, aztán jött egy regényírós időszak – ezt nagyon fontos mérföldkőnek tekintem, rengeteg olyan emberrel sikerült találkoznom ekkortájt, akiktől sokat tanultam ezen a téren, és a mai napig hálás vagyok nekik, ezután fórum alapú szerepjátékozásba kezdtem. Ez volt az, ami hatalmasat lendített rajtam, ahol igazán kreatív emberekkel írhattam együtt, és úgy hiszem, itt alakult ki igazán a stílusom. Az inspirációt többnyire szavak adják, vezetek egy listát, ahova a szerintem hangzatos, különleges, szépen csengő szavakat gyűjtöm. Sokszor nyúlok ezekhez képalkotáskor például, és elsősorban arra törekszem, hogy a lehető legszebben tálaljam a szöveg mögötti gondolatot. Tényleg úgy gondolom, hogy az irodalom elsődleges céljai közé tartozik a gyönyörködtetés, és ezt igyekszem átadni én is. Maguk a szövegek elég gyorsan készülnek, volt egy hosszabb kihagyásom, és most rázódom még csak vissza az alkotási folyamatba, így vannak napok, amikor nem is megy az írás. Viszont ha odaülök hozzá, akkor egy ilyen kis fél órás session alatt két-három hosszabb szöveget egyből meg tudok csinálni. Persze segít, ha egyedül tudok lenni ilyenkor, és általában mindig hallgatok valamilyen zenét — többnyire teljesen más hangulatút, mint az aktuális vers.

 A természet, vadállatok, madarak – ezek visszatérő motívumok. Hogyan kapcsolódik ez össze veled? Van ennek valamiféle tudatos/szándékos háttere?

Én magam falusi lány vagyok, a gyerekkori otthonom kertje már szinte belelógott az erdőbe mögöttünk, és reggelente mind a mai napig együtt nézzük az őzeket a nagypapámmal, ha tehetjük. Az, hogy a természethez ilyen közel nőttem fel, hatalmas szeretetet váltott ki belőlem az állatok, növények iránt, szóval az ilyesfajta motívumok használata abszolút tudatos, ezekhez bátrabban nyúlok, és úgy gondolom, hogy iszonyat hangulatossá, különlegessé lehet tenni az ehhez kapcsolódó képekkel egy-egy szöveget. Elvégre egy mindenki számára elérhető, mindenki által ismert dolgot – vagy ugye ez esetben helyszínt/életközösséget – használsz fel, és egy csavarral mégis teljesen újjá teheted számukra.

Szeretem, hogy az Instagram-oldalad letisztult, finom, nőies – az arany, a fehér szín, a minimalizmus itatja át. Kicsit Lana del Rey stílusára emlékeztet 🙂 Miért így hoztad össze?

Köszönöm!:) A fehér és az arany személyes kedvencem, számomra a letisztultság és a finomság mellett tényleg az ízlésesség és az arannyal belecsempészett nemesség miatt olyan imponáló, úgy érzem, illik a szövegeim hangulatához is. Szerettem volna, ha esztétikus külsőt kap az oldal, amúgy is nagyon rendszerető vagyok, és úgy gondolom, rengeteget elárul az emberről az, hogy hogyan prezentálja a munkáját, tehát egy igényesen kinéző feedbe én is szívesebben beleolvasok, mint egy összecsapott rendszertelenbe. Ez a tipikus „ne ítéljünk meg könyvet a borítójáról” mondás persze szépen hangzik, és sokszor előfordul, hogy igaz is, de hazug lennék, ha azt mondanám, hogy nem a külső az egyik legmeghatározóbb része ennek az egésznek, főleg Instagramon, ami eleve egy képeknek létrehozott platform.

Nagyon érzékeny témákat feszegetsz, ami ritka jelenség a mai kor instapoetjei között – transzgenerációs hozadékok, szabadság és önmagunk keresése. Nehéz témák ezek – és legfőképp nehéz úgy hozzáérni, hogy mások is értsék. Ahogy már egyszer beszélgettünk erről, nem mindenki tudja értékelni ezeket a falatokat – van akinek száraz. Mennyire tartod fontosnak, hogy ezekkel a témákkal foglalkozz?

Alapvetően úgy állok neki a szövegeknek, hogy fogalmam sincs, hova fogok kilyukadni a végén, és nem tudom, hogy fog-e szólni egyáltalán valamiről, mert sokszor van, hogy csak sodródom, és csapongok témák közt. Nem tartom magam egy kifejezetten sokat látott vagy sokat tapasztalt embernek, és nem szeretem, ha valaki olyan dolgokkal kapcsolatban akar bölcs lenni, amihez köze sem volt az élete során. Igyekszem azokhoz a problémákhoz nyúlni, amikkel szembesültem már és átéltem őket, és persze, fontos, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, írjunk ezekről a dolgokról, mert főleg az a korosztály, akiket igazán elér és megmozgat az Instagram, nagyon bonyolult időszakban kell, hogy felnőjön, és ha ennyivel is csupán, de talán segíthetünk nekik. Az önmagunk keresése pedig szerintem egy olyan általánosnak nevezhető probléma, amin mindenki átesett-átesik-át fog esni. Nyilván például a transzgenerációs hozadék, a különféle traumák nagyon óvatos megközelítést igényelnek, én személy szerint igyekszem a legfinomabban felhozni őket, körbeültetni őket szóvirágokkal, hogy tompítsák kicsit azt a nagyon is valós problémát, ami sokak életében jelen van. Nem vagyok egy ilyen nullhuszonnégyben motiváló gondolatokat meg Coelho-idézeteket köpködő valami, tehát én tényleg megértem a szomorúságok legtöbbjét, és azon vagyok, hogy ha mások elolvassák egy-egy szövegem, akkor azt mondják magukban, hogy hé, ez a csaj megért engem, már egy kicsit kevésbé vagyok egyedül.

Mitől jó számodra egy vers?

Igazán szó-szerelmes embernek tartom magam. Ha egy szövegben számomra új, szépséges képek vannak, az már elég erősen garantálja, hogy imádni fogom. Szeretem az őszinte verseket, amik nyersen fogalmaznak, szeretem, ha valami rendesen belemarkol a szívembe. Vagy ha elfog a nosztalgia, miközben olvasom. Egyébként meglepődtem, amikor egymás után fedeztem fel a jobbnál jobb instaverses oldalakat, rengeteg új kedvencet avattam közülük, és több is jár éppen a fejemben a kérdés kapcsán. Nagyon tehetséges alkotók vannak itt, és alig várom, hogy tovább kápráztassanak.

Ha van példaképed akár írásban, akár más alkotási formákban, ki az és miért?

Hm, példaképet nem tudnék megnevezni, szeretném a saját körülményeimből és lehetőségeimből kihozni a legtöbbet. Írás terén nagyon szeretem a kortárs költők legtöbbjét, Simon Marci és Tóth Réka Ágnes 5mondatok oldala zseniális, és inspiráló, illetve Petri György szövegei nagyon közel állnak hozzám. Külföldi szerzők közül Rabindranath Tagore Növekvő Hold című verseskötete az, ami már Skóciát is bejárta velem, egyszerűen imádom, számtalan szóképhez merítettem ihletet a szövegeiből. Illetve van egy könyv, amit egy számomra nagyon fontos személytől kaptam, tussal rajzolt képek és mondatok vannak benne (Charlie Mackesy: The Boy, The Mole, The Fox and The Horse), sírtam rajta. Nagyon szép, és különösen motiváló ebben a felfordult világban.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Szeptemberben kezdem majd az egyetemet – nagy valószínűséggel megtalálható leszek a BTK épületei között –, közben vágom a centit a nyaralásig, és jó lenne külön albérletbe költözni. Az irodalom területén őszintén szólva nincsenek terveim egyelőre, sokat kell még csiszolódnom, megtalálnom a számomra legmegfelelőbb műfajt, nem akarom elsietni. Azért ha úgy hozná az élet, hogy sikerülne egy kötetnyi minőségi verset összehoznom, mindenképp szívesen látnám nyomtatásban.

„Hát ezért repülnek el rögtön a fecskék, ha jön a vihar. Nem az esőtől félnek, csak nem tudnak mit kezdeni a bánattal” Ez a sorod nagyon megfogott, több okból is. Úgy látod, mindannyian fecskék vagyunk mi emberek? És valóban nem tudnánk mit kezdeni a bánattal?

Amikor ezt a sort írtam, bevallom, nem gondoltam rá, hogy ez így is értelmezhető, de belegondolva teljesen helytálló, igen. A szomorúság nagyon kétélű az én tapasztalataim szerint, vagy rávesz, hogy végre megtegyél valamit, vagy hetekre-hónapokra cselekvésképtelenné válsz miatta. Sokan nem tudunk mit kezdeni a bánattal, többek között én sem. Ha kisírom, nem múlik el, ha leírom, nem múlik el, ha beszélek róla, akkor inkább másról beszélek. Ha látom, hogy valami rosszra fordul, vagy érzem, hogy nem lesz jó vége, nem várom meg, amíg elér és kiteljesedik, inkább leszek én az, aki előbb elmegy. Szerintem az emberben alapvetően is benne van ez a fajta menekülési ösztön, a problémák kikerülése, az, hogy senki sem akar bőrig ázni, úgyhogy inkább elrepül, mint a fecske. Szóval igen, szerintem a bánat pont annyira idegen anyag a szervezetünkben, mint amennyire természetes és az élettel járó – nem tudunk mit kezdeni vele.

Ha érdekel Fenyő Lujza Instagram-oldala, akkor bátran kattints IDE és kövesd!

Beküldve:

Humor, vörös haj, Flakon és 1 percnyi storytime – Interjú Grezdiellel

Nagyjából olyan fél éve vagyok TikTok-felhasználó, ami kimerül abban, hogy vicces videókat mentegetek le, küldök tovább és a rosszabb napjaimon ezeket előveszem. Van pár kedvenc csatornám, főként az eredetiségük, humoruk és megnyerő személyiségük miatt.  Viola, azaz grezdiell csatornája már az első napokban levett a lábamról azóta pedig hűen követem a legújabb kalandjait. Nagyon örültem, hogy elvállalta az interjút.
Íme.

Hogyan és mikor kezdtél el tiktokozni? Pusztán időtöltésnek indult, amolyan heccnek, vagy tényleges terveid voltak vele?

Nem igazán voltak vele terveim, sokáig nem is tudtam mi az a TikTok. Aztán egyszer letöltöttem, jó ideig csak nézelődtem, majd elkezdtem sztorikat mesélni.
Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom: sosem akartam tiktokozni. Jó ideje a Youtube-csatornán gondolkodtam (5-6 éve) de nem voltak olyan eszközeim, ami számomra kellett volna ehhez. A TikTok viszont nagyon egyszerű, úgymond összevágja neked az egész videót, így gyorsan lehet tartalmat gyártani. Rögtön újra tudod venni, ha valami nem tetszik. A negatívuma, hogy sajnos (másoknak lehet, hála égnek) csak 1 percet lehet beszélni, ami kevés egy kifejtős videóhoz.

Az eltelt idő alatt mintegy 23.4 ezer követőre és több mint 740 ezer like-ra tettél szert. Miként élted/éled meg, hogy ennyien kedvelnek?

Jó érzés, hogy bírják a szövegem az emberek. De az a durva, hogy ez nem is számít soknak… nézem a kislányokat, 1-2 hónap alatt 60-70k követőt összeszednek 😀

A videóidban vicces történetek, Flakon cicád rezsitartozása, sminkek és komolyabb kifejtősebb vélemények is szerepet kapnak. Mennyire nehéz olyan tartalmat generálni, amire kapnak az emberek – ezt annak fényében kérdezem, hogy nem vagy híve a TikTok-trendeknek.

Mindig megfordul a fejemben, hogy lehet mégsem vagyok annyira jóarc, mert másokat sokkal többen követnek 😀 De így valamelyest nehezebb, hogy nem táncolok vagy tátogok. Másokat szívesen nézek, de tőlem valahogy távol áll. Sőt, vannak dolgok, amiktől egyenesen rosszul vagyok 😀 Számomra az a lényeg, hogy én jól szórakozzak, ami általában megvan 😀

Az instádon is csodaszép sminkekkel, sminktermékajánlókkal örvendezteted meg a követőidet. Profin sminkelsz, tervezel konkrét sminkelős videókat?

Eredetileg ez volt a terv… úgy 5-6 éve tervezem, hogy elindítom a csatornámat. De most már mindenki IS sminkes/sminkel, és mindenki IS youtuber… szóval most gondolkodom, mi legyen… (lehet nem kellett volna ennyit, és már 5-6 éve meglenne) 😀 Mindezek ellenére, szeretnék. Imádok sminkelni, és talán érdekes lenne az én stílusomban előadva egy-egy folyamat…

A karantén alatt otthonról dolgoztál – adott volt a kontentgyártás?

A karantén alatt még többet dolgoztam, mint előtte. Alig volt időm a videókkal foglalkozni. Örültem, ha végeztem, és utána leültem a kanapémra. Sokszor a házimunkára sem volt időm. Na meg, meg kellett küzdenem a hangulatingadozásokkal. Amikor nem vagyok jó passzban, nem csinálok videót. Úgy semmi értelme.

Mi a véleményed arról, hogy a TikTok negatívan befolyásolja a fiatalabb korosztályt? A negatív kommentáradat szinte minden videó alatt megtalálható, viszont sokkal nyitottabb közeg, ahol az emberek bátrabban felvállalják magukat – ez valahol elég szürreális és megosztó is. 

Alapvetően a social médiában az a borzalmas számomra, hogy ugye bárki számára elérhető. Bárkiből lehet „celeb”. Így olyan emberek is jelen vannak, akik nem mutatnak jó példát. Sőt, egészen botrányos, amit művelnek, és az, hogy ez kisgyerekeknek példa… hát eléggé elborzasztó. 

Ami a kommentáradatot illeti, ezért jó, ha az ember beállít tiltó szavakat. Így magadat is megkíméled az agyatlan, fröcsögő, arctalan emberektől. Akiknek nyilván nem számít a véleménye, mégis rosszul tud esni.

Felismertek már az utcán a tiktokos videóid miatt? 🙂

Igen, volt már rá példa. De gyakoribb az, hogy rám írnak, hogy láttak valahol, de nem mertek oda jönni 😀 

Mivel foglalkozol a való életben? A munkatársaid/családtagjaid mit szóltak ahhoz, hogy a kreatívitásodat részben TikTokon éled ki?

Gimi után elvégeztem egy sminkes tanfolyamot, és a legkedvesebb munkáim a sminkhez köthetőek. Amúgy emellett egy cégnél dolgozom… amolyan irodista vagyok.

Szerintem a családom nem is biztos, hogy tudja 😀 Bár tőlük évek óta hallgatom, hogy csináljak videókat, mert biztosan imádnák az emberek. Ezek általában ilyen családi dolgokon jönnek elő, amikor sztorizgatok.

Alapvetően pedig valamiért nem szeretem mutogatni az ismerőseimnek. Zavarbaejtő 😀 Pedig ezeket java részt hallják tőlem élőben, amiket ott elmesélek.

Szerinted van jövője a TikToknak, eltűnik vagy továbbfejlesztik?

Ezen sosem gondolkodtam… bár beszélgettük a múltkor, hogy a Youtube kezd lepörögni, és majd más lép a helyébe… minden esetre egyre népszerűbb a TikTok, az tény. 

Flakon a népszerűsége csúcsán – mindezek mellett pedig nem fizet lakhatási díjat neked. Valami szankciót kellene bevezetni, nem?:D

:DDD Igen, valamit ki kell találnom, mert kieszi az életem 😀

Beküldve:

Itaewon Class – koreai dráma ajánló a tollamból

Elsőnek szeretném leszögezni, hogy talán az utolsó újnak számító kdrama, amit megnéztem, az a „My Love from the Star” illetve a „Descendants of the Sun”. Egy időben faltam ezeket a drámákat, élvezettel daráltam őket még akkor, is ha a dramago oldal fogta magát és egy részt legalább 6 részre vágott…

Nade.
Itaewon Class.
Aki nem találta meg a kedvének való koreai drámát, kezdje el. Aki alapvetően tartózkodik attól, hogy nyáltenger, sablonos, klisére épülő koreai drámát nézzen, az is kezdje el. Nagyon örülök, hogy sikerült az újbóli belépőmet ezzel kezdenem, mert ez a dráma szerencsére teljesen felülírta az eddigi koreai dráma csömörlésemet. Tudni kell – nem a koreai dráma kedvelők, készítők ellen szólok most – de a legtöbb koreai dráma egy kaptafára ment. Ugyanazok a nyitott szemes csókok, hatvanhat kameraszögből felvéve, ahogy a szereplők megfagyva állnak összeérintett ajkakkal, tágranyílt szemmel (tejóisten), vagy a klisétenger közepén felbukkanó konfliktus, hogy látszólag történjen valami        (kiderült, hogy a testvére nem a testvére, vagy a szerelme a testvére, vagy aki eltűnt x éve, az most visszajött…), szóval ezeket a nem túl kreatív megoldásokat sűrűn vitték a vászonra. A jó koreai recepthez használtak még jó nagy húzóneveket, márkamegjelenítéseket, tipikus jó-rossz karakterek túltolását, már-már képregényszerűvé montírozását és a többi. Ha az ember letol 10 koreai drámát, mellé még pár koreai filmet is, megcsömörlik, legalábbis az én esetemben ez volt – talán a fent említett két drámánál éreztem valami új vonalat, frissességet, de csínján bántak azzal is.

Az Itaewon Classt úgy kezdtem el, hogy szimplán unatkoztam, előtte egy másik, sokkal régebbi koreai drámát néztem meg. Ennek az intrója megtetszett, és nem bántam meg, hogy szinte pár nap alatt lement a 16 rész.
Életszerűbb, sokkal jobb párbeszédeket hallhatunk benne, nincs felesleges klisétenger. Fontos társadalmi témákkal foglalkoznak, ami távol áll az eddigi drámáktól meg úgy a koreai vonaltól: transzneműség, rasszizmus, mentális betegségek.
Ezeket a témákat okosan, megfontoltan járják körbe, az egésznek van egy szép kerete, minden kérdés, ami felmerül a történet elején, a végére biztos választ kap. Nincsenek zavaró kameraszögek, nincs felesleges, betoldott karakter. A két főszereplő ellenségeskedése valós, valódi okok húzódnak mögötte, bemutatja, hogy az üzlet és a profit, a brand mindenek felett áll és sosem könnyű döntéseket hozni – ezek a döntések egyfajta libikókát képeznek, hiszen ha kedvezek ennek, akkor magamat húzom le, a kockázat nem mindig fizetődik ki, és ez reflektál a való életre is.
Jók a szereplők, jól jelenítették meg a karaktereket, személyes kedvenc Kim Dami (Yo Yiseo), aki még nagyon friss névnek számít a koreai szórakoztatóiparban, de kiválóan hozta az önző, törtető, ámde támogató bakfis szerepét. Nagyon makacs, de érthető a szándék mögötte; bár borzalmasan szerelmes, nem adja fel saját magát, az álmait, a habitusát, és legfőképp nem hajt fejet a szerelme előtt csak azért, mert szerelmes. Erős, határozott női karakter – ez egyébként borzalmasan ritka, mert a koreai drámákban nem feltétlen szeretik a nők ezen oldalát mutatni, vagy ha igen, az erőshöz társul a mérhetetlen gőg, gonoszság, hidegvérűség és nem sok pozitív társul mellé – a tökéletes megkeseredettség jellemzi azokat a hölgyeket.

Örülök, hogy a koreai filmipar kezd új elemekben, témákban, látószögekben és szereplőkben gondolkozni.
Elkezditek, és észre sem veszitek, ahogy beszippant titeket az Itaewon Class világa.

Beküldve:

Borítóról nem ítélünk egy egész könyvet – Interjú Kovács Ágival, Egy Hallássérült Lány blogja szerzőjével

Ez az interjú azért is különleges számomra, mert egy sorstársammal készítettem – nem titok, hogy én is hallássérült vagyok, mellette pedig az írás az, ahol leginkább megtaláltam magam. Kovács Ágival,  az Egy Hallássérült Lány blogja szerzőjével beszélgettem egy igazán kellemeset és nem mellesleg tanulságosat is – Kövessétek és szeressétek Ági munkáit, hiszen szívügye, hogy minél szélesebb körben ismertesse meg a magyar szerzők munkásságát!
Ágit Facebookon is megtaláljátok.

A célod az volt, hogy kevésbé ismert magyar szerzőket mutass be a nagyérdeműnek. 2017-ben indult az oldalad, és több mint 137 ezer olvasó látogatta meg a blogod. Azt hiszem, kimondhatom, hogy jól csinálod, amit csinálsz:) Mi a cél most, ennyi olvasó után?

Hűha! Ezen igazából még nem gondolkodtam még el. Nem tudom. Annyira nem dolgoztam, így előre.
Inkább azon volt a hangsúly, hogy minél szélesebb körben bemutathassam a magyar szerzőket, kiadókat. Majd 3 év után, 137 ezer olvasó után, még mindig alig hiszem el, hogy ilyen sokan kíváncsiak a blogomra. Igen, azt hiszem, jól csinálom. Célom továbbra is ugyanaz! Megismertetni a magyar szerzőket még több olvasóval!

Nagyon szeretem azt, ahogy leírod, hogy hallássérültként is meg akartad mutatni, igenis lehet blogger valaki, méghozzá, ahogy az ábra szépen illusztrálja, nem is akármilyen. Volt ennek előzménye, vagy csak a szimpla kitörési vágyból alakult ki a blogod?

Igazából annyi előzménye volt, hogy sokszor megkaptam, hogy nem vagyok semmire se jó. Mert nem hallok tökéletesen, hallókészüléket hordok. Kaptam már olyan megjegyzést, hogy sajnáltatom magam, meg ideig-óráig lesznek kíváncsiak az emberek, aztán megunják.  Szóval, úgy éreztem, meg kellett mutatnom, hogy hiába vagyok hallássérült, érek annyit, mint egy egészséges, halló ember. Sosem a kitörési vágyból kezdtem el. Hiszen magam sem hittem, hogy beválik, bejön. Inkább lesz, ami lesz alapon indítottam el, meg aztán időm, mint tenger. Kedvem is volt csinálni, így nekem nem okozott gondot.

Jó kapcsolatod alakult ki számos magyar szerzővel – ez gondolom nemcsak jó érzéssel, hanem büszkeséggel is tölt el. Írtál egy könyvkritikát, és felkértek a következőre, hogy alakult ez?

Nagyon büszke vagyok arra, hogy jó kapcsolatom van a szerzőkkel.  Beszélgetek velük. Nem csak abból áll, hogy zsupsz, kapok könyvet, és mehet a blogra. Nem! Érdemes beszélgetni, nagyon jó fejek. Kedvesek. Eddig négyszer, ha volt ilyen, hogy mertem kérni recenziót az íróktól, őszintén megmondom, nem is, nagyon merek kérni közvetlenül tőlük.  Mai napig zavarban vagyok, ha írnak és megkérdezik tőlem, hogy elolvasnám-e, írnék-e a könyvükről véleményt.  Számomra hatalmas megtiszteltetés, hogy elolvashatom a könyvüket megjelenés előtt vagy után. Foglalkozom velük, támogatom őket. Igyekszem megosztani a bejegyzéseiket, ajánlani a könyvüket.

Bár ilyet nem illik kérdezni, de van kedvenc könyved?

Ajaj… Hát van, sok is. Vannak, igen. M. G. Brown a Kavargó Rózsaszirmok sorozat, Marilyn Miller és Ella Steel könyvei. Nagyon imádom. Két legnagyobb büszkeségeim Mimi Taylor: Fekete Bárány és Féktelen szerelem, mert két versem is benne van könyvben egy-egy fejezetnél.

Aztán nemrég fejeztem be két könyvet Erdőss Alex: Kereszttűzben és Hajnal Kitti: Falak címmel.
Meg sok mindenki másé is, de felsorolni nem szeretném azt a mindent.

Volt olyan könyv, ami esetleg teljesen más volt, mint amit gondoltál, vártál?
Igen. Főleg akkor, ha borító alapján választok könyvet. De ez nagyon ritkán fordul elő. Szerencsére.

Ha már borítók… azt mondják, nem szabad könyvet borítóról ítélni, de egyre szebb, részletesebb, grafikailag ámulatba ejtő csodák vannak. Van kedvenc borítód?

Kedvenc borítóim nincsenek. De vannak, amik tényleg igényes munkák kerülnek ki. Ilyenek pl. a NewLine Kiadó borítói. Halasi Miklós és Ashley Redwood munkái gyönyörűek. Illetve az Álomgyár könyvei közül is vannak szép borítók.

Te magad is készítesz interjúkat a szerzőkkel, mellette ajánlókat, könyvborítókat leplezel le. Van tervben, hogy valami új témába kóstol bele az oldalad?
Hát, nem is tudom. Sokat gondolkodom a videós bejegyzés megosztása az Instára. De nem nagyon merem meglépni… Nem szeretnék beállni a sorba, akik szintén Youtube- vagy Insta-videókat készítenek. Másrészt a legtöbb írói nevet nem mindig tudom kiejteni. Csak kíváncsi lennék, hogy menne-e…
Igazából más ötletem nincs. Amit eddig csináltam, azt folytatni szeretném, mert imádom. Illetve megemlíteném magazinomat is, ami nemrég indult el. Magyar Szerzők Könyvei Magazin, rajtam kívül néhány blogger segít, hogy minél szélesebb körben megismertessem az olvasókat, a magyar szerzőket.

Beküldve:

Így kommunikálunk mi – kommunikációs szegénység – ahogy én látom

A bejegyzést a Kóborlelkek IGTV-je inspirálta, őt pedig egy másik beszélgetés, ahol elhangzott az a szó, hogy kommunikációs mélyszegénység – ezúton is köszönet megszolalas.ig instagram fiókjának!  Ezek után mozdultak meg a fogaskerekek a fejemben, hogy ha létező szó, akkor miért nem hallottam még róla, ha pedig nem, akkor én hogyan definilálnám.
Hát így.

Kommunikációs szegénység az, ha nem tudjuk kifejezni az érzéseinket, mert nem merjük, mert nincs rá idő, mert nincs rá szó. Pedig van. Sokszor hallgatunk, mert nem akarjuk megbántani a másikat, vagy azért hallgatunk, mert nem vagyunk benne biztos, hogy a másik befogadó-e. Hogy van-e helye a mondanivalónknak, hogy félő, hogy ront a helyzeten. Ezt én mindenképp szegénységként definilálnám, hiszen hogyan legyünk többek, ha épp a hallgatás miatt vagyunk kevesebbek?

Kommunikációs szegénység az, amikor vezetőként nem tudunk kommunikálni. Sehogy. Elakad az információ, tévesen érkezik, hiányosan. Amikor nem tudunk bizonyos helyzeteket felvállalni.  Nem könnyű vezetőnek lenni, jó vezetőnek még nehezebb.

Kommunikációs szegénység az, ha családon belül és barátok körében sem lehetünk nyitottak. Ha el kell hallgatni bármit is, a másik lelki békéért.

Kommunikációs szegénység az, ha egy beszélgetés veszekedésbe torkollik. Hogy nincs higgadt kerete, hogy nincs logikai érvelésre esély – ahol a beszélgetés két fél párbeszéde, egymás véleményének elfogadása, megvitatása. Ahol a nézőpontok talán nem találkoznak, de nyugodtan futnak egymás mellett, párhuzamosan.

Kommunikációs szegénység az, amikor a telefon egyik végétől a másikig nem hallatszódik más, mint a ki nem mondott szavak sűrűsége. Talán az évek óta összegyűlt morzsák, a kis tüskék ott szívtájékon, az elharapott vallomások. A ki nem mondott bocsánatkérések.

Kommunikációs szegénység az, ha tabuként kezeljük a halál kérdését, azt, ha a családban több az egy emberre eső csontvázak száma a szekrényben és a zörgés egyre jobban erősödik – ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebb a hallgatás. A családi hozadék, mint hordalékkúpok hegyeket képeznek a generációk életében – de nem építenek. Gátakat képeznek, amelyek súlyos következményekkel járnak.

Kommunikációs szegénység az, ha valakit etetünk. Két kézzel, minden mondat és tett végén ott csüng, a mi lenne ha, mi lett volna ha… mert milyen dolog már elültetni valakinél egy magot, hagyni, hogy csírázzon, szépen nevelgetjük és a végén csak kételyeket hagyunk benne? Szegénnyé tesszük az egyént, kiéheztetjük, kivéreztetjük.

„Az első, amit megtanulunk, a kommunikáció. S az idő múlásával bizonyos értelemben egyre jobban csináljuk. Furcsamód azonban, ahogy felnövünk, kezdődnek a zavarok. Néha csak a szavak hiányoznak, vagy elfelejt az ember valamit. Máskor zavarba jön, a kínos helyzet beléfojtja a szót. Minél több szót ismerünk, annál nehezebb megfelelően használnunk őket.” (Sara Rattaro)

Beküldve:

Kapcsold ki – Kapcsolódj ki!

A hétvégére szociális média detox kúrának vetettem alá magam – telefont kikapcsoltam, szinte elérhetetlenné váltam. Nem nyűzsögtem a facebookon, korán sem cseteltem annyit, nem mellékesen pihentem is.  Nekem fontos, hogy minőségi pihenésem legyen, hát neked?

A modern kor hozta magával az internetet, a mobilnetet, a facebookot és sok más szociális médiaoldalt.A napjaink zsúfolva vannak olyan információkkal, amikre tulajdonképpen nincs is szükségünk, de telibekapjuk a látványt – lehet válogatni meg szortírozni az ismerősök között, lehet kikövetni csoportokat és embereket is, de ettől függetlenül mindig vannak olyanok, akik nem teljesen vannak tisztában az internet etikettjével. Béna kommentek, még bénább posztok, reklámok, ego-boostingolás, szelfihegyek, mind-mind a napjaink részét képezik : vannak, akik csak átpörgetik és inkább a hírekben merülnek el  (éljenek az álhír portálok!)

Ha már hírek : nem is lenne a facebook facebook, ha legalább egy ismerősünk nem oszt meg hoaxokat, álhíreket, népbutító posztokat, szerencseképeket, sőt, még alá is kommentelik, hogy osztva vagy épp a tavalyi év slágerét, az áment. Igen, mert a vallást sem kerülte ki a szociális média – oszd meg, különben ez meg az történik szegény gyerekkel, Mari nénivel és a többi. Kommenteld, hogy ámen, különben nem vagy elég jó ember – természetesen van akinek természetéből fakadóan kell a külsős visszajelzés, hogy márpedig ő nagyon jó ember, de vannak olyanok is, akik az idősebb korosztályt képviselve kicsit naivabbak még a szociális média világában. A nagymamakorú Évike nénik és nagypapakorú Józsi bácsik is osztanak meg olyan posztokat, amiktől az ember füle nemhogy ketté, háromfele áll. Az unokák meg röhögnek a nagyi eltévedt posztján ( csoportokban megosztott köszöngetések és társaik) ahelyett, hogy a digitális szakadék legyőzése érdekében beíratnánk a nagyszülőket egy intenzív, három-négyhetes tanfolyamra, ahol a felkészült oktatók megtanítják az internet csínját-bínját mamáéknak. Vagy a teljesen másik irány, mikor éppen a legfiatalabb, facebookon fellelhető korosztályt beszippantja az internet világa és a szülők nem tartják ezt a kontroll alatt – lásd megannyi bugyuta és veszélyes játék, pedofilok üzengetése, cyberbully az osztálytársaktól és noname avatároktól.

Emlékszem, hogy mikor betörtem a facebook világába ( előzmények iwiw és myvip!) akkor úgy gondoltam, hogy mindent és azonnal meg kell osztanom magamról, elvégre ez pont erről szól. Mennyire szeretem a páromat, mennyire kedvelek egy zenét, mennyire ez meg mennyire az vagyok. Pont ezért volt veszélyes ez a játék – olyan dolgokat is kiadtam magamról, amiket utólag látva csak erősen csóválom a fejem és igyekszem nem emlékezni rá. Az internet nemcsak mókás hely lehet, ahol az ismerősökkel csetelsz, meg nyelveket gyakorolsz, tájékozódsz, tanulsz, informálódsz meg formálod a személyiséged ( ez is érdekes jelenség volt másként viselkedünk az internet berkeiben, mint élőben…). Akkoriban szentül hittem, hogy minél több infót osztok meg, annál jobban fognak kedvelni, annál jobban fogom szeretni a párom és mindenki azt fogja látni, hogy miénk az a kapcsolat, amiért mások kitudja meddig álmodoznak. Aztán persze rájöttem én, hogy ez így nem buli – egy jól sikerült kép mögött csak én tudtam, hogy mi van. Hogy éppen hogyan vagyok lelkileg, hogy éppen mi történik a háttérben, amiről érthető módon ( nemcsak a sebezhetőségem miatt, hanem amiatt is, hogy összeomlik a mások által tökéletesnek titulált kép) nem szívesen beszéltem. Ez is abszurd – a szociális média világában olyan képet mutathatunk magunkról, olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel magunkat, ami a való életben nem helytálló. 2009 tájékán élveztem, hogy egyszerre tíz chatablak villog, mindenki velem akar beszélni – aztán pár évre rá jött a felismerés, hogy a tíz chatablakból maradt három, akikkel érdemleges, valódi beszélgetést tudok generálni nemcsak a monitoron, hanem a való életben is.

Az utóbbi pár évben kezdtem el komolyabban figyelni erre a jelenségre – az elkopó chat ablakokra, arra, hogy én egyre kevesebbet osztok meg, egyre jobban szeretek ” befelé” figyelni és nem kifelé, közel sem osztok meg már annyi tartalmat, mint régen. Sőt! Ameddig évekkel ezelőtt szinte hajnalokig chateltem, írtam, tevékenykedtem az interneten, ma már szociálismédia detoxot tartok és tényleg magamra kezdtem el koncentrálni.Persze nem mondom, hogy az internet rossz dolog, hiszen annyi de annyi lehetőség rejlik benne ( elvégre most is élvezem az előnyeit, miközben ezeket a sorokat gépelem) mindazok mellett pedig nem árt, ha elkezdünk kivülről befelé élni.

Az elszórt idézetek, a dalszövegekből kimásolt részek nem képezik a kommunikáció részét, bármennyire is szeretnénk (főleg mi lányok), nem fognak teljes képet adni arról,hogy a mi összetett női lelkünkben éppen mifajta érzelmek motoszkálnak – beszéljünk, alakítsunk ki valódi társas kapcsolatokat olyan személyekkel, akikkel valóban van miről beszélnünk, de a csend sem válik kínossá, ha elfogynak a szavak 🙂

„Nem lehet elméleti szinten megtanulni beszélgetni. Azt gyakorolni kell a valóságos életben. Mert másképp fest, mint az az online kommunikáció, ahol nincsenek betartandó szabályok, csak a pillanatnyi nárcisztikus vágyak.”
(Tari Annamária)