A munkáidat a természetesség jegyében alkotod – egészen egyedi megrendeléseket is készítesz, nem ritka, hogy csontokkal játszol. A munkáidat látva nekem az jutott eszembe, hogy te egyfajta erdei nimfa vagy tündér lehetsz. A mulandóságot mutatod meg az örökéletűséggel. Érdekes csavar.
Valóban nem ritka, sőt! A legjobban csontokkal szeretek dolgozni, habár munkám során nem ódzkodom még ennél is megosztóbb maradványokat rézbe vonni: például járt már kezeim között elhullott méhecskétől kezdve igazi madárlábig rengeteg fajta kincs. Mindezzel egy rendkívül egyszerű (de a mai társadalmunkban jelenleg mégis fellelhető, fura tabut érintő) üzenetet szeretnék átadni: azt, hogy a halál az életünkben A biztos pont. Elkerülhetetlen mindannyiunk számára, de mi döntjük el, hogy hogyan állunk hozzá. Féljük? Ignoráljuk? Elfogadjuk? Vagy megpróbálunk a művészi sokrétűség ernyője alatt tisztelettel fordulni felé és alkotni belőle valami maradandót? Én ez utóbbit választottam. Általában vagy magam találom az elhullott porhüvelyeket, vagy kedves és támogató lelkek a környezetemben ajándékoznak meg velük; és a folyamat során, érintetlenül hagyva az eredeti, organikus maradványt, réz koporsóba zárom azt.
Nem túl sok alkotóval találkoztam még, aki rézzel dolgozna, sokkal inkább szoktak ezüsttel vagy nemesacéllal, fával és epoxyval játszani. Engedd meg, hogy megkérdezzem: valóban suttog neked a réz? A réz csodálatos anyag – az emberi szervezetnek is szüksége van rá. Miért választottad ezt? Mióta foglalkozol ékszerkészítéssel?
A vörösréz számomra a tiszta földi energia. Ha ránézek, a rozsda színekben pompázó avar és a már-már hűvös, nyirkos föld jut róla eszembe, és ezzel az év számomra legkedvesebb időszakát idézi fel: az őszt. Az ősz az, amikor a természet elcsendesül és fokozatosan felkészül a téli hónapokra. Halk suttogás, mormolás „érződik” a föld mélyéről, a természet pedig ilyenkor szépen-lassan egy kicsit „meghal”, hogy utána tavasszal ismét új életre keljen. Az ősz (és így a réz is) erre az állandó körforgásra emlékeztet; emiatt éreztem találónak azt, hogy ezt a fémet használom a múlandóság örök mementójának hordozójaként. A technika, amit használok, a rezet részesíti előnyben, de például az ezüstművesség fortélyai is foglalkoztattak korábban. Mégis, számomra a réz az, ami felé természetes kötődést éreztem. Nem véletlenül mondják az egyik legjobb áram- és energiavezetőnek: az én energiáim is hamar ráhangolódtak. Specifikusan csakis az ezzel a technikával történő ékszerkészítést próbáltam még, mert amikor megtudtam, hogy létezik egy olyan folyamat, amivel akár organikus anyagokat is be lehet vonni fémmel, leesett az állam. A lehetőségek tárháza nyílt meg előttem és azonnal tudtam, hogy mik azok az anyagok, amiket ehhez a módszerhez szeretnék használni: földi maradványok. 2021 tavaszán szereztem tudomást az electroforming létezéséről, viszont csak 2023 elején kezdtem belevetni magam komolyabban; akkor, amikor éreztem, hogy az addigi próbálkozásaim, munkáim minősége kezdett konzisztenssé válni. Sosem tanultam elektrokémiát, így ez egy abszolút új terület volt számomra, viszont a réz suttogása elcsábított és teljesen autodidakta módon sajátítottam el a szükséges tudást hozzá.
Mennyire ugrottál be a piac közepére Magyarországon? Külfölddel mi a helyzet?
Az igazat megvallva nehezített terepet választottam: a réz a fémallergiások körében nem túl szerencsés választás, továbbá oxidációra is hajlamosabb, mint az egyéb, közkedvelt fémek. Természetesen megfelelő kezeléssel akadályozható, illetve késleltethető a folyamat – minden vásárlómat tájékoztatom a helyes ékszerkezelésről, -viselésről, -tárolásról. Továbbá itthon az electroforming egy teljesen új, vagy legalábbis csak szűk körben ismert technikának számít; emiatt pedig sokszor, amikor az emberek ránéznek egy-egy alkotásomra, nem feltétlenül tudják, hogy mit is látnak – csak azt, hogy „szép, réz ékszerek csontokból, levelekből, bogarakból, ásványokkal ötvözve”. Viszont én szeretem ilyenkor elmesélni, hogy voltaképpen mi is az, ami éppen előttük van, és hogy hogyan készült. Ezután az emberek már egy kicsit máshogy állnak a dologhoz. Van, aki felvonja a szemöldökét, hogy „oké, ez egy kicsit bizarr”, mások meg teljes csodálattal pislognak, hogy „ők ilyenről még nem is hallottak”. Természetesen számítottam rá, hogy itthon megosztó lesz a fogadtatása a műveimnek – de aki fogékony egy ilyen kaliberű témára, azoktól nagyon pozitív visszajelzéseket kapok, sőt, ennek hála egyre több saját elképzeléssel érkező megrendelőm is van. Külföldön nagyobb keletje van az electroforming technikának, én magam is onnan szereztem tudomást a létezéséről. Így a külföldi régiók felé is nyitok: a social media platformjaim félig angolul, félig magyarul működnek, és voltak is már egyedi megrendeléseim pl. Amerikából és Kanadából; de elsősorban a magyar piac az, amit igyekszem megcélozni. Szeretném, ha itthon is egyre többen megismerkednének ezzel a folyamattal, továbbá a legelején kifejtett, központi koncepció fontosságának a tudatosítása is szívügyem.
Az egyedi megrendeléseknél mennyire adnak neked teret? Hogyan tudod belecsempészni magad a műveidbe?
Abszolút szabad kezet kapok, csak az adott ékszer főszereplője az, ami fix szokott lenni. Például ha egy toboz rézbe zárása a cél, mondjuk egy obszidián kabosonnal kiegészítve, akkor teljes mértékben rám bízzák, hogyan rakom össze. Persze szoktam egyeztetni a megrendelővel készítés közben, ha kérdés merül fel, illetve összetettebb ékszereknél először mutatok egy tervrajzot, majd egy fázisképet is, hogy éppen hogy állok – így ha esetleg valami nem tetszik neki, akkor közbe tud avatkozni és át tudjuk beszélni a felmerülő elképzeléseket. Ha nyakláncot kért az illető, akkor a folyamat végén, a láncok kiválasztásakor küldök mérettáblázatot a megrendelőknek, hogy milyen hosszú legyen, illetve hogy milyen típusú lánccal, esetleg másfajta zsinórral szeretné-e. Olykor teszek javaslatot én magam is, de ezt legtöbbször a megrendelő fixen maga választja ki, ha van konkrét elképzelése. Ezeket a pontokat tehát együtt hozzuk össze, viszont minden más rám van bízva. A célom továbbá az elegánsabb, már-már viktoriánus vagy Dark Academia stílusba hajló hangulat átadása, a műveim befotózásakor is teljes mértékben ezeket a hangulatjegyeket igyekszem előtérbe helyezni.
Milyen terveid vannak erre az évre nézve? És a jövőre?
Idén mindenképpen színesíteni szeretném a palettámat. Jelenleg többnyire nyakláncokat készítek, de szeretnék gyűrűket, fülbevalókat, esetleg egyéb kiegészítőket (hajtű, bross, akár kisebb lakásdekorációk) is a lehetőségek közé felvenni. A következő, nagyobb szabású és hosszabb távú tervem pedig az, hogy legyen egy rendes, saját webshopom, ahonnan közvetlenül lehet majd tőlem vásárolni. Viszont őszinte leszek: hatalmas, világmegváltó elképzeléseim nincsenek. Egyszerűen csak szeretek alkotni és szeretném továbbra is élvezni azt, amit csinálok, átadni magam a műveimen keresztül és így kapcsolódni hozzám hasonló emberekkel. Ez számomra a legfontosabb. Jelenleg örülök annak, hogy megtaláltam azt a művészeti ágat, ami csatornául szolgál önmagam és a Világ között.
Az ásványok is szerves részét képezik néhány művednek. Nem hiszem, hogy a véletlen műve, hogy melyiket melyikkel társítod. Hiszel az ásványok üzenetében?
Hiszek benne, persze! Legtöbbször, ha cél nélkül ásványok után kutatok projektekhez, akkor azt a követ, ami magára vonja a tekintetem, szoktam választani egy-egy következő alkotásomhoz; olykor pedig már eleve úgy indulok neki, hogy tudom, mit szeretnék, mert van egy elképzelésem, amihez egy bizonyos kő az, ami illene. Időközben, ha nem voltam tisztában pontosan egy adott ásvány üzenetével, de éppen a vásárlás során valami miatt nagyon szoros kötődést éreztem hozzá, akkor utána szoktam nézni és van, hogy ilyenkor jön az inspiráció egy konkrét ékszer elkészítésére. Fontos szempont még számomra a szín is, ugyanis nem minden illik a réz meleg tónusához. Kedvenc ásványom (ha alkotásról van szó) a labradorit: egyrészt a kő hatása és jelentése miatt, másrészt pedig egész egyszerűen fantasztikusan mutat a kékes-zöldes-szürkés (olykor lilás) színe a vörösrézzel. Olykor már-már magamra kell szóljak, hogy használjak más ásványt is, hiszen annyi lehetőség van.
Érdekes, hogy pont a labradoritot hoztad fel, magam is különleges kőnek tartom. Az olvasható róla, hogy összehangolja az energiákat, kapcsot képez a fizikai és az éteri világgal. Nos, ez azért teljes egészében megmagyarázza a munkásságod esszenciáját is!
Haha, rátapintottál a lényegre! Azt se feledjük viszont, hogy a labradorit az átalakulás és a változás köve, valamint az intuitív fejlődést és kreativitás is hivatott serkenteni, szóval valahol nem csoda, hogy munkáim motorjaként és egyik főszereplőjeként viselkedik olykor, ha akarom, ha nem. Egyfajta hidat képez a földi létünk és a túlvilági lét között, s milyen szép, előkelő alakban teszi! Az inuit és a beothuk népek úgy hitték, hogy a labradorit az Aurora Borealis (sarki fény/északi fény) színeit és energiáját hordozza, illetve jeleníti meg fizikai alakban, és szerintem nincs olyan ember, akit ne ejtene rabul ennek a csodálatos jelenségnek a látványa. Érdekes, hogy az emberiség mindig is hajlamos volt arra, hogy a megfoghatatlan, már-már transzcendens jelenségeket emberközelibbé, valamilyen materiális formában kézzel foghatóvá tegye, hogy jobban tudjunk hozzájuk kapcsolódni. Voltaképpen én is azt csinálom: a halál koncepcióját próbálom emberközelibbé tenni, művészet formájában.
Van-e kedvenc alkotód? Miből meríted még az inspirációd? ( zene, alkotások stb.)
Rengeteg és változatos helyről inspirálódom és természetesen számos olyan alkotó van hazai és nemzetközi viszonylatban is, akiknek a munkásságát aktívan követem és így általuk is ihletet merítek. Vannak köztük természetesen ékszerkészítők számtalan technikával, de például grafikusok, fotósok, írók és zenészek is.
Imádom az elhagyatott helyeket és a temetőket – magam is szeretek temetőket látogatni, hogy lecsendesítsem a gondolataimat, hogy nyugalmat leljek. Ehhez kapcsolódva akad több fotóművész is, akiknek a fő profilja a “sötét turisztika” felkutatása a világban, az ő munkájuk kifejezetten inspirál. A legfőbb példa számomra e téren Rebecca Lilith Bathory, szerencsésnek mondhatom magam, hogy a témában született könyvét a polcomon tudhatom. Ezek után szerintem nem meglepő, hogy a post mortem fotózás ugyancsak inspiráló tényezőként szerepel a listámon; eleve az a mód, ahogyan a viktoriánus kor megközelítette a halál kérdését, nagyon közel áll hozzám.
Emily Dickinson versei is kiemelkedőek számomra – ő sem futamodott meg a halál és a halandóság gondolatát papírra vetni, számomra nagyon megnyerő stílusban. Említést érdemel még Caitlin Doughty, aki temetkezési vállalkozóként dolgozik, emellett pedig rengeteget utazik a világban, hogy más népek halállal kapcsolatos kultúráját nyomon kövesse, dokumentálja, így számtalan könyve fellelhető ebben a témában. És ha már könyvek: Edward Gorey alkotásai külön szót érdemelnek gótikus-viktoriánus hangulatú köntösbe bújtatott, „nyugtalanító”, már-már (sokak számára) bizarr történeteivel, amelyekhez ő maga készítette az illusztrációkat is.
Akiket viszont a legsokoldalúbb művészeknek tartok: egy ikerpár, Julia és Joanna – Little Ghouls és Satin Puppets néven lelhetők fel a social mediában. Előbbi oldaluk a grafikai és egyéb művészi tevékenységükre koncentrál, utóbbi pedig a csodálatosan éteri zenéjükre, amelyek közül némelyek olyan érzéseket keltenek bennem, mintha „hazataláltam” volna. A zene emiatt a hatása miatt is előkelő helyet foglal el a sorban. Egyik részről az északi folk zene irányába húz a szívem (Heilung, Wardruna, Skáld, Myrkur, Danheim, hogy az ismertebb előadókat említsem); emellett pedig bizonyos játékok ambient zenéi által tudok az egyik legjobban belesüppedni egy-egy kifejezett hangulatba, amiben alkotni szeretek (Akira Yamaoka áll e téren a legfőbb helyen, aki a Silent Hill-játékok zenéinek megalkotója).
Ha pedig már megemlítettem a játékokat, akkor bizonyos alkotások önmagukban is segítenek megteremteni az atmoszférát, hogy „abba a bizonyos érzésbe” tudjak burkolózni, amiből a lelkem suttog: a fentebb említett Silent Hill, a The Evil Within, a Death Stranding és a SOMA az élen járnak ebben a témában nálam.
Végül, de nem utolsósorban a mitológia az, ami még rendkívül nagy hatással van rám: a szláv, a germán, a magyar és az északi népek mítoszainak bizonyos lényei rendkívül inspirálóak számomra: készítettem már például mitmitke (a magyar hagyományban a lidérc egy formája) ihlette nyakláncot is.
Összességében minden, ami inspirál, valamilyen módon kapcsolatban van a halállal, a túlvilággal, az emberi lét halandóságával, az elmúlással; vagy egy-egy távoli (vagy nem is túl távoli) jövővel, egy elképzelt apokaliptikus világgal, ahol maga az emberi lét mibenléte és annak határai önmagában egyre kevésbé egyértelműek.