Címke: mentálfröccs

Beküldve:

Péntek esti draftolások

Van egy regényem, amit lassan több mint két éve írok. Egy lányról szól, aki fogta magát és hátat fordított egy olyan falunak, ahol nincsenek lehetőségek, és új életet kezdett egy teljesen másik városban.
Néha előveszem, belekontárkodom, elolvasgatom – darabos, hiszen egy-egy részlet végletekig kidolgozott, pontos és precíz, a többi pedig nem kapcsolódik hozzá. Talán hiba volt így írni, mivel nincs összefűzés közötte – ahogy telik az idő, néha azt hiszem, nem is lesz.  Azért is jó visszaolvasni, mert ad egy olyan érzetet, hogy talán haladtam – korrajz, egy viszonylag közeli dátumról, mégis egy teljesen más lenyomatról. Tisztán emlékszem, milyen jó volt megszabadulni és kiírni magamból azt a sok apró részletet, ami folyamatosan elraktározódott a fejemben, mondván hasznos lehet később.

Azóta más témákon pörgök. Nem tudok írni arról, hogy mennyire átcseszve érzem magam, mennyire nem értem azt, ami történik – főleg az okokat nem, de ha nagyon leakarnám sarkosítani, tulajdonképpen abban az ágyban alszom, amit én vetettem meg magamnak. Nem nagyon van jogom mutogatni más-más irányokba, hogy te ezért vagy hibás, te meg ezért, te beléptél az életembe, felforgattad, aztán te meg azért vagy hibás, mert elakadnak a szavaim, ha egy bizonyos témáról kellene beszélnünk,nekünk kettőnknek.  Mindenki kérdezi, érdeklődik, én meg csak azt válaszolom szégyenkezve, hogy nem tudom és nem beszélek róla.  És ki a hibás? Én.

Azt az egyet tudom jelenleg sziklaszilárdan, hogy karriert akarok építeni.  Hogy irodai munkát akarok végezni, hogy a tartalommarketinggel akarok foglalkozni, hogy négy nap alatt is tanulhat az ember újdonságokat – köszi, bútorbolt – és szerezhet új tudást, mellette pedig nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Amikor azt hittem, megvan álmaim állása, nos, le kellett lomboznom saját magam, hogy még mindig nem vagyok elég jó, és ezzel csak annyi a bajom, hogy nem tudom hol kellene pontosan javítanom ezen.

Az útóbbi pár héten kevés energiám volt interjúkat csinálni, mert lekötött az, hogy egyrészt munkám legyen, másfelől az akkori próbanapos munkahelyre szerettem volna maximálisan koncentrálni.  Megakadást érzek ezzel kapcsolatban, de nem valahogy az nem aggaszt – ott azért biztos vagyok abban, hogy átlendülök a holtponton.  A munkanélküliség jelenleg sokkal jobban aggaszt, mert sajnos azt látom, hogy nem nagyon van lehetőség. Aggaszt, hogy óvatosan kell fogalmazni, puhatolózni kell, aggaszt, hogy azt hallom nem fizetik ki az embereket, hogy trükközés megy, hogy nincs stabilitás. Igen, tudom, lehet naiv vagyok ebből a szempontból, de mióta bejött a járvány, azóta méginkább érzékelhető ez a fajta mentalitás – úgy vannak vele, hogy a munkavállaló dolgozni akar,  akkor nem fogja nézni a feltételeket, mert enni kell. Ebben ugyan van ráció, de most komolyan?!

Aggaszt, hogy meddig ér a takaróm. Meddig ér a reményem, az erőm, meddig ér a józan eszem, honnantól kezdek majd igazán szétcsúszni.  Ezért olvasom a régi sztorimat, ezért írok fanfictiont, ezért merülök újabb filmekbe és sorozatokba, hogy ne kelljen gondolkoznom. Lehet gyáva menekülés, nekem csak muszáj levegőhöz jutnom. Egyik probléma keresztezi a másikat. Minden napra kapok egy új gazdálkodj okosan kártyát: legtöbbször a lépj hátra hármat,csak hatos dobással mehetsz tovább vagy a túl sokat szórakoztál, két körből kimaradsz kártyák jutnak nekem.  Nekem ez jutott, hogy nem problémamegoldó aggyal rendelkezem, hanem problémameglátóval. Egy rendszerben nem a jót látom, hanem a kijavítandó hibákat – ez néha előny, néha kurva nagy hátrány.  Túl sok kérdésem van, a gond az, hogy válasz se nagyon, vagy nem olyan minőségben érkezik, amitől megtudnék nyugodni.
Vajon ez menni fog?

Az útóbbi napokban sorozatai, filmjei következnek:

La Casa de Papel – mind a 4. évada.  A legjobb sorozat, a legszínesebb karakterekkel.
The Outlander – még csak a második évadnál járok, elolvastam az első kötetet, nem elég, hogy a fent említett spanyolok kerítettek hatalmukba, de most már a skótok és a vikingek is. Szörnyű vagyok.
365 Days – nem megyek bele, aki látta, érti. Az olaszokról is lenne pár megjegyzésem. Nem, ez nem minőségi film, ez szoftpornó, ez nőknek szól, és nem kell belegondolni egy egész Freud-féle kötetet. Ez csak szex, ami után nézel ki a fejedből.
The Hunger Games – ez a klasszikus, amit nem bírtam anno végignézni, vagy inkább kivárni a részeket, szóval most letoltam egybe. Lehet, hogy ha a könyveket olvasnám jobb lenne.
Feel the Beat – táncos-netflixes vicces stepupkitudjahanyadik copy. Egyszer nézhető, tökéletes ha nem tudsz aludni.

Beküldve:

Újrakezdeni sokadszorra – 21 nap elég lesz?

Van egy ilyen mendemonda, hogy 21 nap kell ahhoz, hogy egy szokás rögzüljön az emberben. Most, hogy az időm nagy részét itthon töltöm, a home office társaságát is mellőzve immáron pár napja átgondoltam, hogy miként lehetne az én szokáslistámat az eddigieknél pozitívabban bővíteni. Íme a gondolatmenetem.

Az elmúlt fél év felért számomra egy hullámvasúttal.  Ahogy mondani szokás, bele a közepébe – érzemileg, testileg, lelkileg.  A munkahelyemen azért a november-december nem feltétlenül a lazsálásról szólt, mellette pedig más dolgokkal is szembe kellett néznem – legfőképp a tükörképemmel.  Ez az újrakezdés témakör egy folyamatos loopot képez az életemben – de ez így is van jól, nemde?  Bizonyos szemszögből nézve fárasztó az, ha az ember folyamatosan le kell, hogy merüljön önmagába, hogy szépen lassan átértelmezze, átfogalmazza azt, ki is ő – de a fejlődés és a tanulás csak így érhető el, és nagyon hiszek benne, hogy a már „kész” szinteket talán nem kell újra és újra renoválni.

Ha azt nézem, hogy pár éve milyen rossz szokásaim, megmozdulásaim voltak és abból mi maradt meg, akkor egy picit örülök, hogy javítva lett ezen a vázrendszeren, talán végre be is nő a fejem lágya? Kitudja.
28 évesen nem gondolnám, hogy az embernek ideje van arra, hogy céltalanul kóricáljon, ide-oda-amoda, aztán majd lesz valahogy. Persze, valahogy mindig van, de nem lehetne célirányosan?
Az, hogy rugalmatlan vagyok, tény.  Nem engedek sok mindenből, mert van egy berögzült meglátásom, igen, rosszallom, ha valaki nem tudja, mit és kit akar, ha azt látom, hogy van benne potenciál és mégis lézeng mert majd lesz valahogy. Van, aki anyáskodónak aposztrofál, van aki egyszerűen azt mondja, minden lében kanál vagyok – én pedig csak azt hiszem,  meg kell tanulnom, hogy nem kell mindenkit megmentenem, nem kell felhúznom az embereket oda,  ahol én vagyok jelenleg. Egyrészt időpazarlás, ha önmagától nem halad felfelé, másrészről ezt a folyamatot én bármennyire is szeretném sietetni, nem lehet. Ezt is be kellett látnom – kellett vagy 10 év, össze kellett emiatt veszni barátnőkkel, barátokkal, szakítani kellett, meg csinálni egy csomó hülyeséget.

Az első és a második munkahelyem után úgy éreztem, hogy nagyszerű, megint padlót fogtam, ez megint velem történik meg, a fenébe is ezzel az egésszel. Nem is tudom, mit gondoltam.  Most, hogy újra munkanélküli vagyok, már kevésbé rémiszt meg – pedig talán most van a legrémisztőbb időszak, nemcsak az én életemben, hanem mindenkiében. Nem pánikolok, nem aggódok, nem kezdek körmöt rágni, meg azon sakkozni, hogyan lesz tovább. Tudtam, hogy ennek a sztorinak ez lesz a vége – az ember a zsigereiben érzi, hogy ő lesz a „következő”.

Ezzel párhuzamosan pedig megérett bennem az, hogy minden, amit a sarokba tettem időhiány/motivációhiány miatt, annak ideje, hogy a körmére nézzek. Ahogy észrevettétek egyik interjút készítem a másik után – ez motivál, ebben „lubickolok”, élvezem, egyszerűen ez az a közeg, amiben úgy érzem, kiteljesedhetek. Sokat kell még fejlődnöm, de kinek nem?
A tudatos odafigyelés jó hatással van rám – odafigyelek, hogy jógázzak, hogy beszedjem a spirulinám, a bérescseppem, hogy alaposabban mossak kezet, hogy jó kérdéseket tegyek fel az interjúalanyaimnak, hogy mindennap tájékozódjak a világ híreiről, hogy legyen időm pihenni és ne erőltessem azt, amihez nincs kedvem.  Most vagyok abban a fázisban, hogy újraértelmezhetem az eddigi szabályaimat – attól, hogy egy nap nem főzök, csak másnap, vagy hogy nem mosogatok el elsőre, hogy nincs felseperve minden nap, nem jelenti azt, hogy rosszabb vagyok bárkinél. Nem kell görcsösen kapaszkodnom ezekbe csak azért, mert egy adott életszakaszomban ez adott komfortot. Az akkor volt, most pedig máshol tartok.

Szóval csak azt tanácsolom nektek, hogy ezt az időszakot vegyétek komolyan – üljetek le magatokkal és értékeljétek át azt, ahogyan éltek.  Ha szükséged van szociális média detoxra, tégy úgy. Ha arra van szükséged, hogy ne beszélj ezzel vagy azzal pár napig, tégy úgy. Ha eddig citrommal ittad a teád, de rájöttél már rég, hogy tökre nem adja – hát akkor hagyd el a citromot 🙂 Nem késő újrakezdeni – arra pedig végképp nincs sose késő, hogy olyat tegyél, ami a te javadat, a szellemi és lelki fejlődésedet táplálja.

Te magad légy a változás, amelyet látni szeretnél a világban!
Gandhi

Beküldve:

Úton,útfélén vagy úttalan utakon

Szerencsésnek érzem magam – pár napra kiszabadultam Magyarország kis-nagy városából és meglátogattam Sopront, na meg Bécset. Kellett ez a levegőváltozás. Bécsben már korábban jártam egyszer, igaz, közel sem láttam belőle annyit, mint amit most sikerült – ez pedig mérhetetlenül jó érzés volt.

Bécsnek van egy bája – szerintem kifejezetten hasonlít Pestre, az utcák, a hangulatos éttermek, a vintage boltok és kávézók. Utcáról utcára barangoltunk – egy röpke pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyok és itt fogalmazódott az meg bennem, hogy mit jelent ‘otthon’ lenni. Mi az otthon? Egy foggal-körömmel védett 60 négyzetméternyi panel? Három szoba, ahol sűrűn cserélődtek a benne lakók csak én maradtam állandó? A kopott falak, az erkély, ami ha mesélni tudna…?  Pár hónapja még élénk viták kereszttüzében éltem ezzel a lakással kapcsolatban, ami nekem az utolsó kapcsolódási pontom a gyerekkorommal; nem hazudok, tényleg kemény meccseket vívtam azért, hogy ott maradjak. Aztán egy pillanatra, egy egész kicsire elengedtem, azt mondtam, legyen. Pakoljuk be az emlékeket, szedjük össze a könyveket, vigyük el az utolsó kis darabot is, aztán hintsük fel sóval. Végül maradtam.

Bécsben sétálva, nem éreztem, hogy amit elhagytam, az az otthonom. Valahol félúton elveszett ez az érzés, inkább már bázisként tekintek rá. Egy hely, ahová bármikor visszatérhetek. De az otthon? Az otthonnak melege van, az otthon fűtve van emlékekkel, illatozik a süteményektől, a sültektől, az otthon olyan hintőporosan, púderesen boldog. Az a lakás, bár mondhatom, hogy félig enyém – ráfér egy renoválás. Nemcsak a szó valódi értelmében, hanem képletesen is.

Biztosra veszem, hogy visszatérek még – nekem többet kell látnom, többször kell koptatnom még azokat a járdákat, mert biztosra veszem, hogy jól érezném magam abba a közegbe. Szívesen élnék ott – többek között a Grünner- tó vidékén is, teljesen megbabonázott a tiszta levegő, a gyönyörű táj és azok a friss zöldben pompázó hegyek. St. Kathrein pedig maga egy csoda – ékszerdoboz, elrejtve Stájerországban.
Pár órányi kocsikázással pedig Bécsben lennék, ahol egy pezsgőbb, jóval színesebb világ tárult a szemem elé – milyen jó lehet, hogy egy nyugodt kis környezetben ír az ember, kint a teraszon, a hegyek körbeölelik, hallgatja a templom kondulását, majd ha úgy tartja kedve, beül az autóba és maga mögött hagyja ezt – bele a nyüzsgésbe majd vissza. Szerintem ez a harmónia. Amikor nem kell választanod az egyik és a másik között hanem mindkettő elérhető távolságban van.

Jelenleg több projekten is dolgozom : az egyik, amitől egy kicsit szeretem kihúzni magam, az Buen Gabino, azaz Orosz Gabi instagram oldala. Hivatalosan is én szerkesztem, míg Gabi meghódítja magának a 750 km-es távot, azaz végigsétálja az El Camino-t. Holnap indul – hihetetlen 10 hónappal a háta mögött, amiben folyamatos szemlélőként részt vettem. Büszkeséggel tölt el, hogy egy háromfős csapatot összehoztunk – sokat, mi több, rengeteget fogok tanulni a marketingről, ebben biztos vagyok.
Gabiról még csak annyit, hogy amit az elmúlt 10 hónapban letett -példaértékű. Nem szeretném túlhypeolni, nézzetek rá a facebook oldalára és kövessétek bátran! Kiváló példa az elindulnivágyóknak, a céltalanoknak; tiszta és világos üzenettel – a világot nem csak elképzelni kell, hanem elindulni és felfedezni önmagunkkal együtt!

A második projekt, a varró projektem. Tegnap egy nagylelkű adománynak köszönhetően legalább 100 db burdát kaptam egy varrónőtől. Ő lesz az, aki segít eligazodni a szabás világában és ha minden jól megy, akkor nemsokára a varrógépem és én is szerelmesek leszünk egymásba. Ez egy nagyon kecsegtető románc.

A harmadik dolog, ez még csak gondolati szinten mozog, de úgy tűnik beérik – marketing tanfolyamokon szeretnék részt venni. A Buen Gabino DreamTeam Tűrőlpattant Reginája* rendszeresen jár ilyenekre, amolyan önképzés szinten – nagyon megfogott, amikről beszélgettünk vele és úgy tűnik, dolgom van ezzel a marketing-média-mizériával.  De mindezek előtt van egy műtétem ( a bölcsességfog, amitől nem bölcsebb, hanem kifejezetten hülyébb lettem…).

* Regina oldalát is érdemes lecsekkolni főleg akkor, ha szeretitek a kézzel készített ajándékokat. Regi mindenféle állatkát horgol, szerintem gyerekek és felnőttek kedvencévé válik seperc alatt.

Visszatérve a szorgos-dolgos hétköznapokba, kicsit megszürkült minden. Esik is az eső, szóval az időjárás sem kedvez a hangulatnak. Mindenesetre – Márait idézve búcsúzom a következő blogposztig.

„Az életbe nem lehet időnként kirándulni -, minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is.” ( Márai Sándor)

 

Beküldve:

Highs and Lows

Már lassan áprilist írunk és be kell vallanom, rengeteg dolog történt – viszont kár lenne tagadnom, hogy voltak kevésbé szerencsés időszakok. Lehet, hogy szimplán csak érzem a tavaszt, a jó időt, de képtelen vagyok megmaradni egy helyen, a gondolataim is csaponganak. Az alkotás eléggé háttérbe szorult, nem érzem magamban azt a fajta energiát, ami régebben egész éjjel fenntartott és órákig írtam vagy rajzoltam. A fene se tudja mikor rajzoltam ki magam úgy istenigazán – ihlet van, ötleteim mindig akadnak, de egyszerűen nem is mondanám ezt blokknak, szimpla időhiány vagy motivációhiány. Az edzést az utóbbi két hónapban túlzásba vittem, olyan tempót diktáltam magamnak, ami végső soron kifárasztott és elvitte a kedvemet is magával. Jelenleg próbálom újra visszanyerni ezt a motivációt, azt a jókedvet, ami övezte az edzéseimet.

Talán szükségem lenne egy-két masszív én-terápiára. Amikor akkor kelek, mikor jólesik, azt csinálom, ami feltölt. Biztosra veszem, hogy egy-két nap után már kifejezettebben jobban érezném magam a saját bőrömben, kitudnám fejezni, hogy mi az, amit pontosan akarok – ha kedvem lenne sétálnék, verseket olvasnék, figyelnék olyan apróságokra, mint például a halak siklása a Békás-tóban, vagy a szellőre, ami a tavasz illatát hordozza magában. Biztos ti is átéltétek már azt a pillanatot, amikor a bőrötökön érzitek, ahogy süt a nap, felborzolja kicsit a hajatokat, libabőrössé váltok és egyszerűen nem számít semmi, mert pont akkor vagytok jó helyen – nos, összegezve erre az élményre lenne szükségem. Egy órára magam mögött hagyni azt a hátizsákot, amit időről-időre telepakolok aggodalommal, túlzott felelősségtudattal, szabályimádattal, takarítási mániával. Nem törődni azzal, hogy mit fogok főzni, vagy hogy otthon takarítanom kellene, vár a mosás – csak az átlagos háztartásbeliek élete,na.

Viszont a könyveket és a filmeket kifejezetten igénylem. Ma megnéztem a Viktória – A zürichi expressz filmet, egyszerre megdöbbentő, tabudöntögető, másoknak talán túl silány vagy inkább sekélyes, számomra pedig nagyon is érthető.Szerintem a rendező nagyon megragadta a mondanivalót, ami egyébként roppant szimpla, hiszen aki szegénységben nőtt fel, annak egyértelmű, hogy a jobb élet reménye meg a kiugrási lehetőségek mindig kecsegtetőek. Igen, megvan az ára. Kurva nagy ára van – mint ahogy a filmből is kiderül, de hibáztatható bárki is azért, mert ki akar törni?

A kötelező sorozatokon kívül ledaráltam egy új, Netflixes sorozatot, amit nagy meglepetésemre az egyik tinédzserkori kedvenc énekesem írt : Umbrella Academy néven fut. Nem szeretnék spoilerezni, de mindenképp érdemes végignézni. Szerintem van mondanivalója – pont úgy, ahogy a Deadly Classnek is.  A Deadly Class mindenképp fancybb, ha mondhatom ezt : nagyon jól kitalált figurák, karakterek, tökéletesre hangolt stílusok. Ha az Umbrella Academyt nyersnek, kevésbé faragottnak titulálnám, akkor a Deadly Class egy abszolút kerekre faragott sztori. Nincsenek benne óriási feleszmélések az élet nagy dolgairól, de szerintem élvezhető, könnyed. Az Umbrella inkább elgondolkodtat néhány részében, nagyon jól ábrázolja a különböző karaktereket és számomra csattanóval végződött. Nagyon jó a lezárása, sok-sok alternatívát eltudok képzelni a következő évaddal kapcsolatban. Voltak benne vontatott részek ( mondjuk nem világos, hogy Mary J. Blige mégis mit keres ebben…) de alapvetően minden részét izgatottan vártam. A Gotham, amibe bele se akartam kezdeni, végül rabjává váltam pedig úgy tűnik, hogy az utolsó évadra kezd igazán kifulladni – kiszámítható, klisés, számomra egyetlen pozitív karaktere az pedig a leendő Macskanőt megformáló Camren Bicondova. Őt még mindig várom, hogy a képernyőre kerüljön.
Könyvek tekintetében jelenleg teljesen lekötött a David J. Lieberman-féle Hazugságvizsgáló c. könyv, amely bemutatja, hogyan leplezzük le azt, aki hazudik. Testbeszéd, mimika, aprónak tűnő jelek, freudi elszólások – ez most így nem tűnhet olyan nagy dolognak, de a könyv igazán részletesen elemzi az egyes viselkedéstípusokat, apró jelekre hívja fel a figyelmet, a testbeszéd árulkodó mozzanatait mutatja be. Mindenképp izgalmas és érdekes olvasmánynak tartom, mivel alapból vonzó számomra az emberek megismerése. Mindenkiben van egy radar, és ha valakivel már hosszú ideje együtt van az ember, szinte azonnal képes észrevenni azokat a jeleket,amikből leszűrheti, hogy a másik nem mond igazat. Szerintem én kifejezetten jó megfigyelő vagyok – talán azért, mert az évek során hozzászoktam, hogy az emberek arcáról ( és szájáról) olvassak, ha már a hallásom nem az igazi.

Ha minden jól megy, jövőhéten találkozok egy varrónővel – ez több lehetőséget is hordoz magában, de az elsődleges az, hogy újra barátságot kössek a varrógéppel és hogy az ötleteim kivitelezhetővé váljanak a saját magam szórakoztatására. Annyi mindent szeretnék csinálni – újra ruhákat tervezni, tanulni spanyolul ( elkezdtem!), a jelnyelvet is tanulni ( szintén elkezdtem!), mindenképp rajzolni, írni, alkotni, tanulni -néha kifejezetten csodálom azokat az embereket, akik ebből élnek meg. Van, amikor kevés a nap 24 órája, van amikor meg bőven sok.  A marketing könyvemet is nagy kedvvel bújom de igazán nem tudom beleélni magam – ebből a szempontból az egyetem is hiányzik. Nemcsak a társaság, hanem a tudás – teljesen más otthon tanulni valamit önszorgalomból, mint hogy valaki, aki nálam jóval okosabb elmagyarázza, feladatot ad, gondolkoznom kell és megoldanom. Azért hiányoznak a magolós,tanulós esték – mikor én átforgattam magamban a tanultakat és átadtam a tudásomat a kedvenc csoporttársaimnak, közérthetőbb nyelven. Ha belegondolok sok-sok kis apró momentum hiányzik…

Beküldve:

Freak Out üzemmód – itt a Karácsony!

Az ünneplés már egy ideje nem az én asztalom. Pótolni, foltozgatni lehet, vannak és voltak rá kisebb-nagyobb megoldások, időszakosan. Nagyon szerettem volna és szeretném most is ,ha a Karácsony ugyanolyan hangulatot tudna idézni bennem, mint gyerekkoromban. Persze, ahhoz kell egy kis varázslat is, hiszen az ajándékok csomagolása, felfedezése, a ‘télapó’ settenkedése éjjel, a kopogás mind-mind játék volt és borzalmasan élveztem.

Mondhatnám azt, hogy a mai kor emberének a karácsony nem más, mint pr,marketing és pénz. Nem szeretnék általánosítani, mert remélem ( és tényleg!), hogy nem csak ilyen emberek vannak, hanem olyanok is, akik egyszerűen varázsolják meseszéppé az ünnepeket. A meseszéppé varázslók közül találkoztam egy-kettővel, de annyira boldog lennék ha többen lennének – mondjuk beleértve magamat is. A minap gondolkoztam ezen, hogyan lehetne előhozni magamban azt a bizonyos lángot, a gyermeki rajongást, a készülődés izgalmát. Még keresem a válaszokat, de bízom benne, hogy hamarosan megkapom őket!

Ezzel nem fogok nagy titkot elárulni, ha közlöm, hogy a legtöbben akkor kapnak karácsonyi-frászt, amikor már októberben elkezdődnek a bevásárlóüzletek és központok őszi kínálatában a karácsonyi becsempészése. A szülők aggódni kezdenek a mikulás csomagok miatt, hogy kinek mi kerüljön bele, hogyan oldja meg vagy nem tudom jelenleg mennyire működik még ez a rendszer ahelyett, hogy a gyerkőc valami hiperszuper konkrét dolgot kap – mondjuk egy telefont, egy laptopot és akármi mást is. Merthogy ilyen is van! Az iskolában ugye szinte naponta megy a versengés, kár lenne tagadni, mert szerintem ez minden generációban fellelhető volt szóval ebből kiindulva már a klasszikus mikuláscsomagozás talán nem is létezik annyira.
Nahát erre rájön a Karácsony és az, hogy ki mire vágyik. Én a hasznos ajándék párti vagyok, dehát gyerekként, ha a szívemre teszem a kezem, jobban örültem egy barbi konyhának, mint mondjuk egy jó, meleg vastag zokninak. ( sosincs zoknim, csak szólok, ha valaki ötleteket gyűjtene :)) Az eddigi tapasztalatokból kiindulva, inkább megmondom és leírom, hogy mi az, amire ténylegesen vágyok – nem szeretném, ha felesleges pénzköltekezés menne körülöttem. Így legalább biztosan tudom, hogyha kapok is valamit, azt maximálisan használni fogom és nem végzi a fiók és szekrény alján.

Viszont nem mindenki ilyen – tehát a szociális médiafelület karácsony tájékán igencsak kitér a hitéből, vagy inkább beturbózza magát?( kérdéses), merthogy ilyenkor bukkannak fel, hogy kinek nagyobb az ajándékcsomagja. Ki mit kapott, ki mennyit költött ( ez körülbelül majdnem ugyanaz az effekt, mint a nyaralásos fotók a Maldív-szigetekről, meg innen onnan), kinek van szebb karácsonyfája és szebben mosolygó, befagyott mosolyú családi képe. Elnézést az utóbbiért, de nem tudom megállni sokszor, hogy ne ezt gondoljam – hiszen ez csak egy kép, ami tökéletesnek hat,ezt az érzést sugallja a „nagyvilág” felé, hogy minden rendben van, minden csodálatos, éljen a szeretet ünnepe, aztán a háttérben meg sokszor nagyon nem így működik az egész. Kicsit ez olyan, mint mikor valaki teleposztolja az üzenőfalat azzal, hogy ő mennyire szerelmes és ötvenhatmillió képet feltesz ez ügyben, hogy mások is így gondolják. (Nem mintha én nem léptem volna ebbe a szarvashibába, mert de és utólag módfelett nem is értem magamat de ezen most lendüljünk túl).

Na itt lép a képbe, pont a fent említett okok miatt, a szegény ember dilemmája és stresszhelyzete. Hiszen sokan esnek abba a hibába, hogy kivülre akarnak megfelelni, tehát ebből fakadóan ők is belelépnek ebbe a ‘kinek nagyobb a… az ajándéka’ versenybe. Családi nyomásra, szociális média nyomásra, társadalmi elvárások gyanánt – kinek mi, lehet ebből csemegézni.  Ezt használja ki az összes, ismétlem az összes üzlet,bolt, márka, termékkínáló és a többi. Az összes elcseszett reklámmal azt szugerálják mentálisan a vásárlóba, hogy vegye meg azt a huszonhatodik laptopot is a család legkisebb tagjának, mert ha nem teszi meg, akkor szar szülő, meg annál is szarabb, hogy a gyereket is kifogják nézni a suliból, ezt meg ugye nem akarhatja a szülő,mert akkor megint kiderül róla, hogy szar szülő. Duplán szar. Nyilván itt remélem érzitek az iróniát, de a lényeg, hogy valóban nagyon rámennek arra, hogy minél többet vásárolj és lehetőleg minél nagyobb értékben. Leárazások, blackfriday, ilyen-olyan akciók – ami egyébként olcsó trükk, hiszen a régi árat spécizik fel nagyobbra, majd leértékelik az eredeti árra. Persze, tiltja a törvény, hogy a vevőket palira vegyük, merthogy ez csalás – na persze és ki jár ennek utána? Kinek érdeke?
Szóval az igazi freak-outolás már november közepén megkezdődik, az emberek őrültmód vásárolnak, tépnek-cibálnak másokat az ajándékokért. Az ünnepi ebéd, vacsora, a gyönyörű fotó, a szépen feldíszitett karácsonyfa alatta az ötven ajándék – na ez a kép él a legtöbb emberben, amikor kiejti valaki a száján, hogy Karácsony. A másik része az amire gondol, a hajtépés, a sietség, a karácsonyfa kiválasztása, az ajándékok beszerzése, a nagy rush, rohanás mindenhova is. Stressz, feszültség  -és még ha mi, akik egyébként a zen tanaival nőttünk fel, hát egy-egy ilyen bevásárlás után, ránk is jut a stresszből bőven, mert elég látni meg érzékelni a több ezer nő féktelen futamát a tökéletes ajándékhajkurászás közben…

Nade. Nem az ajándék fontos, nem a karácsonyfa, nem a tökéletes pulyka,csirke, meg hidegtál, de még nem is az ünnepi töltött káposzta. Az a legfontosabb legalábbis számomra és remélem, sokan egyetértenek majd velem : a nap végén összeülni, koccintani egyet és azt mondani, de jó, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, minden rendben.

Beküldve:

Egy sárga rózsa emlékére

12 éves koromban meghalt édesanyám – ez nem titok, nyíltan beszélek arról, hogy minden, ami történt velem akkor, hogyan formált. Nekem ez volt a terápiám -hónapokig nem beszéltem róla, nevének említésére is képes voltam hátat fordítani és kimenni a szobából. Milyen szimbólikus, nemde? Hátat fordítottam a ténynek, hogy meghalt, nem jön vissza.

Aztán jó pár évnyi pszichológusnál töltött év után egyre többet beszéltem róla – már nem álltam tagadásban magammal szemben, elfogadtam, hogy a halál az élet része és bár sokan azt mondják, majd idővel jobb lesz – most szeretnék rácáfolni. Nem jobb lesz, halványabb, ködösebb, néha a legváratlanabb helyzetekben felrémlik a hangja, az alakja, ahogy beszélt, az arca, minden apróság, amiről azt hittem az évek során feledésbe merültek. Úgy gondolok erre az egészre, mintha csak egy kamrába mennék be – egy hófehérre meszelt kamrába, ahol befőttesüvegekben őrzöm a róla alkotott emlékeimet, képeimet, mint legféltetettebb kincseimet -néha bemegyek ebbe a szobába, nézegetem őket, őrizgetem, elmerengek, aztán leporolom magam és visszamegyek a hétköznapokba.

Majdnem minden egyes alkalommal megszoktam előzni, hogy elkapjam az emberek meghökkent pillantását vagy épp azt, ahogyan a sajnálat testet ölt a szemükben. 12 évesen mikor erről beszéltem, volt aki bekönnyezett, sírt, megijedt, nem tudta, hogyan kezelje a témát –  mondjuk én sem voltam benne biztos, hogyan is kellene kezelnem. Ha a családra terelődik a szó, elmondom előre, hogy meghalt édesanyám – nem a sajnálatért, azért, hogy ne legyen kínos hallgatás belőle, mert ugyan erre mit mondhat az ember, azontúl, hogy sajnálja? Jószerével semmit.  Nekem ez a megnyugvás, ha beszélhetek róla, ha kérdeznek arról, milyen volt – nem beszélni arról, hogy valaki meghalt, teljesen általános. A halál tabu, olyan dolog, amit nem tudunk megfogni, de majd’ mindenki tart és fél tőle. A saját példámból kiindulva érzékenyítő előadások formájában olyan jó lenne, ha beszélnénk erről – kiskamaszokkal, tinédzserekkel, felnőttekkel egyaránt. Nyilván nem mindenki tud erről beszélni, nem tudnak bekapcsolódni egy ilyen beszélgetésbe – de elég lenne, ha csak hallgatnák. Annyi, de annyi kérdésem volt nekem is – senki nem tudott jó válaszokat adni, ezért inkább sokan csak hallgattak. Így lett tabu abból, hogy anyám meghalt. Mert a halál negatív, sötét mumus, ami minden házban ott lakik, az ágyak alatt és a szekrények mélyén, mi pedig egyszerűen félünk benézni az ágy alá és azt mondani ennek a mumusnak, félek tőled, de szembenézek veled!

Amikor a Coco c. mesélt néztem meg pár hónapja, gondolataim sebesen kergették egymást azzal kapcsolatban, hogy a mexikóiak ünneplik a halottaikat – mert ugye csak az hal meg, akit elfelejtenek. Generációkon keresztül mesélnek az elhunytakról, és mégha néhány könnycsepp le is gördül, mégiscsak ez  egy ünnepnap, mert hiszik, hogy ezen a napon visszajönnek azok, akik már régóta nincsenek itt. A mexikói cukorkoponyák nem feltétlenül a halált jelentik, sokkal inkább az újjászületést – ezek a vibráló színekben pompázó szimbólumok más hangulatot teremtenek a halottak napjának.  És miért cukorkoponyák? A cukor édessége, a halál elfogadása – nincs keserűség.

Ez a mentalitás az, amiről szerintem érdemes lenne beszélni – gyerekként sokszor hallottam, hogy ne sírj, mert anya sem szeretné, hogy szomorú légy. Valóban. De senki nem nyújtott kezet és nem adott válaszokat a kérdéseimre, így természetes mód a kétségbeesés olyan szinten uralta a lelkemet, hogy egyik pillanatban még hitegettem magamat, hogy anyám csak elutazott és minden rendben, a másik pillanatban este felriadtam és szembesültem vele, hogy ő bizony soha többet nem jön vissza, onnan nincs retúrjegy.

Ma már valahogy így megyek a temetőbe – mesélni, gondozni a virágokat, virágot vinni, de nincs bennem az végtelen űr, ami meghatározta oly’ sok évemet. Már egy ideje magamban ünneplem a gyökereimet – minden évben, édesanyám halálának évfordulóján mécsest gyújtok itthon és felidézem magamba a hangját -ez megnyugtat, hogy ezt nem felejtettem el.

Mikor anyám megbetegedett, rettentően féltem, hogy meghal – pont úgy, ahogy nagymamám esetében is, sok éjszakát töltöttem álmatlanul rettegve attól, hogy egy nap jegyet vált az égi kikötőbe. Amióta ez a két eset megtörtént, láttam jó pár filmet ebben a témában ( Lovely Bones, Mielőtt megismertelek,Angyalok városa és a fent említett Coco) ezzel párhuzamosan pedig valahogy elfogadtam a halál tényét, már nem kapaszkodok görcsösen abba az elméletbe, hogy ez velem vagy a környezetemmel nem történik meg. Velem is megtörténhet, nem véd semmilyen buborék, csak talán valaki onnan fentről néha a megfelelő időben arrébblök – pár hónapja szemtanúja voltam egy balesetnek, ahol én is kishíján súlyosan megsérülhettem volna. Amikor ott ültem hajnalba a kereszteződés patkáján, a helyszínelés kellős közepén akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen kiszámíthatatlan ez az egész – egyik pillanatban még itt, a másikban pedig a távoli ottban vagyunk és nem számítanak majd olyan banális dolgok, amikhez eddig olyan szorosan ragaszkodtunk. Klisé, de azóta jobban tisztelem az életet, jobban vigyázok arra, mit mondok, gyakorlom, hogy ne legyek teli haraggal és dühvel, és ha sárga rózsákat látok, már nem fordítom el a fejem hanem  hálás szívvel mosolygok.

Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt. ( Marc Lévy)