Szerző: Milia

Beküldve:

90 nap a blog nélkül – comeback

Two Feet – I think I’m crazy

3 hónapos alkotói válság után, újra itt. Rengeteg mondanivalóm lett volna, de úgy éreztem, hogy a közlési formáim nem túl kifinomultak így inkább ezeket meghagytam magamnak. Elvégre ha a munkanélküliség buktatóiról, a koronavírusról és egyéb negatív tényezőkről akar az ember olvasni, elég felcsapnia a facebook oldalát – bőven talál hozzá magának anyagot.

A három hónapos kényszerszünetem sok mindent hozott magával – jól sikerült és kevésbé jól sikerült állásinterjúkat ( legalábbis az én szemszögemből, bár ha úgy nézzük, még mindig nincs munkám tehát ez eltudja dönteni a mérleg nyelvét a negatív irányba? Azt hiszem.) hozott egy fogműtétet és megannyi komplikációt, de összességében ez a három hónap a hullámvasút jobbik részévé kezd változni. A dagonyából sikeresen kikecmeregtem, az évből már csak két hónap van és esküszöm, nincs is jobb érzés annál, amikor már tényleg nem stresszelsz azon, hogy a negyvenedik, ötvenedik helyről nem hívnak vissza, nem kapsz visszajelzést. De azt hiszem jól vagyok – megjelent egy cikkem egy magazinnál, és úgy tűnik több is jön még, voltak sikeres projektek, születtek meditatív állapotban rajzok és megint egy kicsit leültem a tükörképemmel beszélgetni.

A Netflix, a könyvek, az isteni kaják, amiket főztem, a takarítási mániám, egy-két pozitív visszacsatolás kellett ahhoz, hogy jól vagy legalábbis jobban érezzem magam. Persze hullámzó – de ez nem csak az én életemre vonatkozik jelenleg, hanem sok-sok más emberére is, hiszen ez az egész vírushelyzet teljes egészében felborította az emberek ideáit, rutinjait és teljesen más szokásokat, élettereket alakít ki. Veszélyes lenne azt mondanom, hogy van ennek jó oldala is? Magamon vettem észre, hogy a telefont ismét mellőzöm – a szociális média detox a lehető legjobbkor jött. Sokkal többet kuckóztam be egy könyvvel, társasjátékoztam, faltam a sorozatokat és a filmeket, több volt a befelé, mint a kifelé. Nem mondom, hogy jól tudok egyensúlyozni ezen a pallón, mert én aztán tényleg a végletek embere vagyok de egész jónak látom, hogy másfelé helyeződnek a fókuszok. Bevallom, engem rohadtul irritált a sokadik facebook poszt arról, hogy ilyen olyan boldog vagyok, ilyen olyan fantasztikus párkapcsolatom van, a testem tökéletesen feszes mert naponta 15 órát edzek és itt az eljegyzési gyűrűm is mellé, meg a divatgyerek, akit anya és apa nagyon szeret olyannyira, hogy kitesszük az ablakba mint december ötödikén este a kiscsizmát – persze ez tömény szarkazmus az én oldalamról és jöhetnek erre a reakciók, hogy mit irigykedem,biztosan nekem is ezzel van bajom – és őszintén? igazuk van. Bajom van ezzel. A szociális médiában könnyű, nagyon nagyon könnyű kifelé azt mutatni, hogy egyébként mindent a lehető legtökéletesebb akkor is, amikor a világ szószerint romokban van.

Volt egy párnapos kitérőm az eladók világában, nem forszíroznám nagyon a témát, mert rájöttem időközben hogy vannak rátermett eladók, akikre tényleg azt mondom, hogy na igen, tőlük szívesen veszek és vannak olyanok, akikre elég ránéznem hogy tudjam, hogy nem megyek be akkor sem ha érdekel az üzlet kínálata, hanem inkább online rendelek.
Majd egyszer biztosan megváltozom, de addig meg hiszek az 5 másodperces szimpátiaszavazásban, ami bennem zajlik – ebből pedig az előítéletem hát igen, az van bőven, de utólag rájövök nem véletlenül. Megpróbáltam bepréselni magam egy olyan közegbe, ahol valóban nagyon – nagyon kitűntem. Azalatt a hat nap alatt megkaptam, hogy én nem is próbáltam beilleszkedni, meg tulajdonképpen nem is lennék jó eladó. Ezzel a kettővel nem is vitatkoznék, én magam is rájöttem, hogy nem tudom az emberek torkán lenyomni a ruhát, nem tudom úgy ajánlani neki és bájcsevegni, vigyorogni is mellé – és a beilleszkedés. Nos igen. Lehet, hogy más körülmények között jobban eltudtam volna csevegni a bulikról, vagy ha jobban feloldódok én magam is sztorizásokba kezdek de … oh nem. Nem ment. Lehet én vagyok a legsavanyúbb Jóska, a leginkább antiszoc Piroska, és az állandó értelmiségi de ha ez a címke, akkor legyen és vállalom.
Aki ismer, és tényleg megakart / megakar ismerni, pontosan tudja, hogy nagyon humoros, nagyon szarkasztikus, sziporkázó tudok lenni és végtelenül sokat beszélek. Tudok lenni a társaság középpontja, így, hogy önmagam vagyok. Nagyon sok témához hozzátudok és hozzá is akarok szólni, minden tud érdekelni ha jól van tálalva – nyilván nem könnyű a hozzám vezető út és nekem sem könnyű másokhoz olyan utat találni, ahol fesztelen lehetek, de ha sikerül akkor egész jó társasági ember vagyok 😀

Ezzel az egész gondolatkörrel arra akarok kilyukadni, hogy a belső munka fontos. Tisztába kell tenni a saját önértékelésed, a saját meglátásaidat, tudni kell mi a határ. Én azt hittem jó lennék eladónak, de nem. Ezt is meg kellett tapasztalnom. Jelentkeztem egy nyelvkönyvboltba is – ami tökéletes volt arra, hogy magyarul már kiváló az önmarketingem és eladom magam, de ez angolul nem megy. Az angol monológok a fejembe egész jól hangzanak, de rákellett jönnöm, hogy mivel már legalább 5 éve nem gyakoroltam beszédszinten így bőven van mit visszahoznom. Mit ér a szókincs, a rengeteg Harry Potter könyv, a lakberendezési és egyéb cikkek angolul ha megszólalni meg alapszinten tudok?

Megint elkapott a nemsokára 29 éves leszek gondolat is – ezt minden évben eljátszom, ezekről írásos bizonyítékok vannak, hogy már 25 évesen is azon molyoltam, hogy nemsokára 26 leszek és nem tettem le semmit arra a bizonyos asztalra. Minden évben kevésnek érzem magam illetve azt, amit elértem. Arra viszont már rájöttem, hogy felesleges éves tervet írni, vagy legalábbis kérdőjellel a végén lenne érdemes, mert attól hogy mi itt halandók eltervezzük a saját életünket, a megvalósítás nemcsak a mi kezünkben van. Elég csak 2020-ra gondolni – a világmegváltó terveim ( szerintem sokan vagyunk így!) egyetlen hónap alatt az egész évre vonatkozólag kuka volt. Szóval a következő évet is megtervezem, aztán hagyom, hogy a spontenitás győzzön – biztos lesz, ami bejön és lesz olyan is, ami abszolút nem az én utam lesz. De ez az a rizikó, ami tanít, nem?

Beküldve:

Csak egy deviáns a társadalomból

Még visszakereshető az a blogcikkem, ahol elég reményteljesen álltam a munkanélküliséghez pár hónappal ezelőtt – akkor még tényleg hittem benne, hogy ez egy olyan dolog, amit át lehet vészelni, meg lehet oldani, nyugodtan hátradőlhetek egy kis jeges tea társaságában lógázom a lábamat egy ideig, pihenek aztán csak csettintek kettőt és újra munkába állok. Elárulom, ez nem így történt.

Az elkeserítő ebben az, hogy hónapról hónapra több helyre adtam le a jelentkezésemet, és tulajdonképpen sehonnan nem érkezett válasz. Szerintem nem kell kiemelnem, hogy ez mennyire idegőrlő tud lenni, de legfőképp az, hogy  a kezdeti lazaság átcsap egy idő után egy kellemetlenül bizsergető feszültségbe, stresszbe és tulajdonképpen már képes vagyok bárki torkát képletesen átharapni emiatt a téma miatt, mert én magam is borzalmasan szégyellem, illetve tényleg feszélyez, hogy ez a helyzet továbbra is változatlan.
Az, hogy nyugi majd lesz, meg nem csak te vagy ezzel egyedül valahogy nem vigasztal. Az ilyen asztalra dobált kliséktől amúgy is falra mászok, hiszen ha ideges vagy a nyugodj meg majd pont megnyugtat, ugye?
Lehet mondani, hogy válogatok, mert fel lett ajánlva egy-kettő lehetőség. Igazuk van. Válogatok.

Biztosra veszem, hogy az ismerőseim zöme erre fogja a fejét, hogy mégis miért teszem. Miért csak az irodai munka/ marketing/ szövegírás/ ügyfélszolgálat és recepció munkakörökben mozgok. Abszolút nincs bajom azzal, ha valaki eladó – takarító munkakörben helyezkedik el – mondhatnám, hogy na ezért tanultam? Ebben az országban úgy tűnik ezért. És nem a munka szégyen, nem a munka büdös, hanem a jelenlegi helyzet az. Hogy  valamiért gürizik x diák, akik tényleg komolyan veszik a tanulást, hogy majd egy jobb lehetőséget kovácsoljanak maguknak, hogy ne az otthoni szocreál sémákból éljenek meg – erre pedig ez van. Amikor anno azt mondták, hogy ez egy papír és tulajdonképpen szépen összehajtogathatod meg elteheted oda ahová óhajtod, nem akartam elhinni. Nagyon naiv, fiatal és lázongó voltam. Most 3 év után elhiszem. Oda tehetem, ahová óhajtom.

Azért tartom magam deviánsnak, és valószínűleg az emberek többsége szimplán csak bolondnak, meg álmodozónak mert úgy gondolom, hogy nem lehet ennyi az élet. Nem lehet ez így, hogy a szüleink / nagyszüleink lehúztak 40 évet a gyárba, szarnak szar volt, de legalább volt munka és ez így oké volt. Nem hiszem, hogy nekünk is ugyanezt a sorsot kell húzni – miért ne válthatnánk, miért ne akarhatnánk többet?  Nem lehet ez így ennyi, hogy csak olyan munkát végezzük, amihez egyébként semmi kedvünk, amihez meg nincs kedvünk, abból elég gyorsan ki lehet égni. Szinte hallom a tiltakozókat a monitor másik végéről, hogy szálljak le a lóról, ez nem a valóság, sajnos el kell vállalni mindent aztán majd dobbantani ha lesz jobb. És kérdezem, lesz jobb? Tényleg van jobb, vagy csak a látszatát próbáljuk bemagyarázni másoknak azért, mert otthon is ezt hallottuk és ezt a szállóigét muszáj tovább fokozni?

Én itt a jobb alatt nem légkonditól hűtött, borzalmasan kényelmes székes irodákról beszélek elsősorban, hanem normális munkahelyekről, ahol a főnök nem (mindig) üvöltve kommunikál, ahol be vagy jelentve, ahol a fizetésen nem kell alkudozni, mint a piacon.Ennyit ér a tudásod, ennyit kapsz érte alapon. Ahol nem az van, hogyha elutasítod az állást, van helyetted másik 40 természetesen kevesebb tudással, de kevesebbet is kér alapon.

Azt mondják, hogy a fiataloknak adott a lehetőség – Tényleg? Hol?
Nagyon sajnálom, hogy nem mentem el többször diákmunkára, hogy lusta voltam utánajárni mert elhitettem magammal, hogy jó lesz az úgy ahogy. Most diákmunkán és irodai munkáról is beszélek, nem keresnek rosszul, nyilván nem feltétlen egy albérlet teljes árának, de kiegészítésnek nagyon is jó. Kár, hogy utólag okos az ember.

Bele vagyok fásulva. Eltelnek a napok, bosszantóan gyorsan napi szintű álláshirdetés böngészések után, a lakás már nem lesz tisztább, már minden el van mosogatva, már minden el van pakolva, már minden is megvan csinálva és csak ülök és nem hiszem el, hogy ez így kell, hogy történjen. Mi ebből a tanulság?
Pár hete még ilyen 10 órákat aludtam,  nem volt kedvem semmihez. Most sincs, csak most kevesebbet alszok, hála a melegnek. Nem nagyon látok kiutat és ez a reménytelenség, vagy kilátástalanság hány meg hány otthon alapkelléke az utóbbi időszakban – kitudja.

Az évből már csak 4 hónap van. A nyár a szemem előtt pergett le, nem volt benne semmiféle nyár íz, semmiféle kipukkanó jókedv vagy öröm. Pesten sétálva, az üres kihalt üzletsoroknál, ahol több lett a KIADÓ felirat, mint valaha, a Duna parton ülve egy pillanatra éreztem csak azt, hogy most jó. Ott ültem, néztem a vizet, élveztem a napfényt. Akkor egy jó 10 percre olyan volt, mintha minden a hátam mögött lenne. Aztán ahogy elindultunk visszafele, újra a fakó épületek, az üres tekintetek, a tátongó máskor pezsgő utcák, a kiadó és eladó táblák között éreztem azt, hogy valami eltűnt.
Megtaláljuk-e?

Beküldve:

Wannabe írók nagy nevei – tényleg érdemes a hype?

Ezzel a blogcikkel valószínűleg nem leszek kedvenc és azt is megmerem kockáztatni, hogy betámadnak érte – de mit is mondjak, ettől jó egy cikk, nem? Ha van utórezgése, legyen az negatív vagy pozítiv.

Az én sztorim egyszerű – vannak irodalmi nevek, akik letettek valamit az asztalra, jóval régebben mint mikor még az internet létezett. Aztán vannak olyanok is, akik már az internet korában vannak jócskán és ismételten letettek valamit az asztalra – ezek mellett pedig a szociális médiafelületük csak egy aprócska eszköz az írás mellett. A fő szellemi értékük és ennek fizikai kivetülése a könyv ugye.  A nagybetűs remekmű, rengeteg eladott és utánnyomott példánnyal, megannyi dedikálás, cikk, akár előadás, beszélgetős műsor. Hozzáteszem, van olyan, aki kiadott könyvet és jó a marketingje de nem nevezhető a szótári értelembe vett írónak.

Aztán vagytok ti.
Hozzátok szólok, akik az instagramon és más szociális felületen vagytok és íróknak, költőknek adjátok ki magatokat. Tehetségesek vagytok, ebben biztos vagyok. Írtok, gondolatokat fogalmaztok meg, érzéseket adtok át az olvasóitoknak – fiatalok vagytok, feltörekvőek, amatőrök. Buzogtok a tettvágytól, ügyesen használjátok a szociális médiát, jól eligazodtok a most uralkodó trendekben. De kérdem én, hol az alázat?

Miért kell nagybetűkkel odaírni, hogy ÍRÓ? valóban, írsz, rendben, de akkor én OLVASÓ vagyok, nagybetűkkel? Márai Sándor író. József Attila meg költő. Simon Marci slammer-költő, Závada Péter író. Kortárs, hazai, külföldi írhatnék Stephen Kingről, vagy Rupi Kaurról. Tudjátok mi a közös bennük? Az, hogy megmászták a szamárlétrát, valahonnan valahova jutottak nem rövid időn belül, aztán az évek során megmaradt bennük az alázat affelé, hogy ugyan bár ők írnak, ez még nem jelent a világon tulajdonképpen semmit. Megköszönték az olvasóknak, a cikkíróknak, megköszönték a jót és a rosszat is. Formálták magukat. Meghallgatták mások tanácsait, aztán vagy hallgattak rá vagy a saját fejük után mentek. Én nem nagyon tudom elképzelni jelenleg, hogy a magyar irodalmi szférában, de a legalsó rétegről beszélek, azokról, akik valóban csak szárnyat próbálnak, hogyan lett ez a nagygalléros viselet. Ez a kivagyiság. Ez a megmondóemberséges dolog, hogy szinte pökhendin odabiggyesztik, hogy író. Futok bele kommentekbe, futok bele írásokba – és? Mitől vagytok TI többek, vagy mások, neadjisten’ jobbak, mint bárki, aki jelenleg ugyanezen a pályán tevékenykedik? Szerencsésebb helyzetbe vagytok, mert a könyveiteket sikerült kiadatni? Valóban szerencse, de azokat a könyveket el is kell adni – nem ám a családtagoknak, a barátoknak, mert természetes, hogy ők támogatnak titeket, hiszen ez valahol a dolguk. Mindenki szereti nézni az első szárnypróbálgatásokat, hogy majd párásodott szemmel emlékezzen vissza rá, hogy anno ő ott volt mikor…
El kell adni azoknak, akik laikusok. Meg kell fogni a nagybetűs OLVASÓT, aki az utcáról téved be.  El kell neki bizony adni a történeted: a borítóddal, a fülszöveggel, a történetszáladdal, a karakterekkel együtt! Nem mindegy ugye, hogy a bazársoron árulják pár száz forintért, vagy a nagy könyvesboltok polcain – és bár ez elég visszásan hangozhat, nyilvánvalóan találhatunk jó alkotásokat a bazárosoron is, akiknek sajnos nincs akkora marketingjük, és vannak olyanok is, akiknek oltári jó a marketing de kevés a sztori aztán mégis az él listákon szerepel.

Én nem mutogatok.
A minap olvastam egy félkész kéziratot. 10 (!!!) évnyi munka volt benne és nincs kiadva – mellette pedig egy fantáziadús, nagyszerű történet, amiben kellő munka és energia volt fektetve. Nem, nem vagyok az alkotó barátja, sem családtagja – tulajdonképpen bizalmi alapon olvashattam el, hogy kritikát fogalmazzak meg. Óvatosan tettem, csak épphogy, mert kritikus sem vagyok. Attól, hogy elolvastam életem során x mennyiségű könyvet nem lehetek kritikus, nem adhatom meg magamnak ezt a címet, mert ehhez irtózatos nagy tudás szükséges, sok-sok egyetemi év, megannyi munka hogy valaki ráérezzen ennek a valódi ízére. A jó kritika konstruktív – nem a baráti alapon menő ” ez fantasztikus, el sem hiszem, elejétől a végéig király” kritikákra gondolok.  Hanem azokra, ami rámutat a történet leggyengébb részeire, ami megintcsak egyszerre kíván professzionális kritikust és laikus olvasót.

Több alázatot.
Több konstruktív kritikát – és nem megmondóemberféle szösszenetet.
Több munkát, több kreatívitást, több összhangot.
Több cikket.

Amatőrként amit tehetünk, hogy írunk. Sokat. Sokféleképp. Kérünk véleményt,meglátást, javítást. Impressziót akarunk kiváltani, nemde?
Az írás egy dédelgetett gyerek – ami a miénk. Természetes, hogy aggódunk, mit szólnak majd hozzá – de a legjobbat akarjuk a gyerekünknek, nem? Akkor érdemes figyelni, megfogadni vagy épp megvétózni. Értelmesen vitatkozni.
Ha kell, levenni a nagymellényt.

Hazudnék ha azt mondanám, rajtam nem volt – évekig viseltem a mellényt, mert a közösségemben én voltam az egyedüli aki írt. Aztán rájöttem, hogy közel sem jól teszem, mert bőven van hová fejlődni. Óriási pofon az egónak, csipkedősen fáj, de lentebb kellett, hogy lépjek és belátnom, hogy amit tudok az nem tudás és még a fasorban sem vagyok – eltelt 10 év, tudok dolgokat,  tanulok hozzá rengeteget (általatok is!) de továbbra sem érzem, hogy ez a kupac relatív piacilag mérhető.

Szeretném a végére leszögezni, hogy akinek nem inge, nem kell, hogy magára vegye. Ha habzószájú kommentelésekbe kezdünk nem termelünk megoldást.

Beküldve:

Macsó sztripperek kevésbé csillogó világa – ToyBoy kritika


A Netflix feldobta számomra a ToyBoyt kitudja hanyadjára – én pedig nem akartam egy újabb Magic Mike-féle filmet megnézni, mert bár a szemnek mindenképpen mesés, jelenleg nem utazom közhelyes történetekben. Aztán valahogy odakerültem két álláshirdetés böngészése között, hogy belenéztem az első részbe – az intro azonnal megfogott, nagyon művészi, a zene pedig tökéletes alatta. Nos, így kezdődött.

Piszokhamar ledaráltam a tizenhárom részből álló, egyenként 1 órás részeket. Az alaptörténet egyébként nagyon egyszerű SPOILER :
Adott egy férfi sztripper, aki pumákban utazik ( puma alatt az idősebb, gazdag nőket értem, akiknek a fiatalabb férfiak az örökéletforrása). A spanyol Marbella gyöngyszeme Macarena ( hey, Macarena!) szemet vet Hugora, a nagyon csinos, nagyon szexi sztripperre. A viszonyuk kiteljesedik, majd hirtelen a semmiből ott van Hugo egy hajón, egy szénné égett holttesttel és 7 évnyi börtönélettel. Snitt.
Pro-bono ügyként Triana foglalkozik vele, a feltörekvő,okos és végtelenül szép arcú gyakornok – a lelkesedése kitart a tizenhárom rész végéig, pedig bőven van benne csavar és lenne kedve nem is egyszer ott hagyni az önfejű, makacs Hugot, aki csak halmozza a bajt maga körül.
A történet a gyilkosság köré fonódik és a sztripperek világához – ehhez jön még egy velejéig romlott zsaru, egy exrendőr sztripper, aki minden rosszba belenyúl, az Inferno másik három tagja.  Szeretném kiemelni Jairot, aki azonnal a kedvencem lett – egy hajléktalan srác, aki az Inferno egyik legdögösebb eyecandyje, mellesleg néma és jelelve beszél. Annak annyira nem örültem, hogy kivel hozták össze, de az ő karakterét sikerült szerintem a legjobban kibontani a tizenhárom rész alatt, talán ő kapta a legnagyobb mélységet. A saját családja sem keresi őt a munkája miatt, illetve ehhez később a szerelme is hozzájárul, nincs hol aludnia, van aki kifejezetten cseszteti őt azért, mert jelelve beszél…és akkor ehhez a külseje meg 10/10.

Nyilván elkoptatták a kliséket, a jó zsaru-rossz zsaru, az ex-rendőr drogbizniszbe való belépésével, akkor a pénz mekkora úr és mennyire meg lehet tőle részegedni akár akkor is, ha alapvetően gazdagnak születik az ember. Akkor ott vannak az elbaltázott, ki nem fizetett esték ahonnan leléptek a lányok, egy anya akinek a férje bent ül a sitten és a megélhetésük napról napra zajlik, vannak fel nem göngyölített szálak, szóval bőven akad benne kraft.

Ha elnézzünk attól, hogy sok-sok jelenet tényleg a nőknek szól, részenként néhány percnyi táncikálással megfűszerezett kockahas látványa mellett pedig tényleg ott van egy jó sztori. Bízom benne, hogy a második évad még jobb lesz – a lehető legjobb cliffhangert kapta a sorozat.

A sorozat nem mellőzi a spanyolokra jellemző óriási érzelemdús jeleneteket, a nagy sírásrívás, káromkodás mind megtalálható benne, de ettől lesz kevésbé hétköznapi. Az amcsik Magic Mike-ja ehhez képest egy nagyon sablonos, kliséktől hemzsegő egyszer nézhető történet.

Beküldve:

Jim Row – Az Orion Terv könyvkritika

Az a megtiszteltetés ért, hogy az Ágenda Kiadóval egy hosszas beszélgetés után felkértek, hogy írjak a könyveikről. Ez azért is óriási dolog számomra, mert abszolút amatőr vagyok ezen a téren.  A valódi kritikusok egy elég összetett szaknyelvet beszélnek szóval ez nagyon is távol áll tőlem viszont( nem meglepő módon) az olvasás nem. Olvassátok az első Ágenda Kiadónak készített kritikámat!

A könyv e-könyv formában megvásárolható ITT.

Az Orion-terv egy titkos projekt – olyannyira, hogyha valaki belekeveredik, annak ahogy lenni szokott teljes titoktartás is kötelezi. De mi a helyzet akkor, ha valaki túl sokat tud, túl sokat mond nemet?
Hogyan lesz egy mezei betörési riasztásból gyilkossági ügy, amelyet az FBI kezel? Hogyan válik egyetlen haláleset dominóeffektté, hogyan kapcsolódik be a fejlettebb technológia, a hackerkedés, a nano-robotok alkalmazása a gyógyításban?

A könyv lendületes, dinamikus történésekkel gazdag – főszereplőnk, Jack Collins egy egyszerű, vagány fickó akinek az amerikai álomból igen kevés jutott – egy válás, egy gyerek és egy nagyjából kielégítő meló. Részletes leírásokból nincs hiány, a szereplőket teljes egészükben el tudjuk képzelni és az autórajongóknak sem kell aggódniuk, mivel sok kifejezetten menő verda szerepel benne. A történet egy kicsit krimi, egy kicsit sci-fi, okosan adagolva az információmorzsákat amiket az olvasónak kell összetennie. Külön jó, hogy a háttérben egyszer csak összeérnek a szálak; a múlt és a jelen kezet fog egymással.

A történetet abszolút jónak találom, viszont mindössze 107 oldal, tehát még bőven lehetne mit írni erről. ( és remélem is, hogy lesz folytatása!)
Szerettem, hogy Jack olyan fickó, aki tényleg a szomszédpasi, az ezermester fajta, aki azonnal kedvesnek tűnik és Carrie megtestesíti az okos, karrierista nőt aki jóval nagyobb dolgokba tenyerel bele, mint ahogy az ő gondolja. Aki kedveli a romantikával éppen megfűszerezett regényeket, annak tökéletes – elalvás előtti órákba olvasni, akár egy teával/kávéval kiülni a parkba – garantáltan jó szórakozást kínál.

Számomra a legjobb karakter Blade volt – szeretem a női hackereket ( éljen Lizbeth Salander!) mert nincs is jobb egy erős, független, önálló nőnél ( ezt a propaganda szöveget… :D). Egyébként remélem a későbbiekben olvasok még Jim Rowtól hackerkedős sztorikat, mert ez egy elég izgalmas téma, amit többféleképp lehetne megközelíteni. Ha lehámozzuk a hollywoodi sémát, ahol 5 perc alatt hackelnek meg és törnek fel egész komoly tűzfalakat, akkor ezen túl érdemes lenne szót ejteni az etikus hackerkedésről, az adathalászat és felhasználásról – de ezek mind csak az én laikus agyam szüleményei.

Borító: 4/10.
Történet:6/10.
Szereplők:8/10.

Beküldve:

365 nap – a lengyelek merész dobása – botrány 3 felvonásban

Az elmúlt két-három hétben aztán mindenfélét láttam ezzel a filmmel kapcsolatban. Rengeteg magyar portálon, főleg a Facebookon osztották-szorozták a sztorit, értelmetlenebbnél értelmetlenebb kommenteket kapott. Úgy érzem, hogy az emberek többsége nem érti a lényeget, amit ez a film tükrözni próbál. Egyrészt. Másrészt meg ott keresünk gigászi magaslatokat, ahol nem kellene.

Spoiler
A sztori egy lengyel könyv alapján van, amit egy wattpados fanfiction előzött meg. Magyarán nem kell többet gondolni bele – egy laza 30-as nő írta, szerintem a Szürke ötven árnyalata, a Szépség és a Szörnyeteg volt a kiindulási alapja, neadjisten’ egy adott pasi/színész. Blanka Lipinska lehetséges, hogy egy bortól ittas/munkától besokkalt napon kezdte el írni a saját maga és barátnői szórakoztatására, ahol álmai pasiját formázta meg. A Wikipédia-oldala szerint inspirálta az is, amikor Sziciliába látogatott.
A történet rém egyszerű – adott egy karrierista nő (talán maga Blanka), aki nem él boldog kapcsolatban, tulajdonképpen palira van véve elég rendesen, a szexuális élete konvergál a nullához, miközben a szexuális étvágya ettől függetlenül elég nagy. Adott egy olasz Adonisz, a helyi maffia feje, aki azon túl, hogy megalomániás, az irányítás átadása nem az ő asztala. Ők egy banális, erőltetett véletlen kapcsán összefutnak, Adoniszunk (aki egyébként Massimo) a nő rajongója lesz, és tűvé teszi érte a bolygót.  Azért itt megjegyezném, hogy Blanka sok ezer nő álmait fogalmazta meg – ugyan ki ne vágyna arra, hogy egy olasz félisten bekeresse érte a világot, a tenyerén hordozva?
Van benne dráma, rémkevés életszagú párbeszéd, egy kis feminizmus, egy minimális tiltakozás és maximális szexjelenetek.  Én nem fogok kertelni, négyszer néztem meg más-más személyekkel, kiváncsi voltam az ő reakciójukra is. A szexjelenetek élessége szerintem valódi, én nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ott bizony nem voltak dublőrök. Erős jelenettel indít, és szerintem a film ott alapozza meg az első tíz percében, hogy miről is fog szólni, ezért sem értem a közfelháborodást.

Tegnap bonyolódtam egy közelharcba Facebookon emiatt, ahol egy férfi sokallta a szexjeleneteket, hogy már-már a szoftpornó határát súrolják – nem súrolja szerintem, hanem egyenesen az – és hogy amúgy a főszereplő hölgyet, a saját szavaival, élve dugná, mint a lopott biciklit, de ez neki is sok. Ugye érezzük az ellentmondást?
A férfiak számára elfogadott a pornó. Ők élvezhetik, nézhetik, ha egy nő nézi, akkor erőteljesen megoszlanak a vélemények, és többségében nem elfogadott ez. Ha egy nő akár a 365 napot, akár a Szürke 50 árnyalatát nézi meg az közfelháborodás tárgya – és főként férfiak szólalnak fel ellene – mert hogy úristen, hát ezt hogy lehet megnézni, meg ez a pornó, meg maszlag.  A gond az, hogy nem látják be, a nő is emberből van, müködő hormonháztartással és a pornó nyerssége, túlzott erőszakossága nem teljesen egyezik az ő ízlésével, és ezzel nem árulok el nagy titkot, hogy van aki kedveli, ha van mögöttes tartalom, némi fűszer hozzá.

A 365 napot azért támadják, mert a Stockholm-szindrómával kapcsolják össze. Mivel a nő beleszeret az elrablójába és erős kötődés alakul ki köztük, és ezt romantizálva kapjuk vissza a képernyőn, ergo egy mentális állapotot/betegséget „istenít” a női társadalom. Szerintem aki értelmes, okos, pontosan tudja, hogy ebbe nem kellene ilyeneket belelátni, mert miért keresünk könyörgöm ebben magaslatokat, ha a pornóban sem tesszük? Ez egy film, egy fikció, aminek a története sallang, ez tömör eyecandy a női társadalom részének, és aki agyban egy kicsit is ottvan, tudja, hogy Massimo nem létezik, és egy elrablás semmilyen értelemben nem oké, akkor sem, ha egy olasz csődör teszi.  Ez a film tökéletes kikapcsolódás a munka után lefáradt, szellemileg-testileg offos hölgyeknek popcornnal, csajos estére, témának a barátnőkkel, éjszakára szép álmokat hoz, és ez így körülbelül ennyi is.

Nem tudom, hogy a könyv milyen lehet, mivel eddig még csak lengyelül jelent meg, de bízom benne, hogy az angol fordításra sem kell sokat várni.

A történet 3 részes, szóval még 2 rész erejéig élvezhetjük Michele Morrone tökéletesre dolgozott felsőtestét, mellesleg pedig remélem az énekhangját is, hiszen több dalt is ő énekel a filmben. Apropó dal – az abszolút plusz pont, hogy a zenék kiválóan voltak összeválogatva a jelenetekhez. Szerintem azóta is sokan dúdolgatják a Red c. számot.

Ha az erotikus verseknek, az erotikus könyveknek van helye, akkor szerintem ezeknek a filmeknek is van létjogosultsága. Ha férfi író/rendező által készül, akkor kasszasiker. Ha női író/ rendező keze van a dologban, kurvulás.
Érdekes, nem?

Beküldve:

Plusz 5kg, maradhat?

Ez a bejegyzés főként egy Instagram-posztnak köszönhető: link
A téma viszont az asztalon hevert már jó ideje.

Magazinok. Hogyan legyél fitt? Fogadd el önmagad! Hogyan legyél karcsú, szálkás 10 nap alatt? Minden, amit a csokoládéról tudni kell. A diéta 10 lépcsője. Ashley Graham, plus size modell. Top 5 karcsúsító fazon. Ezt vedd fel, hogy takard a hasad! Készül már a nyári beachbody?Top 5 nasi, amit biztosan ehetsz bármikor…

Ugye nem is kell sorolnom a további címeket, ami akár naponta szembe jöhet velünk weboldalakon, újságok hasábjain, címlapon, tévéből, hirdetésekből, elkeseredett, örök fogyókúrázók Facebook-oldalairól. Csoportok, ahol a fogyásról beszélnek. Kalkulátorok, amelyek bizonyos számok alapján döntik el, hogy ki egészséges, ki van a keretben még épp benne. Fura, nem?

A willendorfi Vénusz szobra a termékeny, húsos, jó erőben lévő nőt ábrázolja. A klasszikus ősanyamodellt, akinek a teste befogadja az új életet.
A milói Vénusz szobra pedig egy karcsú, izmos női modell, hetykén álló cicikkel, megtestesítve a késői hellenisztikus kor ideálját.
Mondhatni ég és föld a két Vénusz, mindkettő ideálkép egy-egy korrajz, ki mit talált érzékinek, csábítónak, egészségesnek.

A modernkori lányt vajon hogy ábrázolná a mai kor szobrásza?

Ha a test egy templom, miért rombolják mégis oly’ sokan? Honnan jön a tökéletes ideálkép, hogyan változik szinte évről-évre a modern Vénusz a szemünk előtt?
Biztosra veszem, hogy mint minden, a testünkhöz kapcsolodó érzelmeink is otthonról indulnak el.  Az ételhez fűzödő impressziónk megintcsak egy otthoni séma, amit sok-sok nálamnál okosabb pszichológus megfejtett már – bulimia, anorexia nervosa, sanyargatás, kínzás, önhánytatás, falási rohamok, endorfinok, eltorzult önképek, túlzásba vitt edzések, kalóriaszámolások. Ezeket a kulcsszavakat, sajnos azt kell mondjam, sok fiatal lány és fiú is ismeri. Csúfolódások tárgya, otthon, az iskolában. Ne egyél már annyit! Miért eszel csak ennyit?
Erre egyébként az egyik kedvenc példám Harry Potterből Dudley Dursley, ahol az anyai szeretet túleteti a csemetét – minél több falatot kap,annál jobban szeretem. Anyaként helytállok, hiszen táplálom a fiam/lányom, nem szenved hiányt. Hogyan lehetne egy anyának rámutatni erre, hogy a fia/lánya túlsúlyos, ami veszélyezteti az egészségét? Hogyan lehet a gyereknek elmondani, hogy attól, hogy nemet mondasz a következő pudingra/ tányér pörköltre nem vagy rossz gyerek és nem fogod ettől kevésbé szeretni anyádat, bármit is mond?
Nem állsz fel az asztaltól addig, ameddig meg nem eszed? De. Ha nem kívánod, ha túletted már ígyis magad, miért ennél többet? Kinek felelünk meg?

Voltam 42 kg és 22 éves.
Vagyok 54 kg és 28 éves.
Voltam 61 kg és 26 éves.

Mit látunk ebből? Csak számokat, változó tendenciákat, ugrálásokat egészséges és kevésbé egészséges között. Nem látjuk a mögötte levő jeleket: az idegeskedéseket, a megfelelési kényszert, a boldogságevéseket, a nyugodt vacsorákat, a kapkodós reggeleket. Nem látjuk mögötte a fiút/lányt, aki a tükör előtt áll és nem ér össze rajta a farmer, kellemetlenül feszül hastájon a póló. Nem látjuk a lányt, aki magazinokat les, hogyan legyen vékonyabb, mint mások. A monoton futópadozást, a fehérjeport, a felesleges túlhajtást. Az éjszakai jutalomfalatot, a megérdemelt hamburgert, a jóleső ízektől gazdag mosolyt. Nem látjuk a fiút, aki nem mer bemenni az edzőterembe, mert úgy érzi, nem oda való a maga x kilójával.

Nem oké cikizni másokat, azért, mert a keretből valamiképp kilóg – a soványság pont úgy lehet egészségügyi probléma, mint a kövérség. Én nem támogatom azt, hogy valaki maradjon húsos, csak azért, mert éppen forradalom van a testképpozitívitás mezején – amennyiben az egészségügyi állapota kielégítő és nem fogja 2-3 éven belül terhelni az ízületeit, a tüdejét, a szívét, számára ha tükörbe néz, teljesen oké, amit lát akkor, oké.  Pont úgy, ahogy a soványság sem oké, ha csak azért csinálja az eszetlen diétát, mert XY ezt meg azt mondta, miközben a gyomra, a mája teljes egészében beteggé válik. Nem a positivebody-t kellene elsősorban támogatni, hanem az egészséges testet – és ebben a mentális egészség is óriási szerepet játszik!

Az egészséges test viszont nem zárja ki a striákat, nem zárja ki a megereszkedett anyupocakot, önmagába foglalja a kevésbé hetykén álló ciciket és a kevésbé feszes fenekeket is – ezek mind természetesek. Nem tudom, hogy a társadalom érti/érzi-e a különbségeket, ezeket az árnyalatnyi finomságokat, hogy valami alkati kérdés-e vagy egészségügyi. Nekem ne mondja senki, hogy fogadjam el természetesnek, ha valaki 170 centiméter és mellé ugyanennyi kiló – ez nem pozítiv testkép, ez szimplán nem egészséges, megrövidíti a saját élettartalmát, megannyi betegség melegágya – cukorbetegség, szív-és érrendszeri panaszok és ez még csak a kezdet. Ez természetesen a szénnédolgozott izomzatra, a csontszárazzá leszárított testekre is igaz. A testedzés az életünk részévé kellene, hogy váljon, egészséges keretek között, mindazok mellett mindkét véglet számára   maximális segítség kell, hogy elérje a korának/nemének megfelelő egészséges állapotát mind súlyban, mind mentálisan.

Önmagunkat elfogadni egy nagyszerű érzés, fantasztikus teljesítmény.
Egészségesnek maradni, pedig nem kevesebb, mint az egész életünk.

Beküldve:

Péntek esti draftolások

Van egy regényem, amit lassan több mint két éve írok. Egy lányról szól, aki fogta magát és hátat fordított egy olyan falunak, ahol nincsenek lehetőségek, és új életet kezdett egy teljesen másik városban.
Néha előveszem, belekontárkodom, elolvasgatom – darabos, hiszen egy-egy részlet végletekig kidolgozott, pontos és precíz, a többi pedig nem kapcsolódik hozzá. Talán hiba volt így írni, mivel nincs összefűzés közötte – ahogy telik az idő, néha azt hiszem, nem is lesz.  Azért is jó visszaolvasni, mert ad egy olyan érzetet, hogy talán haladtam – korrajz, egy viszonylag közeli dátumról, mégis egy teljesen más lenyomatról. Tisztán emlékszem, milyen jó volt megszabadulni és kiírni magamból azt a sok apró részletet, ami folyamatosan elraktározódott a fejemben, mondván hasznos lehet később.

Azóta más témákon pörgök. Nem tudok írni arról, hogy mennyire átcseszve érzem magam, mennyire nem értem azt, ami történik – főleg az okokat nem, de ha nagyon leakarnám sarkosítani, tulajdonképpen abban az ágyban alszom, amit én vetettem meg magamnak. Nem nagyon van jogom mutogatni más-más irányokba, hogy te ezért vagy hibás, te meg ezért, te beléptél az életembe, felforgattad, aztán te meg azért vagy hibás, mert elakadnak a szavaim, ha egy bizonyos témáról kellene beszélnünk,nekünk kettőnknek.  Mindenki kérdezi, érdeklődik, én meg csak azt válaszolom szégyenkezve, hogy nem tudom és nem beszélek róla.  És ki a hibás? Én.

Azt az egyet tudom jelenleg sziklaszilárdan, hogy karriert akarok építeni.  Hogy irodai munkát akarok végezni, hogy a tartalommarketinggel akarok foglalkozni, hogy négy nap alatt is tanulhat az ember újdonságokat – köszi, bútorbolt – és szerezhet új tudást, mellette pedig nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Amikor azt hittem, megvan álmaim állása, nos, le kellett lomboznom saját magam, hogy még mindig nem vagyok elég jó, és ezzel csak annyi a bajom, hogy nem tudom hol kellene pontosan javítanom ezen.

Az útóbbi pár héten kevés energiám volt interjúkat csinálni, mert lekötött az, hogy egyrészt munkám legyen, másfelől az akkori próbanapos munkahelyre szerettem volna maximálisan koncentrálni.  Megakadást érzek ezzel kapcsolatban, de nem valahogy az nem aggaszt – ott azért biztos vagyok abban, hogy átlendülök a holtponton.  A munkanélküliség jelenleg sokkal jobban aggaszt, mert sajnos azt látom, hogy nem nagyon van lehetőség. Aggaszt, hogy óvatosan kell fogalmazni, puhatolózni kell, aggaszt, hogy azt hallom nem fizetik ki az embereket, hogy trükközés megy, hogy nincs stabilitás. Igen, tudom, lehet naiv vagyok ebből a szempontból, de mióta bejött a járvány, azóta méginkább érzékelhető ez a fajta mentalitás – úgy vannak vele, hogy a munkavállaló dolgozni akar,  akkor nem fogja nézni a feltételeket, mert enni kell. Ebben ugyan van ráció, de most komolyan?!

Aggaszt, hogy meddig ér a takaróm. Meddig ér a reményem, az erőm, meddig ér a józan eszem, honnantól kezdek majd igazán szétcsúszni.  Ezért olvasom a régi sztorimat, ezért írok fanfictiont, ezért merülök újabb filmekbe és sorozatokba, hogy ne kelljen gondolkoznom. Lehet gyáva menekülés, nekem csak muszáj levegőhöz jutnom. Egyik probléma keresztezi a másikat. Minden napra kapok egy új gazdálkodj okosan kártyát: legtöbbször a lépj hátra hármat,csak hatos dobással mehetsz tovább vagy a túl sokat szórakoztál, két körből kimaradsz kártyák jutnak nekem.  Nekem ez jutott, hogy nem problémamegoldó aggyal rendelkezem, hanem problémameglátóval. Egy rendszerben nem a jót látom, hanem a kijavítandó hibákat – ez néha előny, néha kurva nagy hátrány.  Túl sok kérdésem van, a gond az, hogy válasz se nagyon, vagy nem olyan minőségben érkezik, amitől megtudnék nyugodni.
Vajon ez menni fog?

Az útóbbi napokban sorozatai, filmjei következnek:

La Casa de Papel – mind a 4. évada.  A legjobb sorozat, a legszínesebb karakterekkel.
The Outlander – még csak a második évadnál járok, elolvastam az első kötetet, nem elég, hogy a fent említett spanyolok kerítettek hatalmukba, de most már a skótok és a vikingek is. Szörnyű vagyok.
365 Days – nem megyek bele, aki látta, érti. Az olaszokról is lenne pár megjegyzésem. Nem, ez nem minőségi film, ez szoftpornó, ez nőknek szól, és nem kell belegondolni egy egész Freud-féle kötetet. Ez csak szex, ami után nézel ki a fejedből.
The Hunger Games – ez a klasszikus, amit nem bírtam anno végignézni, vagy inkább kivárni a részeket, szóval most letoltam egybe. Lehet, hogy ha a könyveket olvasnám jobb lenne.
Feel the Beat – táncos-netflixes vicces stepupkitudjahanyadik copy. Egyszer nézhető, tökéletes ha nem tudsz aludni.

Beküldve:

Sminkecsettel Debrecentől Los Angelesig – Interjú Simon Zsófival

Simon Zsófit (ki tudja, hogyan és miért) jó pár éve bekövettem – elvarázsoltak a sminkjei, nagyszerűnek tartottam, hogy ez a lány ilyen csodás dolgokat tud létrehozni, arról nem is beszélve, hogy mennyire sok karakter rejtőzött Zsófiban. Ennek örömére felkerestem őt, és szívesen adott nekem egy interjút. Köszi Zsófi, tényleg! 🙂

Minden kislány élvezettel nézi, ahogy az anyukája rúzsozza a száját, a körömlakkok, a púderek világa ad egy olyan varázslatos közeget – te is innen indultál? 🙂

Azt hiszem, nálam inkább a nővérem volt az, akinél belecsöppentem ezeknek a bűvöletébe. 9 év van köztünk, ő volt a „nagylány” ezért folyton utánoztam. Sokszor belopóztam a szobájába, amikor nem volt otthon, és akkor össze-vissza kentem magam a sminkcuccaival. Persze ő a legkevésbé sem örült neki, de én vállaltam a kockázatot. Mindig is élveztem, ahogy a sminkektől megváltozik az arcom, a tekintetem. Gyakran játszottam ezekkel.

Az Instagram-fiókod tele van szebbnél-szebb és legfőképp kreatív sminkekkel. Autodidakta módon tanultál meg sminkelni, vagy részt vettél képzésen?

Teljes mértékben magamtól tanultam. Olyan 14-15 éves lehettem, amikor elkezdtem sminkelni magam rendszeresen. Azt gondolom, hogy ez idő alatt elég sokat fejlődtem. Nem néztem beauty gurukat sem, én inkább ilyen magamon kísérletezős-felfedezős vagyok. Gondolkodtam képzésen és el is kezdtem egyet, de borzasztó sulit fogtam ki… azóta nem próbálkoztam.

2018-ban az a megtiszteltetés ért, hogy te képviselhetted hazánkat Los Angelesben, a NYX Awardson. Szoros volt a hazai verseny. Mit éreztél, mikor kiderült, hogy te nyertél? Milyen volt Los Angelesben? Találkoztál általad kedvelt sminkesekkel?  Melyik versenysminkeddel nyertél?

Természetesen kellett egy kis idő, mire felfogtam. Az egész versenynek úgy indultam neki, hogy jóformán semmit nem tudtam róla. Így persze büszke voltam magamra, hogy első nekirugaszkodásra megnyertem. Valamelyest visszaállította  a hitemet a kreativitásomban.

A Los Angeles-i úttól egyenesen rettegtem. Inkább introvertált embernek tartom magam, ezért elég nagy stressznek éreztem, hogy hirtelen rengeteg új emberrel találkozom. Ráadásul tudtam, hogy fontos kapcsolatokat építhetek. Persze csodálatos élmény volt, és azt kell mondjam hangulatában is felülmúlta a város az elképzeléseimet. Picit úgy éreztem belekóstolhatok a „magaséletbe”. 😀 Mindenképpen különleges és jó emlék marad. 

Nem követem olyan sok sminkes munkásságát, természetesen találkoztam 1-2 olyan emberrel, akire élőben is kíváncsi voltam. Őszintén szólva azok a sminkesek, akik híresebbek, inkább klikkekben voltak, nem találtam őket közvetlennek sem. Igazából nem volt szimpatikus közeg. 

Az utolsó sminkemet a ‘Lucid Dream’ témához készítettem, és ez is volt a kedvencem. Egyébként is álmodós ember vagyok, szeretem is az álmaimat és sokat jelentenek nekem. Egészen a végéig nem volt letisztázva bennem, hogy mi is lesz a koncepció, csak engedtem magamnak, hogy alkossak. Ebből lett valami Alíz csodaországos meg Faun labirintusos házasítás. Szóval szívemnek kedves topic volt, de visszagondolva közel sem hoztam ki belőle a maximumot.


Mennyire volt ez hatással a későbbiekben rád?

Rájöttem, hogy nem erre van szükségem. Sminkelni mindig is szerettem, az alkotás és a művészet mindig is az életem része volt, viszont az influencer vonallal nem tudtam összeegyeztetni. Persze rengeteg jó dolgot kaptam a versenytől, bátrabb és magabiztosabb lettem.

Milyen stílusokkal játszol szívesen? Vannak kedvenc színeid, amiket jobban/többet használsz?

Egyre inkább a természetességhez térek vissza és a „kevesebb néha több” elvén sminkelek mostanság. A barna-bordó kombináció örök kedvencem, illetve odavagyok a színes szempillaspirálokért. 😀

Jelenleg egyetemista vagy – milyen szakon? A sminkeléssel komolyabban is szeretnél majd az egyetem végeztével foglalkozni?

Természetvédelmi mérnök szakon vagyok a Debreceni Egyetemen, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, és valószínűleg szakot váltok. Alkalmi munkáim vannak, de nem gondolom, hogy valaha is főállásban végezném a sminkelést. Hobbiként nagyon szeretem, de félek hogy a munka terhe alatt elveszítené a varázsát. Persze ezt csak most gondolom így, nem zárkózom teljesen el tőle.

Egy időre eltűntél a közönség elől – ennek van valami személyes oka? 

Ahogy korábban említettem, influencerként nem szerettem/nem tudtam volna tevékenykedni. Egyáltalán nem tartom egyszerű dolognak, és azt kell mondjam, nekem sajnos nem is sikerült összeegyeztetnem a művészetemmel vagy az elveimmel. Túl nagy közösségi befolyást éreztem magamon, és úgy éreztem nem sikerült hitelesnek maradnom.

Kivel kollaborálnál szívesen, vagy kinek készítenéd el a sminkjét?

Már jóideje nem kaptam ihletet, nem inspirált senki. Talán Szalay Csengét említeném most meg, vele együtt voltam a versenyben és mostanában lett igazán aktív az Instán. Az ő hozzáállását kedvelem és nagyon minőséginek is tartom a munkáit.

Beküldve:

Papp Ádám – Blues az Úton – Ajánló

Papp Ádám legújabb kötete, a Blues az úton nemrégiben jelent meg.
Ajánló következik.

Ez a kötet 27 évet ölel fel – érzéseket, ki nem mondott gondolatokat, nyitányokat és zárásokat tartalmaz, ezen felül pedig magáról az útról szól, amin Ádám végigment és jelenleg is sétál rajta. A kötet tulajdonképpen felfűzhető egy szalagra – a kezdetekből fakadó impulzusok és a mai napig tartó élethelyzetek sokasága adja a ritmusát, egy gyönyörűen megkomponált, kollektív összegzés.

A versek olvasása közben nem volt nehéz Ádámot elképzelnem, ahogy bluest penget a gitárján, előtte hevernek a sűrűn teleírt papírlapok, némi whiskey társaságában. Old-school kiskocsmák homálya is tökéletesen passzolna hozzá – az írásaiból visszaköszönő egyszerű, mégis valós életigazságok kimondása számomra Fodor Ákos stílusát idézi vissza – hogyan mondhatunk ki mély dolgokat ilyen könnyedén? Tartom magam ahhoz, hogy Ádám olyan, mint egy lassú folyású folyó – a kövek mi vagyunk benne, az írásaival pedig szépen lassan csiszolja azokat a köveket, akik képesek meghallani a folyó csobogását. Mit csiszol le rólunk? A saját sérüléseinket, ki nem mondott érzéseinket.

Az alkotás sokszor magányos munka – hiszen a lecsupaszított lelkünkről van szó, ezt pedig nem lehet csak úgy hirtelenjében közszemlére tenni. Ádám mégis varázslatosan komponálja műveit, hiszem, hogy ő sok emberrel ellentétben inkább kezet fog magánnyal és együtt alkotnak valamit.

A Blues az úton című kötet Papp Ádám egyik (ha nem a legfontosabb) mérföldköve. Ádám régóta úton van, rég elhagyta az indulási pontot, állomásról állomásra megy és azt hiszem, mindannyian örülhetünk, ha részt veszünk vele ebben az utazásban, mert nemcsak tartalmas, hanem szórakoztató is.
A kérdés az, hogy nekünk meddig szól a jegyünk?

Ádámmal, mielőtt megírtam volna az ajánlót, sikerült egy kisebb interjút készítenem, mert úgy éreztem, így lesz igazán kerek az ajánló.

Hogyan készült ez a borító?

Az első perctől kezdve, mikor felötlött, hogy megírom a Blues az útont, pontosan ezt a borítót képzeltem el. Út, lábnyomok és az élet. Szerettem volna egy olyan borítót, ami hűen tükrözi, hogy miről szól a kötet. Szerintem bejött.

A verseid követnek-e valamiféle ritmust?

A ritmus ez esetben a gyerekkortól idáig. A kötet első harmada visszaemlékezés, a második az, amikor elindultam és a harmadik pedig egy kis „megállj”, de tudom, hogy kell tovább menni. Valami lezárult, és már jönnek is az új élmények, felismerések.

Mindegyik vers természetesen egy darab belőled, ahogy fogalmaztál, 27 év termése. Melyik darab mégis a legértékesebb?

Mindegyik darabja értékes. A legcsodálatosabb arra visszagondolni, hogy amikor jöttek az első élettől való impulzusok, miként hatottak rám. Ahogy jöttek a benső fájdalmak, amik mélyen elgondolkoztattak, amikor feleszméltem egy-egy spicces helyzetben. Aztán persze a többi, ami jött.
A „Hosszú út Bluesban” le is írtam.
„Hosszú az út, csak élni kell!
Ha távol lennél, megérkezel.
Ne féld a perceket, nincs miért,
minden pillanat a tiéd!”
Ezzel a négy sorral akár el is intézhettem volna az életem első felét, de ahogy tovább mentem, úgy jöttek az egyre szebb, jobb és izgalmasabb pillanatok.

Minden köteted egy állomás. Van indulási pont, jelenleg bőven zakatolunk, de a kérdés, van-e tervezett állomás?

Biztosan van, sőt ez is egyfajta végállomás, csak most épp átmegyek az utam azon részére, ahol még nem jártam, de előtte még egy picit visszanézek mindenre ami jó, ami szép, mielőtt tovább mennék.

Ha szeretnéd a kötetet megvásárolni, ITT megteheted 🙂