Scroll to top

90 nap a blog nélkül – comeback


Milia - november 4, 2020 - 0 comments

Two Feet – I think I’m crazy

3 hónapos alkotói válság után, újra itt. Rengeteg mondanivalóm lett volna, de úgy éreztem, hogy a közlési formáim nem túl kifinomultak így inkább ezeket meghagytam magamnak. Elvégre ha a munkanélküliség buktatóiról, a koronavírusról és egyéb negatív tényezőkről akar az ember olvasni, elég felcsapnia a facebook oldalát – bőven talál hozzá magának anyagot.

A három hónapos kényszerszünetem sok mindent hozott magával – jól sikerült és kevésbé jól sikerült állásinterjúkat ( legalábbis az én szemszögemből, bár ha úgy nézzük, még mindig nincs munkám tehát ez eltudja dönteni a mérleg nyelvét a negatív irányba? Azt hiszem.) hozott egy fogműtétet és megannyi komplikációt, de összességében ez a három hónap a hullámvasút jobbik részévé kezd változni. A dagonyából sikeresen kikecmeregtem, az évből már csak két hónap van és esküszöm, nincs is jobb érzés annál, amikor már tényleg nem stresszelsz azon, hogy a negyvenedik, ötvenedik helyről nem hívnak vissza, nem kapsz visszajelzést. De azt hiszem jól vagyok – megjelent egy cikkem egy magazinnál, és úgy tűnik több is jön még, voltak sikeres projektek, születtek meditatív állapotban rajzok és megint egy kicsit leültem a tükörképemmel beszélgetni.

A Netflix, a könyvek, az isteni kaják, amiket főztem, a takarítási mániám, egy-két pozitív visszacsatolás kellett ahhoz, hogy jól vagy legalábbis jobban érezzem magam. Persze hullámzó – de ez nem csak az én életemre vonatkozik jelenleg, hanem sok-sok más emberére is, hiszen ez az egész vírushelyzet teljes egészében felborította az emberek ideáit, rutinjait és teljesen más szokásokat, élettereket alakít ki. Veszélyes lenne azt mondanom, hogy van ennek jó oldala is? Magamon vettem észre, hogy a telefont ismét mellőzöm – a szociális média detox a lehető legjobbkor jött. Sokkal többet kuckóztam be egy könyvvel, társasjátékoztam, faltam a sorozatokat és a filmeket, több volt a befelé, mint a kifelé. Nem mondom, hogy jól tudok egyensúlyozni ezen a pallón, mert én aztán tényleg a végletek embere vagyok de egész jónak látom, hogy másfelé helyeződnek a fókuszok. Bevallom, engem rohadtul irritált a sokadik facebook poszt arról, hogy ilyen olyan boldog vagyok, ilyen olyan fantasztikus párkapcsolatom van, a testem tökéletesen feszes mert naponta 15 órát edzek és itt az eljegyzési gyűrűm is mellé, meg a divatgyerek, akit anya és apa nagyon szeret olyannyira, hogy kitesszük az ablakba mint december ötödikén este a kiscsizmát – persze ez tömény szarkazmus az én oldalamról és jöhetnek erre a reakciók, hogy mit irigykedem,biztosan nekem is ezzel van bajom – és őszintén? igazuk van. Bajom van ezzel. A szociális médiában könnyű, nagyon nagyon könnyű kifelé azt mutatni, hogy egyébként mindent a lehető legtökéletesebb akkor is, amikor a világ szószerint romokban van.

Volt egy párnapos kitérőm az eladók világában, nem forszíroznám nagyon a témát, mert rájöttem időközben hogy vannak rátermett eladók, akikre tényleg azt mondom, hogy na igen, tőlük szívesen veszek és vannak olyanok, akikre elég ránéznem hogy tudjam, hogy nem megyek be akkor sem ha érdekel az üzlet kínálata, hanem inkább online rendelek.
Majd egyszer biztosan megváltozom, de addig meg hiszek az 5 másodperces szimpátiaszavazásban, ami bennem zajlik – ebből pedig az előítéletem hát igen, az van bőven, de utólag rájövök nem véletlenül. Megpróbáltam bepréselni magam egy olyan közegbe, ahol valóban nagyon – nagyon kitűntem. Azalatt a hat nap alatt megkaptam, hogy én nem is próbáltam beilleszkedni, meg tulajdonképpen nem is lennék jó eladó. Ezzel a kettővel nem is vitatkoznék, én magam is rájöttem, hogy nem tudom az emberek torkán lenyomni a ruhát, nem tudom úgy ajánlani neki és bájcsevegni, vigyorogni is mellé – és a beilleszkedés. Nos igen. Lehet, hogy más körülmények között jobban eltudtam volna csevegni a bulikról, vagy ha jobban feloldódok én magam is sztorizásokba kezdek de … oh nem. Nem ment. Lehet én vagyok a legsavanyúbb Jóska, a leginkább antiszoc Piroska, és az állandó értelmiségi de ha ez a címke, akkor legyen és vállalom.
Aki ismer, és tényleg megakart / megakar ismerni, pontosan tudja, hogy nagyon humoros, nagyon szarkasztikus, sziporkázó tudok lenni és végtelenül sokat beszélek. Tudok lenni a társaság középpontja, így, hogy önmagam vagyok. Nagyon sok témához hozzátudok és hozzá is akarok szólni, minden tud érdekelni ha jól van tálalva – nyilván nem könnyű a hozzám vezető út és nekem sem könnyű másokhoz olyan utat találni, ahol fesztelen lehetek, de ha sikerül akkor egész jó társasági ember vagyok 😀

Ezzel az egész gondolatkörrel arra akarok kilyukadni, hogy a belső munka fontos. Tisztába kell tenni a saját önértékelésed, a saját meglátásaidat, tudni kell mi a határ. Én azt hittem jó lennék eladónak, de nem. Ezt is meg kellett tapasztalnom. Jelentkeztem egy nyelvkönyvboltba is – ami tökéletes volt arra, hogy magyarul már kiváló az önmarketingem és eladom magam, de ez angolul nem megy. Az angol monológok a fejembe egész jól hangzanak, de rákellett jönnöm, hogy mivel már legalább 5 éve nem gyakoroltam beszédszinten így bőven van mit visszahoznom. Mit ér a szókincs, a rengeteg Harry Potter könyv, a lakberendezési és egyéb cikkek angolul ha megszólalni meg alapszinten tudok?

Megint elkapott a nemsokára 29 éves leszek gondolat is – ezt minden évben eljátszom, ezekről írásos bizonyítékok vannak, hogy már 25 évesen is azon molyoltam, hogy nemsokára 26 leszek és nem tettem le semmit arra a bizonyos asztalra. Minden évben kevésnek érzem magam illetve azt, amit elértem. Arra viszont már rájöttem, hogy felesleges éves tervet írni, vagy legalábbis kérdőjellel a végén lenne érdemes, mert attól hogy mi itt halandók eltervezzük a saját életünket, a megvalósítás nemcsak a mi kezünkben van. Elég csak 2020-ra gondolni – a világmegváltó terveim ( szerintem sokan vagyunk így!) egyetlen hónap alatt az egész évre vonatkozólag kuka volt. Szóval a következő évet is megtervezem, aztán hagyom, hogy a spontenitás győzzön – biztos lesz, ami bejön és lesz olyan is, ami abszolút nem az én utam lesz. De ez az a rizikó, ami tanít, nem?

Post a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük