Címke: film

Beküldve:

365 nap – a lengyelek merész dobása – botrány 3 felvonásban

Az elmúlt két-három hétben aztán mindenfélét láttam ezzel a filmmel kapcsolatban. Rengeteg magyar portálon, főleg a Facebookon osztották-szorozták a sztorit, értelmetlenebbnél értelmetlenebb kommenteket kapott. Úgy érzem, hogy az emberek többsége nem érti a lényeget, amit ez a film tükrözni próbál. Egyrészt. Másrészt meg ott keresünk gigászi magaslatokat, ahol nem kellene.

Spoiler
A sztori egy lengyel könyv alapján van, amit egy wattpados fanfiction előzött meg. Magyarán nem kell többet gondolni bele – egy laza 30-as nő írta, szerintem a Szürke ötven árnyalata, a Szépség és a Szörnyeteg volt a kiindulási alapja, neadjisten’ egy adott pasi/színész. Blanka Lipinska lehetséges, hogy egy bortól ittas/munkától besokkalt napon kezdte el írni a saját maga és barátnői szórakoztatására, ahol álmai pasiját formázta meg. A Wikipédia-oldala szerint inspirálta az is, amikor Sziciliába látogatott.
A történet rém egyszerű – adott egy karrierista nő (talán maga Blanka), aki nem él boldog kapcsolatban, tulajdonképpen palira van véve elég rendesen, a szexuális élete konvergál a nullához, miközben a szexuális étvágya ettől függetlenül elég nagy. Adott egy olasz Adonisz, a helyi maffia feje, aki azon túl, hogy megalomániás, az irányítás átadása nem az ő asztala. Ők egy banális, erőltetett véletlen kapcsán összefutnak, Adoniszunk (aki egyébként Massimo) a nő rajongója lesz, és tűvé teszi érte a bolygót.  Azért itt megjegyezném, hogy Blanka sok ezer nő álmait fogalmazta meg – ugyan ki ne vágyna arra, hogy egy olasz félisten bekeresse érte a világot, a tenyerén hordozva?
Van benne dráma, rémkevés életszagú párbeszéd, egy kis feminizmus, egy minimális tiltakozás és maximális szexjelenetek.  Én nem fogok kertelni, négyszer néztem meg más-más személyekkel, kiváncsi voltam az ő reakciójukra is. A szexjelenetek élessége szerintem valódi, én nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ott bizony nem voltak dublőrök. Erős jelenettel indít, és szerintem a film ott alapozza meg az első tíz percében, hogy miről is fog szólni, ezért sem értem a közfelháborodást.

Tegnap bonyolódtam egy közelharcba Facebookon emiatt, ahol egy férfi sokallta a szexjeleneteket, hogy már-már a szoftpornó határát súrolják – nem súrolja szerintem, hanem egyenesen az – és hogy amúgy a főszereplő hölgyet, a saját szavaival, élve dugná, mint a lopott biciklit, de ez neki is sok. Ugye érezzük az ellentmondást?
A férfiak számára elfogadott a pornó. Ők élvezhetik, nézhetik, ha egy nő nézi, akkor erőteljesen megoszlanak a vélemények, és többségében nem elfogadott ez. Ha egy nő akár a 365 napot, akár a Szürke 50 árnyalatát nézi meg az közfelháborodás tárgya – és főként férfiak szólalnak fel ellene – mert hogy úristen, hát ezt hogy lehet megnézni, meg ez a pornó, meg maszlag.  A gond az, hogy nem látják be, a nő is emberből van, müködő hormonháztartással és a pornó nyerssége, túlzott erőszakossága nem teljesen egyezik az ő ízlésével, és ezzel nem árulok el nagy titkot, hogy van aki kedveli, ha van mögöttes tartalom, némi fűszer hozzá.

A 365 napot azért támadják, mert a Stockholm-szindrómával kapcsolják össze. Mivel a nő beleszeret az elrablójába és erős kötődés alakul ki köztük, és ezt romantizálva kapjuk vissza a képernyőn, ergo egy mentális állapotot/betegséget „istenít” a női társadalom. Szerintem aki értelmes, okos, pontosan tudja, hogy ebbe nem kellene ilyeneket belelátni, mert miért keresünk könyörgöm ebben magaslatokat, ha a pornóban sem tesszük? Ez egy film, egy fikció, aminek a története sallang, ez tömör eyecandy a női társadalom részének, és aki agyban egy kicsit is ottvan, tudja, hogy Massimo nem létezik, és egy elrablás semmilyen értelemben nem oké, akkor sem, ha egy olasz csődör teszi.  Ez a film tökéletes kikapcsolódás a munka után lefáradt, szellemileg-testileg offos hölgyeknek popcornnal, csajos estére, témának a barátnőkkel, éjszakára szép álmokat hoz, és ez így körülbelül ennyi is.

Nem tudom, hogy a könyv milyen lehet, mivel eddig még csak lengyelül jelent meg, de bízom benne, hogy az angol fordításra sem kell sokat várni.

A történet 3 részes, szóval még 2 rész erejéig élvezhetjük Michele Morrone tökéletesre dolgozott felsőtestét, mellesleg pedig remélem az énekhangját is, hiszen több dalt is ő énekel a filmben. Apropó dal – az abszolút plusz pont, hogy a zenék kiválóan voltak összeválogatva a jelenetekhez. Szerintem azóta is sokan dúdolgatják a Red c. számot.

Ha az erotikus verseknek, az erotikus könyveknek van helye, akkor szerintem ezeknek a filmeknek is van létjogosultsága. Ha férfi író/rendező által készül, akkor kasszasiker. Ha női író/ rendező keze van a dologban, kurvulás.
Érdekes, nem?

Beküldve:

The Wandering Earth – filmkritika

Amióta van Netflixem, a világ még inkább kinyílt számomra. Nem véletlenül böngészem a kínálatot, vannak igazán érdekes filmek. A The Wandering Earth is egy közülük.

Nagyon közel állnak a szívemhez a jövőről szóló filmek – A Ready Player One, Blade Runner 2049, Alita, Ghost in the Shell, a klasszikus Ötödik Elem és még sorolhatnám ezt a listát sok-sok filmmel bővítve. Abszolút hiszek abban, hogy a jövő sokkal többet tartogat számunkra, mint amit jelenleg el tudunk képzelni. Ezek a filmek nemcsak látványosak, hanem tulajdonképpen mindegyik egy vonalon húzható – az emberiség miként fog reagálni a technológiára, hol ér össze az ember és a gép kapcsolata, ha pedig összeér, hogyan választhatóak el a cselekedetek, döntések és személyiségek.

A The Wandering Earth Kína nagy dobása – szerepel benne minden, ami jól jellemzi a kínai, koreai, japán filmipart – nagyszerű látvány, sőt több, mint nagyszerű látvány, vannak benne megható monológok, a család fontosságát kellően hangsúlyozzák (ez minden ázsiai kultúrában meghatározó, enélkül nincsenek filmek), mellette pedig vannak mellékkarakterek, akik a film bizonyos pontjainál főszereplővé nővik ki magukat pár kocka erejéig.

Spoiler.
A sztori annyi, hogy az anyatermészet nem bírja tovább azt, amit az ember művel, jól meg is bosszulja magát, óriási cunamikkal, pusztítással adja a tudtunkra, hogy mennyire elege van a környezetszennyezésből és a túlnépesedésből is. A főszerepben egy édesapa áll, aki asztronauta, a fia, aki a történet elején még csak pár éves, és a nagypapa, akire marad majd a kisfiú, hiszen az apát szólítja a kötelesség. A kötelesség nem más, mint megmenteni a Földet – ezt egyébként nagyon érdekesen oldották meg, tulajdonképpen eltolják a Földet a pályáról, hogy a Naptól távolódjanak, merthogy a Nap sem bírja már sokáig…
Az emberiség felét, azaz 3,5 milliárd embert, a Föld alá telepítenek, ahol tökéletesen alkalmazkodnak nagyjából 4 év alatt a viszonyokhoz. A fenti részre csak bizonyos esetekben és bizonyos személyek mehetnek, példának okáért a nagypapa, aki fent dolgozik, mint nyersanyagszállító, mert hogy azoknak a hajtóműveknek, amelyek mozgatják a Földet egy új Naprendszer felé, szükségük van minél több nyersanyagra. A fiúcskából tinédzser lett, lázad bőven, ellopja nagypapa beléptetőjét, a húgát ellopja a suliból, és tulajdonképpen fel is mennek a fenti világba, hogy szembesülnek azzal, mi is maradt belőle – jég, fagy, mínusz 83 fok, teljesen szétfagyott utcák, terek, épületek és bizony a nagy-nagy jégrétegek alatt pedig emberek.
Mindeközben az apa kint a világűrben az utolsó napját tölti az űrállomáson. Alig várja, hogy hazatérjen, hiszen a fia felnőtt, ő pedig alig vett részt az életében…
A bonyodalom ezek után jön.
Nem lövöm le tovább, de köze van egy bolygóhoz, hajtóerőművek leállásához és ehhez társul még az ázsiak filmek specialitása – az óbégatós, mindentbele érzelmekkel teli jelenetek.

A film tetőpontjával abszolút nem értek egyet, blamázsnak tartom, felesleges lépésnek. Mindenesetre ajánlom mindenki figyelmébe, aki szereti az ilyen jellegű filmeket. Egyszer nézhető, de az olyan, hogy a popcorn és a cola is kell hozzá. A film dinamikája lassúból vált át gyorssá, néhol kapkodóssá, egyik cselekmény üti a másikat, szinte pánikszerűen menekülünk mi is A-ból B-be. Sokan lehúzták a filmet, több kritikát is olvastam, hogy nincsenek teljesen kibontva a szálak, a szereplők, alig ismerjük meg őket, és még rengeteg olyan dologra hívja fel a figyelmet egy-egy kritika, amivel egyet kell, hogy értsek, én mint laikus, de leszögezném, hogy aki a látványra éhes és nem feltétlen akar gigászi összefüggéseket kihámozni több mint egy órán keresztül, annak ez a film üdítő lesz.

Beküldve:

Megdönteni… tudjátok,hogy folytatódik?

Szabó Simon-maratont tartok. Megnéztem tőle a Moszkva teret, most pedig a hírhedt Hajnal Tímeát is. A papírrepülők egy holnapi program talán, a zsebzsötem pedig szintén megvolt már.

Maradjunk annyiban, hogy az általa rendezett kisfilmeknek van egy olyan hangulata, amit sosem gondolnék róla. Több interjúját átolvastam a napokban, pontosan tudja és kedveli, hogy a tuskó paraszt szerepet kapja mindenhol, hiszen számára ez a testhezálló. Én abban a hitben voltam, hogy unja. Tehát mégsem. Azért egy komolyabb hangvételű filmben megnézném, ahol egy valós, komolyabb problémát /szerepet osztanak rá. Annyira kifejező szemei vannak, hogy nem hinném, hogy az egyetlen arca az az, amit jelenleg a kamerának mutat.

A film a magyar filmipar egyik tömeggyártott terméke, nem írta be magát a nagy könyvbe, de nem hinném,hogy erre készültek. Az nagyon tetszett, hogy nyers, pontosan bemutatja a karót nyelt, pedáns tökéletes anyukát-apukát, a tökéletes menyasszony-jelöltet, de pont ez benne az idegesítően valóságos – hogy köztünk járnak az ilyen „majdénmegmondom” Piroskák. Ők csapnak az asztalra, minőségi pulit vagy tacskót csinálnak a férfiakból csak azért, mert a kontrollmániájuk generációs hozadék, hiszen az ő anyja is a nadrágot hordta. Ahol még azt is szabályozni akarják, hogy az unoka biztosan fiú legyen…

Dani, na ő meg a leendő papucsférjek egyik díszpéldánya, neki még a szar is ízetlen, ahogy egy kedves barátom mondaná. Tipikus bólogató kutya, semmilyen arckifejezéssel. Ha az alkotók szándékosan kérték erre, hogy csak egyfajta arckifejezést produkáljon végig, akkor teljesítette a feladatát. Nem ismerem a színészt, de remélem a pályafutása alatt, ennél jobb, érzelmesebb és kifejezőbb szerepekhez is jutatták, mert itt nem csillogtatta meg, hogy tud egész széles skálát lemimikázni.

Jordán Adél és Lengyel Tamás édesek, aranyosak együtt -de valóban csak egy giccses töltelékszál.
És itt van a kedves narrátorunk, a szuperparaszt Bögöcs. Biztosan ezer meg ezer kritika volt már erről, hiszen nem mostani film, de komolyan ő vitte a prímet. A szövege egyenes, nyers, az ő humora mentette meg a menthetőt. Tudom,hogy az ilyen úrihölgyek felhúzták rá az orrukat, hogy istenem, de egy visszataszító alak, valóban az. A korunk egyik „kedvenc” férfitípusa : a szotyihéjat köpködő, sört sörrel ivó, lángososnál és/vagy gyrososnál kézzel evő típus. Aki egyszerre akar mindent, semmi befektetéssel. Kiváló karikatúra, Szabó Simon kisujjból kirázta – groteszk és szerintem mindenkinek van egy ilyen ismerőse, vagy ismerősének az ismerőse.

Visszatérve a Jordán Adél és Lengyel Tamás párosához, volt egy jelenetük, ahol kiderül, hogy volt egy régebbi afféruk, és a férfi szereplő nem emlékszik konkrétan arra, hogy lefeküdt vele. A csaj ezért haragudott rá 15 évig, ráadásul újra összekötik a kellemesüket a hasznosukkal. Szóval lesz ebből egy elég hisztis, sírós jelenet, mire a srácnak ki lesz adva érthető okokból az útja, majd a lány ahogy az a nagykönyvben meg van írva, kiborul. Majd csenget, virág,smárolás és megint ágy. Erre a narrátorunk csak annyit mondott, hogy az előbb még hiszti volt ezerrel…
És ez annyira meghökkentő jelenet volt. Szinte érthetetlenül buta, ostoba és gagyi. Aztán rájöttem, hogy a fenét, dehogyis! Hiszen a mai lányok dacára annak, hogy ki hogyan csalta meg őket, ki hogyan köpte őket „szembe” a saját önbecsülésüket, a saját méltóságukat hajítják el újra és újra csak azért, hogy az a srác rájuknézzen. Kutyába lemennek a figyelemért – milyen fájdalmas ez. Nincs tartásuk. Görbetükör.

Amúgy a sztorit meg a mindennapok, a baráti társaságok, az álmodozó fiúcskák és az ingerszegény környezetben élő férfiak írták. Biztosra veszem,hogy baráti összejövetelek nagy slágere, a ki hogyan és kit témakör, amit egy-egy sör mellett, oltári nagy nevetések, hencegések közepette jó előadni. Ne legyünk álszentek, a lányok is pont ennyire szeretik kitárgyalni a férfiakat, azt a bizonyos vonalkát a falon.
Egyszer nézhető -viszont a nevetés és a fejfogás garantált.

#csakabögöcs

Beküldve:

Pécsi szál – kritika és élménybeszámoló

Nem vagyok otthon a pécsi zenészekben – ezt azért az elején leszögezném. Hébe-hóba hallgatok 30y-t, Kispált abszolúte sosem hallgattam, Punnanyt igencsak ritkán. A Halott Pénz nekem egy korszakot jelent, őket természetesen rongyosra hallgattam -meghatározó része volt az egyetemi élet első és második évének is.

Nem titok, hogy Szabó Simon neve volt az, ami bevonzott erre a filmre. A Viktória, Zürichi Expressz film pár perces jelenetével megvett engem ( holott tényleg fogalmam sem volt az előzményeiről…). Valahogy nekem mindig is jobban tetszettek az őszinte ,kicsit szarkasztikus, mondhatni bunkó karakterek ( lehet, hogy magamra ismerek…?!) Az egyik interjújában nyíltan kimondja, hogy az eddig filmjeiben a suttyó parasztot alakította. Időközben belepillantottam a Moszkva tér-be, egy kicsit sajnálom, hogy lemaradtam a nyolcvanas-kilencvenes évekről – izgalmas lehetett.

Nade, a Pécsi Szál. Áldokumentum film, nem mindig egyértelmű,hogy mi a fiktív és mi a valóság. Nem volt komoly, nem próbálta lenyomni a torkunkon,hogy mitől lesz valaki zenész, mi a titkos összetevő a zenész életvitelhez – persze sztorizgattak, persze voltak benne igazán jó kulisszatitkos háttérinfók, de összességében azért élveztem, mert könnyed volt, visszaadta a koncertek hangulatát, Simon humorizált, de nem vitte túlzásba így nem ő volt a központi szereplő. Lévai Balázs rendezésében ez az első film, amit láttam – nem értek sem a műfajokhoz és nem is mozgok otthonosan a filmek világában így nem állíthatok róla mást,mint hogy ez a filmje könnyed volt,humoros, volt benne kellő lendület, de egyszer nézhető kategóriába sorolnám. Számomra hiányzott, hogy több kulisszatitkot osszanak meg a zenekarok életéből, hogy laikusként „beleszeressek” annyira a zenészekbe, hogy kedvet kapjak ahhoz,hogy a film után belehallgassak egy-egy kevésbé ismert számukba. Nyilván nem ez volt a lényeg, hogy velős, sokatmondó dokumentumot forgassanak, mert akkor egész más szemszögből közelítették volna meg – a maga kategóriájában szerintem klassz.  Lovasi András neve ( szégyen,nem szégyen) számomra nem  túl sokat mondott azontúl, hogy persze ismerem őt, de a munkásságát nem. Nekem kifejezetten tetszett az ő fanyar humora, nem éreztem megjátszottnak, ahogy a film egyik jelenetében káromkodik egy egész kereket.

A kerekasztal beszélgetés szerintem szörnyű volt – nemtudom kinek az ötlete volt, hogy Süli András legyen az interjúztató, fancybb néven a moderátor ugye.  Szintén nem sokat tudok róla, de hogy ez esetben vagy fáradt volt vagy felkészületlen, az fix. A közel egy órás interjú alatt, elsztorizgatott magának, továbbá a mikrofonnal sem kötött túl nagy barátságot, mert szinte csak lengette maga előtt – értem én,hogy lazaság ide vagy oda, de azért a Kertész Mihály-terem közönsége szerette volna hallani is, hogy miről folyik az „érdemi” beszélgetés. Sajnálom, hogy nem voltak izgalmasabb kérdések, hogy nem ment a sztorizgatás, nem volt önfeledt hanem inkább kellően kínos. Lévai Balázst abszolút nem így képzeltem el, de nagyon kedves, közvetlen férfi, aki meglátásom szerint abszolút nincs magától elszállva, pedig van bőven mesélnivalója arról ,hogy mit tett le az asztalra…

Én valahogy kihagytam volna a Megdönteni Hajnal Tímeát poént Süli András részéről, mert ez az a poén, amit szerintem kb. mindenki elsüt Szabó Simonnak; amúgy pedig előre megyünk, nem hátrafele. Nem hiszem, hogy az a film a karrierje csúcspontja volt, nyilván megcsinálta, volt akkor eredménye meg tanulsága is – nem értem,miért forszírozzák.
Amennyire otthonosan mozgok a szakmában egy moderátornak „ébren” kellett volna tartania a közönséget, tényleg olyan kérdéseket feltennie, amire feszülten figyelünk, amire nevetünk, ami további kérdéseket vet fel, hogy mi is mint közönség megkérdezhessük, vagy ha nem mi, akkor ő. Egy szó, mint száz – ez nem volt az est fénypontja.

Nade a fénypont – óriási dolog történt velem! Előbújt belőlem a tinédzserlány, aki posztereket gyűjt és fotókat nézeget  ( rémciki), de számomra tényleg óriási dolog volt, hogy Szabó Simon körülbelül tőlem fél méterre adott interjút ( azt az interjút, amiben egy kicsit az én kezem is benne volt, hiszen az interjúztató egy nagyon kedves barátom volt). Megtiszteltetésnek éreztem, hogy segíthettem neki élete első interjújánál, aki nem mellesleg egy olyan színész,rendező akiért na mondjuk ki, rajongok.  A közös fotó ötlete még kb. a mozijegy lefoglalásánál eszembe ötlött, de a racionális énem arról beszélt,hogy ebből már kinőttem, amúgy is, minek égetném magam ezzel… szerencsére meggyőztem saját magamat, hogy itt van a vissza nem térő alkalom,  égek,hát akkor égek, na bumm. Szóval lett közös fotónk, egyből három, ahogy felhívta rá a figyelmemet Simon.  Ugye mindenkinek megvan, hogy ő közel két méter magas én meg mindössze 160 cm? 😀 A fotós érdeme, hogy a közös fotó sikerült – nehéz volt minket egy keretbe tenni.

A pécsi szál az élményekről, a hangulatról, a koncertekről, a backstageről, a pécsi közegről szól, ahol mindenki ismer mindenkit. Aztán ha mi is elmegyünk egy-egy debreceni koncertre, ahol ezek a kedves pécsi zenészek fellépnek, akkor hoznak egy kis darabot ebből az „ismerősök vagyunk mindannyian” életérzésből. Hiszen hányszor néztem össze más emberekkel a Halott Pénz koncerten, miközben üvöltve énekeltünk és hányszor mosolyogtunk össze? Sokszor. Ha pedig mi megyünk Pécsre? Biztosan beleszeretünk.

 

Beküldve:

A virtuális valóság turnéja – Ready,Player One!

A Ready Player One ez év márciusában robbant be a mozikba, garantált kasszasikerként. Az embereket érdekli a lehetséges jövő, sőt mondhatjuk a szemünk előtt zajlik a jövőnk alakítása : számos technikai fejlesztés segít minket a hétköznapi életünk során is – ezt a hullámot lovagolják meg a film, könyv és játékkészítők is. A film 2044-ben játszódik, a magyar nyelvű trailer itt látható.

Mivel a látványvilág azonnal magával ragadott így premiervetítésen néztem meg  a történetében kicsit sem kiszámítható filmet. A helyzet az, hogy eléggé tudatlan voltam így megdöbbentem, hogy bizony ennek a sikerfilmnek van könyv változata – Ernest Cline 2011-ben adta ki és szerintem kishazánkban kevesen ismerték előzőleg Ernest műveit.

Nos, miután a Ready Player One alternatív világa extázisba ejtett első utam a könyvesboltba vezetett, nem meglepő módon már aznap faltam is a sorokat. Nahát itt jön az a rész, amikor megintcsak rádöbbentem, hogy a jéghegy kicsiny csúcsa a film, és ami a víz alatt van – na az a könyv. Sok tekintetben eltérő plotja van a könyvben, választékosan, izgalmasan megírt fejezetekkel halad a történet. A látványvilág, a grafikai megoldások viszont nagyon sokat tartogatnak – számomra  legalábbis hiszen egyik ámulatból a másikba estem tőle. Tudom, hogy március már régen volt, de a könyvet azóta is többször forgattam, elemeztem, tovább gondoltam – hiszen ez valóban lehet egy alternatív jövőképünk!

Steven Spielberg neve amolyan garancia, hogy a filmtől igenis lehet sokat várni – nincs ezen mit csodálkozni, Steve munkássága mindenki számára ismeretes és természetes, hogy amihez ő hozzányúl,abból bizony nem csak aprópénz lesz. A főszereplővel nem teljesen vagyok kibékülve, de nyilván egy Dominic Sherwood érdekes lett volna ebben a szerepben.

Akit érdekel a cybervilág, a virtuális valóságban történő mindennapok esetleg ő maga is szeret játszani, annak kötelező darab  – először a könyv, majd a film ebben a sorrendben.

Jó szórakozást!