Címke: kritika

Beküldve:

Wannabe írók nagy nevei – tényleg érdemes a hype?

Ezzel a blogcikkel valószínűleg nem leszek kedvenc és azt is megmerem kockáztatni, hogy betámadnak érte – de mit is mondjak, ettől jó egy cikk, nem? Ha van utórezgése, legyen az negatív vagy pozítiv.

Az én sztorim egyszerű – vannak irodalmi nevek, akik letettek valamit az asztalra, jóval régebben mint mikor még az internet létezett. Aztán vannak olyanok is, akik már az internet korában vannak jócskán és ismételten letettek valamit az asztalra – ezek mellett pedig a szociális médiafelületük csak egy aprócska eszköz az írás mellett. A fő szellemi értékük és ennek fizikai kivetülése a könyv ugye.  A nagybetűs remekmű, rengeteg eladott és utánnyomott példánnyal, megannyi dedikálás, cikk, akár előadás, beszélgetős műsor. Hozzáteszem, van olyan, aki kiadott könyvet és jó a marketingje de nem nevezhető a szótári értelembe vett írónak.

Aztán vagytok ti.
Hozzátok szólok, akik az instagramon és más szociális felületen vagytok és íróknak, költőknek adjátok ki magatokat. Tehetségesek vagytok, ebben biztos vagyok. Írtok, gondolatokat fogalmaztok meg, érzéseket adtok át az olvasóitoknak – fiatalok vagytok, feltörekvőek, amatőrök. Buzogtok a tettvágytól, ügyesen használjátok a szociális médiát, jól eligazodtok a most uralkodó trendekben. De kérdem én, hol az alázat?

Miért kell nagybetűkkel odaírni, hogy ÍRÓ? valóban, írsz, rendben, de akkor én OLVASÓ vagyok, nagybetűkkel? Márai Sándor író. József Attila meg költő. Simon Marci slammer-költő, Závada Péter író. Kortárs, hazai, külföldi írhatnék Stephen Kingről, vagy Rupi Kaurról. Tudjátok mi a közös bennük? Az, hogy megmászták a szamárlétrát, valahonnan valahova jutottak nem rövid időn belül, aztán az évek során megmaradt bennük az alázat affelé, hogy ugyan bár ők írnak, ez még nem jelent a világon tulajdonképpen semmit. Megköszönték az olvasóknak, a cikkíróknak, megköszönték a jót és a rosszat is. Formálták magukat. Meghallgatták mások tanácsait, aztán vagy hallgattak rá vagy a saját fejük után mentek. Én nem nagyon tudom elképzelni jelenleg, hogy a magyar irodalmi szférában, de a legalsó rétegről beszélek, azokról, akik valóban csak szárnyat próbálnak, hogyan lett ez a nagygalléros viselet. Ez a kivagyiság. Ez a megmondóemberséges dolog, hogy szinte pökhendin odabiggyesztik, hogy író. Futok bele kommentekbe, futok bele írásokba – és? Mitől vagytok TI többek, vagy mások, neadjisten’ jobbak, mint bárki, aki jelenleg ugyanezen a pályán tevékenykedik? Szerencsésebb helyzetbe vagytok, mert a könyveiteket sikerült kiadatni? Valóban szerencse, de azokat a könyveket el is kell adni – nem ám a családtagoknak, a barátoknak, mert természetes, hogy ők támogatnak titeket, hiszen ez valahol a dolguk. Mindenki szereti nézni az első szárnypróbálgatásokat, hogy majd párásodott szemmel emlékezzen vissza rá, hogy anno ő ott volt mikor…
El kell adni azoknak, akik laikusok. Meg kell fogni a nagybetűs OLVASÓT, aki az utcáról téved be.  El kell neki bizony adni a történeted: a borítóddal, a fülszöveggel, a történetszáladdal, a karakterekkel együtt! Nem mindegy ugye, hogy a bazársoron árulják pár száz forintért, vagy a nagy könyvesboltok polcain – és bár ez elég visszásan hangozhat, nyilvánvalóan találhatunk jó alkotásokat a bazárosoron is, akiknek sajnos nincs akkora marketingjük, és vannak olyanok is, akiknek oltári jó a marketing de kevés a sztori aztán mégis az él listákon szerepel.

Én nem mutogatok.
A minap olvastam egy félkész kéziratot. 10 (!!!) évnyi munka volt benne és nincs kiadva – mellette pedig egy fantáziadús, nagyszerű történet, amiben kellő munka és energia volt fektetve. Nem, nem vagyok az alkotó barátja, sem családtagja – tulajdonképpen bizalmi alapon olvashattam el, hogy kritikát fogalmazzak meg. Óvatosan tettem, csak épphogy, mert kritikus sem vagyok. Attól, hogy elolvastam életem során x mennyiségű könyvet nem lehetek kritikus, nem adhatom meg magamnak ezt a címet, mert ehhez irtózatos nagy tudás szükséges, sok-sok egyetemi év, megannyi munka hogy valaki ráérezzen ennek a valódi ízére. A jó kritika konstruktív – nem a baráti alapon menő ” ez fantasztikus, el sem hiszem, elejétől a végéig király” kritikákra gondolok.  Hanem azokra, ami rámutat a történet leggyengébb részeire, ami megintcsak egyszerre kíván professzionális kritikust és laikus olvasót.

Több alázatot.
Több konstruktív kritikát – és nem megmondóemberféle szösszenetet.
Több munkát, több kreatívitást, több összhangot.
Több cikket.

Amatőrként amit tehetünk, hogy írunk. Sokat. Sokféleképp. Kérünk véleményt,meglátást, javítást. Impressziót akarunk kiváltani, nemde?
Az írás egy dédelgetett gyerek – ami a miénk. Természetes, hogy aggódunk, mit szólnak majd hozzá – de a legjobbat akarjuk a gyerekünknek, nem? Akkor érdemes figyelni, megfogadni vagy épp megvétózni. Értelmesen vitatkozni.
Ha kell, levenni a nagymellényt.

Hazudnék ha azt mondanám, rajtam nem volt – évekig viseltem a mellényt, mert a közösségemben én voltam az egyedüli aki írt. Aztán rájöttem, hogy közel sem jól teszem, mert bőven van hová fejlődni. Óriási pofon az egónak, csipkedősen fáj, de lentebb kellett, hogy lépjek és belátnom, hogy amit tudok az nem tudás és még a fasorban sem vagyok – eltelt 10 év, tudok dolgokat,  tanulok hozzá rengeteget (általatok is!) de továbbra sem érzem, hogy ez a kupac relatív piacilag mérhető.

Szeretném a végére leszögezni, hogy akinek nem inge, nem kell, hogy magára vegye. Ha habzószájú kommentelésekbe kezdünk nem termelünk megoldást.

Beküldve:

Macsó sztripperek kevésbé csillogó világa – ToyBoy kritika


A Netflix feldobta számomra a ToyBoyt kitudja hanyadjára – én pedig nem akartam egy újabb Magic Mike-féle filmet megnézni, mert bár a szemnek mindenképpen mesés, jelenleg nem utazom közhelyes történetekben. Aztán valahogy odakerültem két álláshirdetés böngészése között, hogy belenéztem az első részbe – az intro azonnal megfogott, nagyon művészi, a zene pedig tökéletes alatta. Nos, így kezdődött.

Piszokhamar ledaráltam a tizenhárom részből álló, egyenként 1 órás részeket. Az alaptörténet egyébként nagyon egyszerű SPOILER :
Adott egy férfi sztripper, aki pumákban utazik ( puma alatt az idősebb, gazdag nőket értem, akiknek a fiatalabb férfiak az örökéletforrása). A spanyol Marbella gyöngyszeme Macarena ( hey, Macarena!) szemet vet Hugora, a nagyon csinos, nagyon szexi sztripperre. A viszonyuk kiteljesedik, majd hirtelen a semmiből ott van Hugo egy hajón, egy szénné égett holttesttel és 7 évnyi börtönélettel. Snitt.
Pro-bono ügyként Triana foglalkozik vele, a feltörekvő,okos és végtelenül szép arcú gyakornok – a lelkesedése kitart a tizenhárom rész végéig, pedig bőven van benne csavar és lenne kedve nem is egyszer ott hagyni az önfejű, makacs Hugot, aki csak halmozza a bajt maga körül.
A történet a gyilkosság köré fonódik és a sztripperek világához – ehhez jön még egy velejéig romlott zsaru, egy exrendőr sztripper, aki minden rosszba belenyúl, az Inferno másik három tagja.  Szeretném kiemelni Jairot, aki azonnal a kedvencem lett – egy hajléktalan srác, aki az Inferno egyik legdögösebb eyecandyje, mellesleg néma és jelelve beszél. Annak annyira nem örültem, hogy kivel hozták össze, de az ő karakterét sikerült szerintem a legjobban kibontani a tizenhárom rész alatt, talán ő kapta a legnagyobb mélységet. A saját családja sem keresi őt a munkája miatt, illetve ehhez később a szerelme is hozzájárul, nincs hol aludnia, van aki kifejezetten cseszteti őt azért, mert jelelve beszél…és akkor ehhez a külseje meg 10/10.

Nyilván elkoptatták a kliséket, a jó zsaru-rossz zsaru, az ex-rendőr drogbizniszbe való belépésével, akkor a pénz mekkora úr és mennyire meg lehet tőle részegedni akár akkor is, ha alapvetően gazdagnak születik az ember. Akkor ott vannak az elbaltázott, ki nem fizetett esték ahonnan leléptek a lányok, egy anya akinek a férje bent ül a sitten és a megélhetésük napról napra zajlik, vannak fel nem göngyölített szálak, szóval bőven akad benne kraft.

Ha elnézzünk attól, hogy sok-sok jelenet tényleg a nőknek szól, részenként néhány percnyi táncikálással megfűszerezett kockahas látványa mellett pedig tényleg ott van egy jó sztori. Bízom benne, hogy a második évad még jobb lesz – a lehető legjobb cliffhangert kapta a sorozat.

A sorozat nem mellőzi a spanyolokra jellemző óriási érzelemdús jeleneteket, a nagy sírásrívás, káromkodás mind megtalálható benne, de ettől lesz kevésbé hétköznapi. Az amcsik Magic Mike-ja ehhez képest egy nagyon sablonos, kliséktől hemzsegő egyszer nézhető történet.

Beküldve:

Itaewon Class – koreai dráma ajánló a tollamból

Elsőnek szeretném leszögezni, hogy talán az utolsó újnak számító kdrama, amit megnéztem, az a „My Love from the Star” illetve a „Descendants of the Sun”. Egy időben faltam ezeket a drámákat, élvezettel daráltam őket még akkor, is ha a dramago oldal fogta magát és egy részt legalább 6 részre vágott…

Nade.
Itaewon Class.
Aki nem találta meg a kedvének való koreai drámát, kezdje el. Aki alapvetően tartózkodik attól, hogy nyáltenger, sablonos, klisére épülő koreai drámát nézzen, az is kezdje el. Nagyon örülök, hogy sikerült az újbóli belépőmet ezzel kezdenem, mert ez a dráma szerencsére teljesen felülírta az eddigi koreai dráma csömörlésemet. Tudni kell – nem a koreai dráma kedvelők, készítők ellen szólok most – de a legtöbb koreai dráma egy kaptafára ment. Ugyanazok a nyitott szemes csókok, hatvanhat kameraszögből felvéve, ahogy a szereplők megfagyva állnak összeérintett ajkakkal, tágranyílt szemmel (tejóisten), vagy a klisétenger közepén felbukkanó konfliktus, hogy látszólag történjen valami        (kiderült, hogy a testvére nem a testvére, vagy a szerelme a testvére, vagy aki eltűnt x éve, az most visszajött…), szóval ezeket a nem túl kreatív megoldásokat sűrűn vitték a vászonra. A jó koreai recepthez használtak még jó nagy húzóneveket, márkamegjelenítéseket, tipikus jó-rossz karakterek túltolását, már-már képregényszerűvé montírozását és a többi. Ha az ember letol 10 koreai drámát, mellé még pár koreai filmet is, megcsömörlik, legalábbis az én esetemben ez volt – talán a fent említett két drámánál éreztem valami új vonalat, frissességet, de csínján bántak azzal is.

Az Itaewon Classt úgy kezdtem el, hogy szimplán unatkoztam, előtte egy másik, sokkal régebbi koreai drámát néztem meg. Ennek az intrója megtetszett, és nem bántam meg, hogy szinte pár nap alatt lement a 16 rész.
Életszerűbb, sokkal jobb párbeszédeket hallhatunk benne, nincs felesleges klisétenger. Fontos társadalmi témákkal foglalkoznak, ami távol áll az eddigi drámáktól meg úgy a koreai vonaltól: transzneműség, rasszizmus, mentális betegségek.
Ezeket a témákat okosan, megfontoltan járják körbe, az egésznek van egy szép kerete, minden kérdés, ami felmerül a történet elején, a végére biztos választ kap. Nincsenek zavaró kameraszögek, nincs felesleges, betoldott karakter. A két főszereplő ellenségeskedése valós, valódi okok húzódnak mögötte, bemutatja, hogy az üzlet és a profit, a brand mindenek felett áll és sosem könnyű döntéseket hozni – ezek a döntések egyfajta libikókát képeznek, hiszen ha kedvezek ennek, akkor magamat húzom le, a kockázat nem mindig fizetődik ki, és ez reflektál a való életre is.
Jók a szereplők, jól jelenítették meg a karaktereket, személyes kedvenc Kim Dami (Yo Yiseo), aki még nagyon friss névnek számít a koreai szórakoztatóiparban, de kiválóan hozta az önző, törtető, ámde támogató bakfis szerepét. Nagyon makacs, de érthető a szándék mögötte; bár borzalmasan szerelmes, nem adja fel saját magát, az álmait, a habitusát, és legfőképp nem hajt fejet a szerelme előtt csak azért, mert szerelmes. Erős, határozott női karakter – ez egyébként borzalmasan ritka, mert a koreai drámákban nem feltétlen szeretik a nők ezen oldalát mutatni, vagy ha igen, az erőshöz társul a mérhetetlen gőg, gonoszság, hidegvérűség és nem sok pozitív társul mellé – a tökéletes megkeseredettség jellemzi azokat a hölgyeket.

Örülök, hogy a koreai filmipar kezd új elemekben, témákban, látószögekben és szereplőkben gondolkozni.
Elkezditek, és észre sem veszitek, ahogy beszippant titeket az Itaewon Class világa.

Beküldve:

Borítóról nem ítélünk egy egész könyvet – Interjú Kovács Ágival, Egy Hallássérült Lány blogja szerzőjével

Ez az interjú azért is különleges számomra, mert egy sorstársammal készítettem – nem titok, hogy én is hallássérült vagyok, mellette pedig az írás az, ahol leginkább megtaláltam magam. Kovács Ágival,  az Egy Hallássérült Lány blogja szerzőjével beszélgettem egy igazán kellemeset és nem mellesleg tanulságosat is – Kövessétek és szeressétek Ági munkáit, hiszen szívügye, hogy minél szélesebb körben ismertesse meg a magyar szerzők munkásságát!
Ágit Facebookon is megtaláljátok.

A célod az volt, hogy kevésbé ismert magyar szerzőket mutass be a nagyérdeműnek. 2017-ben indult az oldalad, és több mint 137 ezer olvasó látogatta meg a blogod. Azt hiszem, kimondhatom, hogy jól csinálod, amit csinálsz:) Mi a cél most, ennyi olvasó után?

Hűha! Ezen igazából még nem gondolkodtam még el. Nem tudom. Annyira nem dolgoztam, így előre.
Inkább azon volt a hangsúly, hogy minél szélesebb körben bemutathassam a magyar szerzőket, kiadókat. Majd 3 év után, 137 ezer olvasó után, még mindig alig hiszem el, hogy ilyen sokan kíváncsiak a blogomra. Igen, azt hiszem, jól csinálom. Célom továbbra is ugyanaz! Megismertetni a magyar szerzőket még több olvasóval!

Nagyon szeretem azt, ahogy leírod, hogy hallássérültként is meg akartad mutatni, igenis lehet blogger valaki, méghozzá, ahogy az ábra szépen illusztrálja, nem is akármilyen. Volt ennek előzménye, vagy csak a szimpla kitörési vágyból alakult ki a blogod?

Igazából annyi előzménye volt, hogy sokszor megkaptam, hogy nem vagyok semmire se jó. Mert nem hallok tökéletesen, hallókészüléket hordok. Kaptam már olyan megjegyzést, hogy sajnáltatom magam, meg ideig-óráig lesznek kíváncsiak az emberek, aztán megunják.  Szóval, úgy éreztem, meg kellett mutatnom, hogy hiába vagyok hallássérült, érek annyit, mint egy egészséges, halló ember. Sosem a kitörési vágyból kezdtem el. Hiszen magam sem hittem, hogy beválik, bejön. Inkább lesz, ami lesz alapon indítottam el, meg aztán időm, mint tenger. Kedvem is volt csinálni, így nekem nem okozott gondot.

Jó kapcsolatod alakult ki számos magyar szerzővel – ez gondolom nemcsak jó érzéssel, hanem büszkeséggel is tölt el. Írtál egy könyvkritikát, és felkértek a következőre, hogy alakult ez?

Nagyon büszke vagyok arra, hogy jó kapcsolatom van a szerzőkkel.  Beszélgetek velük. Nem csak abból áll, hogy zsupsz, kapok könyvet, és mehet a blogra. Nem! Érdemes beszélgetni, nagyon jó fejek. Kedvesek. Eddig négyszer, ha volt ilyen, hogy mertem kérni recenziót az íróktól, őszintén megmondom, nem is, nagyon merek kérni közvetlenül tőlük.  Mai napig zavarban vagyok, ha írnak és megkérdezik tőlem, hogy elolvasnám-e, írnék-e a könyvükről véleményt.  Számomra hatalmas megtiszteltetés, hogy elolvashatom a könyvüket megjelenés előtt vagy után. Foglalkozom velük, támogatom őket. Igyekszem megosztani a bejegyzéseiket, ajánlani a könyvüket.

Bár ilyet nem illik kérdezni, de van kedvenc könyved?

Ajaj… Hát van, sok is. Vannak, igen. M. G. Brown a Kavargó Rózsaszirmok sorozat, Marilyn Miller és Ella Steel könyvei. Nagyon imádom. Két legnagyobb büszkeségeim Mimi Taylor: Fekete Bárány és Féktelen szerelem, mert két versem is benne van könyvben egy-egy fejezetnél.

Aztán nemrég fejeztem be két könyvet Erdőss Alex: Kereszttűzben és Hajnal Kitti: Falak címmel.
Meg sok mindenki másé is, de felsorolni nem szeretném azt a mindent.

Volt olyan könyv, ami esetleg teljesen más volt, mint amit gondoltál, vártál?
Igen. Főleg akkor, ha borító alapján választok könyvet. De ez nagyon ritkán fordul elő. Szerencsére.

Ha már borítók… azt mondják, nem szabad könyvet borítóról ítélni, de egyre szebb, részletesebb, grafikailag ámulatba ejtő csodák vannak. Van kedvenc borítód?

Kedvenc borítóim nincsenek. De vannak, amik tényleg igényes munkák kerülnek ki. Ilyenek pl. a NewLine Kiadó borítói. Halasi Miklós és Ashley Redwood munkái gyönyörűek. Illetve az Álomgyár könyvei közül is vannak szép borítók.

Te magad is készítesz interjúkat a szerzőkkel, mellette ajánlókat, könyvborítókat leplezel le. Van tervben, hogy valami új témába kóstol bele az oldalad?
Hát, nem is tudom. Sokat gondolkodom a videós bejegyzés megosztása az Instára. De nem nagyon merem meglépni… Nem szeretnék beállni a sorba, akik szintén Youtube- vagy Insta-videókat készítenek. Másrészt a legtöbb írói nevet nem mindig tudom kiejteni. Csak kíváncsi lennék, hogy menne-e…
Igazából más ötletem nincs. Amit eddig csináltam, azt folytatni szeretném, mert imádom. Illetve megemlíteném magazinomat is, ami nemrég indult el. Magyar Szerzők Könyvei Magazin, rajtam kívül néhány blogger segít, hogy minél szélesebb körben megismertessem az olvasókat, a magyar szerzőket.

Beküldve:

Megdönteni… tudjátok,hogy folytatódik?

Szabó Simon-maratont tartok. Megnéztem tőle a Moszkva teret, most pedig a hírhedt Hajnal Tímeát is. A papírrepülők egy holnapi program talán, a zsebzsötem pedig szintén megvolt már.

Maradjunk annyiban, hogy az általa rendezett kisfilmeknek van egy olyan hangulata, amit sosem gondolnék róla. Több interjúját átolvastam a napokban, pontosan tudja és kedveli, hogy a tuskó paraszt szerepet kapja mindenhol, hiszen számára ez a testhezálló. Én abban a hitben voltam, hogy unja. Tehát mégsem. Azért egy komolyabb hangvételű filmben megnézném, ahol egy valós, komolyabb problémát /szerepet osztanak rá. Annyira kifejező szemei vannak, hogy nem hinném, hogy az egyetlen arca az az, amit jelenleg a kamerának mutat.

A film a magyar filmipar egyik tömeggyártott terméke, nem írta be magát a nagy könyvbe, de nem hinném,hogy erre készültek. Az nagyon tetszett, hogy nyers, pontosan bemutatja a karót nyelt, pedáns tökéletes anyukát-apukát, a tökéletes menyasszony-jelöltet, de pont ez benne az idegesítően valóságos – hogy köztünk járnak az ilyen „majdénmegmondom” Piroskák. Ők csapnak az asztalra, minőségi pulit vagy tacskót csinálnak a férfiakból csak azért, mert a kontrollmániájuk generációs hozadék, hiszen az ő anyja is a nadrágot hordta. Ahol még azt is szabályozni akarják, hogy az unoka biztosan fiú legyen…

Dani, na ő meg a leendő papucsférjek egyik díszpéldánya, neki még a szar is ízetlen, ahogy egy kedves barátom mondaná. Tipikus bólogató kutya, semmilyen arckifejezéssel. Ha az alkotók szándékosan kérték erre, hogy csak egyfajta arckifejezést produkáljon végig, akkor teljesítette a feladatát. Nem ismerem a színészt, de remélem a pályafutása alatt, ennél jobb, érzelmesebb és kifejezőbb szerepekhez is jutatták, mert itt nem csillogtatta meg, hogy tud egész széles skálát lemimikázni.

Jordán Adél és Lengyel Tamás édesek, aranyosak együtt -de valóban csak egy giccses töltelékszál.
És itt van a kedves narrátorunk, a szuperparaszt Bögöcs. Biztosan ezer meg ezer kritika volt már erről, hiszen nem mostani film, de komolyan ő vitte a prímet. A szövege egyenes, nyers, az ő humora mentette meg a menthetőt. Tudom,hogy az ilyen úrihölgyek felhúzták rá az orrukat, hogy istenem, de egy visszataszító alak, valóban az. A korunk egyik „kedvenc” férfitípusa : a szotyihéjat köpködő, sört sörrel ivó, lángososnál és/vagy gyrososnál kézzel evő típus. Aki egyszerre akar mindent, semmi befektetéssel. Kiváló karikatúra, Szabó Simon kisujjból kirázta – groteszk és szerintem mindenkinek van egy ilyen ismerőse, vagy ismerősének az ismerőse.

Visszatérve a Jordán Adél és Lengyel Tamás párosához, volt egy jelenetük, ahol kiderül, hogy volt egy régebbi afféruk, és a férfi szereplő nem emlékszik konkrétan arra, hogy lefeküdt vele. A csaj ezért haragudott rá 15 évig, ráadásul újra összekötik a kellemesüket a hasznosukkal. Szóval lesz ebből egy elég hisztis, sírós jelenet, mire a srácnak ki lesz adva érthető okokból az útja, majd a lány ahogy az a nagykönyvben meg van írva, kiborul. Majd csenget, virág,smárolás és megint ágy. Erre a narrátorunk csak annyit mondott, hogy az előbb még hiszti volt ezerrel…
És ez annyira meghökkentő jelenet volt. Szinte érthetetlenül buta, ostoba és gagyi. Aztán rájöttem, hogy a fenét, dehogyis! Hiszen a mai lányok dacára annak, hogy ki hogyan csalta meg őket, ki hogyan köpte őket „szembe” a saját önbecsülésüket, a saját méltóságukat hajítják el újra és újra csak azért, hogy az a srác rájuknézzen. Kutyába lemennek a figyelemért – milyen fájdalmas ez. Nincs tartásuk. Görbetükör.

Amúgy a sztorit meg a mindennapok, a baráti társaságok, az álmodozó fiúcskák és az ingerszegény környezetben élő férfiak írták. Biztosra veszem,hogy baráti összejövetelek nagy slágere, a ki hogyan és kit témakör, amit egy-egy sör mellett, oltári nagy nevetések, hencegések közepette jó előadni. Ne legyünk álszentek, a lányok is pont ennyire szeretik kitárgyalni a férfiakat, azt a bizonyos vonalkát a falon.
Egyszer nézhető -viszont a nevetés és a fejfogás garantált.

#csakabögöcs

Beküldve:

Pécsi szál – kritika és élménybeszámoló

Nem vagyok otthon a pécsi zenészekben – ezt azért az elején leszögezném. Hébe-hóba hallgatok 30y-t, Kispált abszolúte sosem hallgattam, Punnanyt igencsak ritkán. A Halott Pénz nekem egy korszakot jelent, őket természetesen rongyosra hallgattam -meghatározó része volt az egyetemi élet első és második évének is.

Nem titok, hogy Szabó Simon neve volt az, ami bevonzott erre a filmre. A Viktória, Zürichi Expressz film pár perces jelenetével megvett engem ( holott tényleg fogalmam sem volt az előzményeiről…). Valahogy nekem mindig is jobban tetszettek az őszinte ,kicsit szarkasztikus, mondhatni bunkó karakterek ( lehet, hogy magamra ismerek…?!) Az egyik interjújában nyíltan kimondja, hogy az eddig filmjeiben a suttyó parasztot alakította. Időközben belepillantottam a Moszkva tér-be, egy kicsit sajnálom, hogy lemaradtam a nyolcvanas-kilencvenes évekről – izgalmas lehetett.

Nade, a Pécsi Szál. Áldokumentum film, nem mindig egyértelmű,hogy mi a fiktív és mi a valóság. Nem volt komoly, nem próbálta lenyomni a torkunkon,hogy mitől lesz valaki zenész, mi a titkos összetevő a zenész életvitelhez – persze sztorizgattak, persze voltak benne igazán jó kulisszatitkos háttérinfók, de összességében azért élveztem, mert könnyed volt, visszaadta a koncertek hangulatát, Simon humorizált, de nem vitte túlzásba így nem ő volt a központi szereplő. Lévai Balázs rendezésében ez az első film, amit láttam – nem értek sem a műfajokhoz és nem is mozgok otthonosan a filmek világában így nem állíthatok róla mást,mint hogy ez a filmje könnyed volt,humoros, volt benne kellő lendület, de egyszer nézhető kategóriába sorolnám. Számomra hiányzott, hogy több kulisszatitkot osszanak meg a zenekarok életéből, hogy laikusként „beleszeressek” annyira a zenészekbe, hogy kedvet kapjak ahhoz,hogy a film után belehallgassak egy-egy kevésbé ismert számukba. Nyilván nem ez volt a lényeg, hogy velős, sokatmondó dokumentumot forgassanak, mert akkor egész más szemszögből közelítették volna meg – a maga kategóriájában szerintem klassz.  Lovasi András neve ( szégyen,nem szégyen) számomra nem  túl sokat mondott azontúl, hogy persze ismerem őt, de a munkásságát nem. Nekem kifejezetten tetszett az ő fanyar humora, nem éreztem megjátszottnak, ahogy a film egyik jelenetében káromkodik egy egész kereket.

A kerekasztal beszélgetés szerintem szörnyű volt – nemtudom kinek az ötlete volt, hogy Süli András legyen az interjúztató, fancybb néven a moderátor ugye.  Szintén nem sokat tudok róla, de hogy ez esetben vagy fáradt volt vagy felkészületlen, az fix. A közel egy órás interjú alatt, elsztorizgatott magának, továbbá a mikrofonnal sem kötött túl nagy barátságot, mert szinte csak lengette maga előtt – értem én,hogy lazaság ide vagy oda, de azért a Kertész Mihály-terem közönsége szerette volna hallani is, hogy miről folyik az „érdemi” beszélgetés. Sajnálom, hogy nem voltak izgalmasabb kérdések, hogy nem ment a sztorizgatás, nem volt önfeledt hanem inkább kellően kínos. Lévai Balázst abszolút nem így képzeltem el, de nagyon kedves, közvetlen férfi, aki meglátásom szerint abszolút nincs magától elszállva, pedig van bőven mesélnivalója arról ,hogy mit tett le az asztalra…

Én valahogy kihagytam volna a Megdönteni Hajnal Tímeát poént Süli András részéről, mert ez az a poén, amit szerintem kb. mindenki elsüt Szabó Simonnak; amúgy pedig előre megyünk, nem hátrafele. Nem hiszem, hogy az a film a karrierje csúcspontja volt, nyilván megcsinálta, volt akkor eredménye meg tanulsága is – nem értem,miért forszírozzák.
Amennyire otthonosan mozgok a szakmában egy moderátornak „ébren” kellett volna tartania a közönséget, tényleg olyan kérdéseket feltennie, amire feszülten figyelünk, amire nevetünk, ami további kérdéseket vet fel, hogy mi is mint közönség megkérdezhessük, vagy ha nem mi, akkor ő. Egy szó, mint száz – ez nem volt az est fénypontja.

Nade a fénypont – óriási dolog történt velem! Előbújt belőlem a tinédzserlány, aki posztereket gyűjt és fotókat nézeget  ( rémciki), de számomra tényleg óriási dolog volt, hogy Szabó Simon körülbelül tőlem fél méterre adott interjút ( azt az interjút, amiben egy kicsit az én kezem is benne volt, hiszen az interjúztató egy nagyon kedves barátom volt). Megtiszteltetésnek éreztem, hogy segíthettem neki élete első interjújánál, aki nem mellesleg egy olyan színész,rendező akiért na mondjuk ki, rajongok.  A közös fotó ötlete még kb. a mozijegy lefoglalásánál eszembe ötlött, de a racionális énem arról beszélt,hogy ebből már kinőttem, amúgy is, minek égetném magam ezzel… szerencsére meggyőztem saját magamat, hogy itt van a vissza nem térő alkalom,  égek,hát akkor égek, na bumm. Szóval lett közös fotónk, egyből három, ahogy felhívta rá a figyelmemet Simon.  Ugye mindenkinek megvan, hogy ő közel két méter magas én meg mindössze 160 cm? 😀 A fotós érdeme, hogy a közös fotó sikerült – nehéz volt minket egy keretbe tenni.

A pécsi szál az élményekről, a hangulatról, a koncertekről, a backstageről, a pécsi közegről szól, ahol mindenki ismer mindenkit. Aztán ha mi is elmegyünk egy-egy debreceni koncertre, ahol ezek a kedves pécsi zenészek fellépnek, akkor hoznak egy kis darabot ebből az „ismerősök vagyunk mindannyian” életérzésből. Hiszen hányszor néztem össze más emberekkel a Halott Pénz koncerten, miközben üvöltve énekeltünk és hányszor mosolyogtunk össze? Sokszor. Ha pedig mi megyünk Pécsre? Biztosan beleszeretünk.