Címke: illusztráció

Beküldve:

Az élet több ezer fonálból áll, csak jól kell tudni csomót kötni rajtuk – Interjú Kertész Timivel

Mit jelent neked az alkotás? A művészet majd’ minden ágában otthonosan mozogsz.

Nekem az alkotás, akár a csillagok és a Hold fénye egy didergős, sötét éjjelen. Amikor rajzolok, vagy írok, kötök, makramézom, vagy hímzek, úgy érzem, feltöltődöm, s hogy nincs semmi rossz a világon. Mintha beszippantana a tér, és megszűnne a világ, nincs külső zaj, nincs külcsín, csak én és a fantáziám. Nem igazán lehet szavakba foglalni, milyen is ez.

Egyszerűen csak csinálom, mert szeretem. Mert egy szomorú, esős napon is mosolyt csal az arcomra, és a legnagyobb öröm az, amikor máséra is. Amikor, ha csak egy cseppnyi boldogságmagot is, elhintettem velük más szívében, s ez tesz boldoggá.

Gyakran saját fotókkal illusztrálod az írásaidat – előbb az írás van kész és úgy inspirálódsz a fotózás témájához, vagy fordítva?

Nos, igen. Ez szuper felvetés, de a legtöbb esetben a fotó van meg előbb, s csak aztán, mikor rátekintek, kipattan hozzá egy gondolat, vers, de sok esetben az érzéseim is bennük mosnak partot. Hol burkoltan, hol nyílt tengerként. 

A természetközeliség abszolút visszaköszön a képeiden – honnan jött ez az óriási szeretet az anyatermészet felé?

A Tisza-tó közelében nőttem fel, olyan 3 kilométerre magától a tótól, s míg kicsi voltam a szüleimmel és testvéreimmel rengetegszer jártunk le. Télen fakutyáztunk a fagyott tavon, meg szánkáztunk a gátoldalon, nyáron pedig sokat bicikliztünk. Később ez a családi szokás a munka miatt elévült, de bennem azóta sem halt ki. A párommal, ha jó az idő és megtehetjük, ki szoktunk bringázni, de ha magam vagyok, és munka után fiatal a nap, nem borús az ég, akkor görkorit ragadok, és kigurulok. Fényképezek, dédelgetem az ottani őrkutyákat, csodálom a madárvilágot, a hattyúkat, kacsákat, még a kiürült kagylóhéjakat is. Hébe-hóba őzet és nyulat is látni lehet. És a repce mezők! Meg a Napraforgók! És a naplemente a Tisza fölött! Szerintem nincs káprázatosabb naplemente sehol kerek e világon, csak a Tisza fölött!

 

A virágzás szimbólum – sokszor felbukkan nálad. Úgy érzed, te magad is virágzol, az alkotás termékenységét jelöli?

Még ezen sosem tanakodtam, igazából imádom a virágokat, kint a természetben, ahol a helyük van, meg a kertben. Legközelebb a tulipán, a rózsa és a levendula áll hozzám, de minden más virágot is kedvelek. Egy a lényeg, ne kapjak egyet se cserépben, mert sajnos a nevelésükhöz nem értek. Emlékszem, volt kisebb koromban egy kaktuszom, még szülinapomra kaptam, de szegényt túlöntöztem, nem élte túl.

Azóta elhatároztam, nem nevelek szobanövényt, sajnos nem nekem lettek teremtve, így kint csodálom őket. Ott, ahol a legjobb helyük van, és megörökítem őket egy-egy képben, hogy hervadásuk után is élhessenek tovább, ne csak emlékeimben. De talán igen, a virág a művészlelkek legmeghatározóbb szimbólumaként is helyet érdemel!

A makramé fonalékszerek készítése mióta szerepel az életedben? Az ékszereknél is gyakori a levél motívum.

Igen, mióta ismerem ezt a technikát, azóta abba sem tudom hagyni. Tizenkilenc decemberének környékén kezdtem el megtanulni egy pesti barátnőm által, aztán úgy éreztem, ezt nekem találták ki. Teljesen beleástam magam, és olyan mélyen beleestem, hogy ki sem akarok mászni a fonál-szerelemből. Könyveket kezdtem el böngészni, és rengeteg weboldalt, aztán elkezdtem egy-két sajátos mintát kiötölni.

 Szeretem, és azt végképp, hogy nem csupán ékszerek, hanem könyvjelzők – így születtek @megszolalas.ig második könyvéhez, a Madárkához is a könyv stílusára szabva ajándék könyvjelzők, melyeket öt, azaz 5 szerencsés megkap majd, ha megveszi Dominika könyvét – illetve kaspótartók, táskák, kulcstartók, fülbevalók, mellények, faldíszek, terítők, karácsonyi díszek – nem mellesleg már azokon is töröm a fejem az ünnepekre – övek és hajpántok. És egy évig sorolhatnám, még milyen sok csoda készülhet fonálból.

Milyen terveid vannak akár az ékszerkészítéssel, akár a fotózással/ írással kapcsolatban?

Egy napon, ha beérik, a nővéremmel egy közös verseskötetet szeretnék kiadni, a saját rajzaimmal illusztrálva kettőnk írásait. A borítóterv már megszületett, de még rengeteg munka lesz vele, amire jelenleg nem sok idő jut. Illetve egy szép napon nagyon szeretném kiadatni röpke horrornovelláimat egy kisebb kötetben, s ha szerencsém van, a romantikusokat is megjelentetem majd.

A makramét pedig kisvállalkozóként, munka mellett szeretném egyszer vinni, hogy eljárhassak piacolni velük szabadidőmben, és nyithassak nekik egy weboldalt is, ahol megmutathatom majd a világnak. 

Nagyon tetszik a szlogen, miszerint az élet több ezer fonálból áll, csak jól kell tudni csomót kötni rajtuk – honnan jött ez?

Nos, leginkább onnan, hogy az élet is olyan, mint egy gombolyag fonál, keszekusza, szerteágazó, nehéz megtalálni a megfelelő szálat, ami a kezdeteké, de miután megleltük, úgy alakíthatjuk, ahogyan megálmodtuk, ott kötünk rajta csomót, ahol szeretnénk, és olyat, amilyet szeretnénk. Lehet lapos, vagy sor, és spirál, ha bonyolódnának a dolgok, de lehet indián is. Minden csomó helye, mérete, és könnyedsége vagy épp nehézsége csak rajtunk múlik. 

Az Instagramon egy jó kis közösség jött létre, ahol fiatal feltörekvők segítik egymást – akárcsak egy megosztással, véleménnyel. Jó kezdeményezésnek tartom – mi a véleményed róla?

Szerintem minden alkotó megérdemli a támogatást, kezdő és befutott egyaránt. Mikor az én oldalam megalakult, álmodni sem mertem, hogy lesz, akinek tetszik majd, de ha egy hozzám hasonlóan kezdő írót vagy hobbi rajzost találok szembe magammal, arra törekszem, hogy valamilyen módon tudassam vele, ne adja fel, írjon, alkosson, hasson! Mert nem zárhatja el magában azt, ami benne van, nem bújtathatja el önmagát, a tehetségét, a lelkét és annak csodás gondolatait. Nem és nem. Én túl sokáig éltem a csigaházamban, de sokkal jobb, mióta kibújtam belőle és meg merem mutatni, amiket alkotok. Úgyhogy minden alkotó támogassa nyugodt szívvel a kezdőket, mert anno ők is innen indultak, és nekik is jól esett, vagy eshetett volna egy efféle löket, támogatás. Ez az én véleményem. És ebben a szabad országban, mint olyan, ki is nyilvánítom, amit gondolok. 

A karantén hogyan hatott rád és a témáidra?

Őszinte legyek, de nem azok, amik bosszantanak és beköpik az ételt, meg alváskor a hallójáratnál molyolnak, na mindegy, elkalandoztam, szóval, lényeg a lényeg, hogy én boltosként működöm, számomra kimaradt a KarantÉn-élmény, nem voltam bezárva, ellenkezőleg, a három hónap alatt többet dolgoztam szerintem, mint az eddigi másfél évem alatt. Persze ez nem egészen így van, de úgy tűnt. Főleg az elején, kész bolondokháza volt.
Itt falun persze annyira nem, itt a liszt is roskadozott a polcokon, meg a raktárban, nem ez a rész volt bolondéria, hanem inkább az, hogy mi lesz, ha nem lehet egyik faluból a másikba menni. Egy hónapig a párommal sem tudtam találkozni, és annyira mélyen együttérzek azokkal, akiknek tőlem is többet kellett várniuk, vagy épp messze kellett lenniük a családjuktól. Nekem mázlim volt, még velük élek, de azért az az egy hónap kihagyás, igaz, amúgy sem volt egy-egy hétvégénél több időnk sosem együtt a barátommal, de az egy nagyon lesújtó mélypont volt. Semmiben nem leltem értelmet, vagy örömöt.

Kicsit egyébként bánom is, hogy nem lehettem karanténban. Jó lett volna kipihenni a munka fáradalmait, de ezt egy kereskedelemben dolgozó, főleg egy bolti eladó ne is várja, mert pihenés, mint olyan, a mi szótárunkban nem létezik.

Pár hete pedig, mióta kötelező a maszkok viselete, a vevőkön is jobban érzem, hogy egyre inkább feszültebbek. Senki nem tud semmi biztosat, és talán ez volt a legmegőrjítőbb tényező az eddigi három hónapban.

A témáim, nem igazán vannak előre kitervelve, mindig spontán érkeznek, kopognak be az ajtómon. Nem ötlöm ki előre, mikor mi jöjjön, csak írom, ami jön, amit érzek, látok, vélek. Rajzolom, ami kipattan. És a kis szabadidőmben azzal ügyködök, amihez épp kedvem van – kivéve, amikor takarítok, ahhoz ugyan kinek van kedve?

2020-ból kevés maradt – mi a terved a következő hónapokra?

A terveim? Igen spontán jönnek. Ami felvillan, azt megalkotom.

De ha újra lehet végre nagyon szabadon mozogni, első dolgom lesz újból korcsolyát ragadni, és elmenni folytatni a lovagló órákat. Amikor jön és van ihletem, írok, rajzolok, makramézom. Most egy verspályázat és egy horrornovella-pályázat eredményhirdetését várom. Egyengetem a barátommal való közös jövőnk útját, albérleteket keresgélek Egerben, és gyűjtögetek a fizumból, hogy megvalósulhasson a költözésünk.

Jól lehet tervben van most egy újabb Nye-Remény játék az @artmacramade-en, amelyben most egy páros karkötő és más egyéb meglepetéseket is nyerhet majd több szerencsés ember. Készülnek kaspótartók, és tervbe vettem még ezt-azt, de az még titok, hétpecsétes.

Illetve egy májusbúcsúztató kis posztom is felkerült, hiszen holnap június 1-et fogunk írni, és nekem, ahogy a természetnek, minden viszontagság és az összes eső ellenére hiányozni fog ez a tavasz is.

Aki szeretné követni Timit, bátran tegye meg ITT és ITT. 🙂

Beküldve:

Csontvázak, cukorkoponyák, girl power – Interjú Barta-Braun Zsófival, a SkullFull márka alapítójával

(Egyik) szakmámat tekintve stílus- és divattervező vagyok.  Amikor rátaláltam a Skullfull márkára, a mexikói cukorkoponyákkal dekorált párnájára, tudtam, hogy nekünk beszélgetnünk kell – Zsófi személyében egy végletekig alázatos, munkájában precíz, maximalista és egy végtelenül kedves nőt ismerhettem meg. A Skullfull egy egyszemélyes projekt, szóval maximálisan girl power!
Olvassátok Barta-Braun Zsófival készült interjúmat, és szeressétek a Skullfullt!

Hogyan lesz valakiből textiltervező? Gondolom rengeteg kísérletezés, rengeteg tanulás és szorgalom árán – de meséld el te a sztoridat!     

Mondhatnám, hogy már gyerekkorom óta érdeklődtem a művészetek iránt, amivel igazat is mondanék, mert édesanyám keramikus, a család felmenői között találhatóak mérnökök, grafikusok, írók , költők, de magamat sokáig nem láttam hasonlóan alkotói szerepkörben. Valahol 16 éves korom környékén ért utol az érzés, hogy mégis inkább az alkotás irányába szeretnék fordulni, eleinte a jelmeztervezés felé tendálódtam, aztán végül az egyetemi felvételik sora hozta magával azt, hogy festett-nyomott textil szakos lettem.
Így visszanézve is nagyon hálás vagyok ezért, olyan emberektől tanulhattam többek között, mint Polgár Csaba, Ferenczy Noémi-díjas textilművész, ipar- és képzőművész; Lovas Ilona, Kossuth-díjas magyar textilművész, képzőművész; Bordács Andrea művészetkritikus, esztéta, akik rengeteg gondolat és különböző gondolkodásmód magvát ültették el bennem, amiket a mai napig nevelgetek magamban.

Maga a divatszakma és divatpiac is telített, mellette pedig ott van a versenyzés, amit nehéz figyelmen kívül hagyni. Egy márkát elindítani, majd fenntartani bár nem ördöngösség, de óriási feladat. Te hogy látod?

Időnként megoldhatatlan feladatnak látom egyedül, máskor pedig nagyon jól elvagyok vele. Egyszemélyes vállalkozás vagyok, ami röviden és tömören annyit takar, hogy egyszerre vagyok mintatervező, szitanyomó, varró, termékfejlesztő, marketinges, könyvelő, ügyintéző, és még időnként saját magam asszisztense is, de azt hiszem, még bőven tudnám folytatni a felsorolást. Lényegében az első pillanattól az utolsóig mindent én csinálok, de szerencsére mindig vannak barátok vagy családtagok akik segítenek, ha elakadok, kicsit tovább löknek és például a fotózásban, modellkedésben, amihez egy magam már, lássuk be, tényleg kevés vagyok. Alapvetően pedig a nap nagy részében igyekszem magam és a gondolataimat tettben is utolérni.

Említetted, hogy a mexikói kultúra is inspirált téged. A márkanévből kiindulva, nyilván a mexikói koponyákhoz lehet köze…?

Igen, a mexikói halottkultuszt úgy egyben nagyon csodálatosnak tartom, és nagyon inspiráló számomra. Túl azon hogy csodásan látványos, mindennek megvan a maga jelentősége, amit személy szerint a maga ( van aki számára morbidnak mondható ) módján felemelőnek és pozitívnak látok összességében.

A logóm, az unikornis koponya egyébként úgy született, miután meglett a márkanevem, hogy egy kedves festő barátnőmet megkértem, hogy rajzolja meg nekem, hogy mi a legjellemzőbb rám, lévén hogy már régóta ismer. Így hozta össze a bennem ( is ) élő “ csodálatos unikorniskirálylányt” a csontvázszeretetemmel.

Mennyire van lehetősége egy hazai márkának arra a bizonyos kiugrásra? Hogy látod, mennyire kirekesztő ez a szféra, vagy mennyire összetartó? 

Röviden és tömören: fogalmam sincs… Na jó, azért persze kifejtem. ( kacsintós emoji)
Szerintem a kiugrási lehetőség mindig megvan, de még egyelőre magam is keresem a pontos útját.
Az én márkám a divatszférán, úgy érzem, kicsit kívül esek ezzel, hogy azért elég sajátságos világot alakítottam ki magamnak.  Azokkal az emberekkel, akikkel az eddigi munkásságom összehozott, tervezővel, zenésszel, úgy érzem, teljesen jól tudjuk egymást segíteni, együtt dolgozni.

Ha lenne álomkollaborációd kivel lenne és miért?

Húha…  Az egyik kedvenc magyar tervezőmmel már jó pár évvel ezelőtt szerencsésen összehozott az élet, Ágoston Stefániával, a Ticci Rockabilly Clothing megálmodójával. Régóta nézegettem már az eszméletlen szép ruháit, és egy próbálgatás alkalmával szóba elegyedtünk, amiből azóta is tartó kollaboráció lett 🙂

Évek óta tartó együttműködést tudhatok már magam mögött a Magyar Nemzeti Galéria Múzeum Shopjával is, ahol egy saját mintás kollekciómmal találkozhatnak a látogatók nap mint nap. A 2018-as Frida Kahlo kiállítást kísérő termékek között pedig a Skullfull mexikói koponyás mintája szintén helyett kapott az állandó darabok mellett.

Nem titkolt „perverzióm” a méteráru szitázás egyébként, ami kézi nyomással elég időigényes és nehézkes, de mégis nagyon izgalmas, főleg mikor utána más keze alá kerül, és egyszer csak újjászületve bukkan újra elém, például ruhaként 🙂 Nem is tudnék most kiemelten neveket mondani, de régi álmom hogy berendezési tárgyakon, kárpitként is visszaköszönjön a kezem munkája.

Van az együttműködéseknek egy másik számomra kedves fajtája is, amikor egy-egy zenekarral dolgozhatok együtt. Így volt szerencsém a Fatal Error szuper csapatához, és jelenleg épp egy portugál metál bandával vagyunk tárgyalóban.

Miből nyered a folyamatos inspirációt? Mi mozgatja meg a fantáziádat, mennyire figyeled a trendeket? Az utcai viseleten kívül gondolkozol más koncepciókban?

Ezen a kérdésen nagyon sokat gondolkodtam. Gyakorlatilag minden inspirál. Egy jó orosz szépirodalmi műtől a kortárs művészeten át a zenéig. Kicsit olyan vagyok mint egy szivacs, aki az egészen hétköznapi dolgoktól kezdve minden impulzust magába szív.

A divattrendeket is figyelem, bár mivel, mint már említettem, én inkább alternatívabb vonalat követek, ezért nem ezt érzem az iránymutatónak a munkáimban.

A magam hétköznapi életében régóta igyekszem odafigyelni hogy ne termeljek indokolatlan mennyiségű szemetet, bár a teljes “zero waste” még nagyon messze van, de egy ideje már ebben az irányban is kísérletezem Skullfull darabokkal, amit most már hamarosan meg is mutathatok a nyilvánosságnak.

Nálam ugyanis egy új termék folyamatának az egyik legfontosabb része, hogy magamon tesztelem. Először megszületik az ötlet, hogy hogyan tudnám elkészíteni, utána megtervezem hozzá a mintát, beszerzem az alapanyagot
(pl. méterárut ), elkészülnek mintadarabok, amiket aztán mosok, hordok, használok, és csak ha már minden létező módon nyűttem (általában a barátaim is kapnak ilyen példányokat), utána mutatom be, majd ezek után készülhetnek eladásra a darabok. Ezt én nagyon fontos mozzanatnak tartom, hogy biztosan olyan terméket adjak ki a kezemből, amit én magam is szívesen megvásárolnék, és tényleg hosszútávon használható, biztonságosan és megbízhatóan.

Minden termékemet igyekszem egyébként is úgy elkészíteni, hogy lehetőleg egy anyag minden kis darabkája kapjon funkciót; a szabásnál esetleg leeső kisebb darabok is (így készültek például a textil hűtőmágnesek és kitűzők is).

Ha a következő öt évet nézzük, mi a terved?

Rengeteg ötletem van még, amit szeretnék termékek és minták terén elkészíteni, és ezek csak a jelenlegiek, de nagyjából minden perccel gyarapodnak. 

Szeretek kísérletezni, anyagokkal, technikákkal, újulni folyamatosan és minden újabb mozzanat nagyjából újabb ötletet szül.

Igyekszem nagyobb betekintést adni a műhelymunkába, a tervezési folyamatokba és  a saját hétköznapjaimba is, hogy jobban bemutathassam magam és az egész világomat; ezzel együtt a Skullfullt, amiben a gondolataim egy része megtestesül. Ez egyébként bármennyire is egyszerűnek hangzik, engem kihívások elé állít, mert nem vagyok egy könnyen megnyíló személyiség. ( smiley) Plusz technikailag is nehéz például tervezés vagy szitázás közben kiszakadnom abból, amiben épp elmerültem, hogy dokumentáljam, de rajta vagyok az ügyön.

Mint ahogy említetted, 3 éve alakult meg a SkullFull. Ha összegezned kellene az elmúlt három évedet, milyen kulcsszavakat mondanál?

Hú… ez az egyik kulcsszó is, azt hiszem. Rengeteg kitartás, idő, próba, újra próba, másképp próba, még kitartás, és kávé.
Ha nagyon szűkszavúan kell jellemeznem, azt hiszem ebben benne vannak az elmúlt éveim.

Kövesd a SkullFullt, az alábbi linken!

Beküldve:

Fontos, hogy megosszuk az érzéseinket megfelelési kényszerektől mentesen – Interjú Balazsi Petra Patríciával

Az instapoetek világában, a szociális média berkeiben ritkaság, ha oda-vissza tud működni két azonos habitusú ember. Mire értem ezt? Inspirálni egymást, megmutatni egymásnak a verseket, írásokat, várni erre visszajelzést minden sallangtól mentesen – nos az irjlemindent oldal szerkesztője, Balazsi Petra Patrícia pont ilyen ember. Teret ad, segít, inspirál,  ajánlást ír.  Örömmel vette a felkérést az interjúra, én pedig még nagyobb mosollyal, kicsit izgulva fogalmaztam meg neki a kérdéseket. Íme a közös munkánk!

 Az instagram oldalad a hangzatos irjlemindent címet viseli. Ez egyfajta önreflexió magad felé, hogy írj le mindent, mert ez egy terápia számodra?

Igen, mondhatjuk annak is, hiszen én nagyon szeretek kommunikálni, be nem áll a szám, és bármi, ami eszembe jut vagy megtörténik velem, azt leírom. Másrészről úgy gondolom, hogy így talán tudok embereket ösztönözni arra, hogy nem kell Adynak lenni ahhoz, hogy megoszd az érzéseidet akár vers vagy akár bármilyen más formában, hiszen az írás/önkifejezés nem erről szól.

A soraid mögött konkrét múzsa áll, vagy csak szimplán a hétköznapokból táplálkozol?

Van, hogy valós emberekről és esetekről írok, van, hogy csak képzelődöm és arról írok, hogy egy adott helyzetben hogy érezném magam, és szinte úgy belemerülök, hogy már teljesen valóságosnak tűnik.

Vannak témák, amelyek különösen a szíved csücskét képezik?

Ha témák nem is igazán, de szavak mindenképp. Néhány szó, ami persze egy adott témához tartozhat, fontosak nekem és fontos szerepet töltenek be az életemben.

Fotózol is – a fotózás mennyire képes számodra visszaadni azt, amit az írás?

Mindig is azt élveztem a fotózásban, hogy oda nem kellettek szavak. Minden ember életében vannak olyan időszakok, amikor képtelen alkotni, nálam a fotózás nem ilyen, ott akár egy elmosódott képnek a tegnapi buliról is története van, ott nem kell gondolkodni, csak látni kell és látni hagyni.

Teret adtál az instapoeteknek – jó pár verset meg is osztottál az oldaladon. Feladatodnak tekinted, hogy szélesebb körben is megismertesd a hazai feltörekvőket?

Ha eddig nem, most már bátran tudom azt mondani, hogy nem. Eleinte rosszul éreztem magam, amikor kérésre nem raktam ki sok embernek az irományát, de vannak erre külön oldalak az Instagramon, akiknek ezért hálás vagyok, és általában oda irányítom a felkérőket. Inkább azt tekintem feladatomnak, hogy megvédjem a kezdő és feltörekvő alkotókat attól, hogy csúnyán elhajtsák őket, kritizálják vagy leszólják az irományaikat. Mindenki a saját tempójában fejlődik, még én is bőven fejlődő státuszban vagyok, de engem már nem tántorítanak el az üres szavak és negatív vélemények attól, hogy írjak. Ezt már egyszer sajnos megtapasztaltam pár zsűritagtól egy versenyen, és majdnem örökre abbahagytam az írást. Ennek a magányos generációnak pont az olyan emberekre van szüksége, mint akiket megosztok a megrendezett maratonokon. Ezt érzem egyedül feladatomnak, és boldogan hajtom végre.

2019 szeptemberében volt egy bejegyzésed, amiben egy “játékot’ indítottál el, ahol a kommentelőktől kérted, szedjék rímbe félelmeiket, hogy mások egy like-kal reflektálva fejezzék ki, hogy más is küzd ezzel, tehát nincs tulajdonképpen senki sem egyedül. Egyrészt ezt egy nagyon szép és kreatív gesztusnak tartom – másfelől pedig érdekel a története.

Úgy gondolom, mindenki fél valamitől, aki azt mondja semmitől nem fél, az talán magától fél a legjobban. Van egy tetoválásom, aminek a jelentése „rettenthetetlen”. Ez azért került a karomra, hogy emlékeztessem magam arra, hogy minden félelem fokozódik azzal a félelemmel, hogy egyedül vagyunk. Sok ember nem tudja, hogy a félelmük komoly fóbiákon is alapulhat, esetleg azt sem tudják, hogy mennyien éreznek ugyanígy. Viszont ha elkezdünk erről beszélni vagy akár írni, rájöhetünk, hogy sosem vagyunk igazán egyedül, mindenki osztozik minimum egy félelmen, és ezt a félelmet el kell fogadni és le kell győzni azzal, hogy nem félünk félni. Ezzel arra jutottam, hogy ha lesz pár ember, aki esetleg leírja kommentbe a sajátját, az nem csak ösztönöz másokat, de lehet közös félelemre találnak valakivel, és találnak benne valami szépet is.

Domokos Dominika említette, hogy a regényéhez írtál ajánlást. Honnan jött az ötlet?

Ez a csodás leányzó mindig valami újjal rukkol elő, naponta vagy tíz-húsz ötlettel rakja tele az Instagram-fiókomat, ezeknek egyike a legelső regénye, a “Tulipánlány” volt, amit egy jó ideje el szerettem volna olvasni, és nem hiába, hiszen már a kedvenc könyveim közé tartozik. A szoros kapcsolatunk és a már pár éves közös munka miatt felhozta, hogy szeretne egy ajánlást, méghozzá az enyémet, amit természetesen nem utasíthattam vissza.

Milyen pozitívat adott neked a karantén?

Most megállt a világ, hogy a hosszas sprintelés után kifújhassa magát. Én amennyi tervet ez nekem porrá zúzott, nagyon önző módon megsértődtem, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem rólam szól, de még csak a többiekről sem, akik ugyanúgy be vannak zárva a lakásukba, mint ahogy én is. Akkor kezdtem el pozitívat látni a karanténban, amikor én magam is nagyon megbetegedtem és COVID-19 tesztet kellett csináltatni velem. Láttam ebben a lehetőséget arra, hogy a kis riasztó a fejünkben végre hangosabb legyen az utcai zajoknál és lelassuljunk arra a tempóra, ami egészséges, és hagyjunk magunknak időt másra is felfigyelni. Erőt és türelmet adott nekem a karantén, és már nagyon várom, hogy vége legyen és elkezdjem tisztelni a szabadidőm és hálás legyek azért, amiért nap mint nap megállás nélkül robotolhatok, és közben még napfény is érheti a bőröm.

A legtöbb alanyomtól megkérdezem, így te sem maradhatsz ki a sorból :
11 ezer követőd van Instagramon, mennyire érzed a nyomást, mennyire írsz kívülre? Vannak olyan verseid, amelyeket megőrzöl végül magadnak?

A nyomás mindig nagy, éppen a minap olvastam egy őszinte posztot az egyik költőtársamtól, aki arról beszélt, hogy mennyi munka van ebben, és mennyire nagy a nyomás amikor nem tudsz mindig aktív lenni, aminek eredménye az, hogy sokan kikövetnek. Teljesen azonosulni tudtam a kiírással, mert kicsit magára veszi az ember vagy rosszul esik neki, de persze nem azért, mert az a cél, hogy minél több követőnk legyen, hanem inkább olyan érzést vált ki, mintha nem tennék eleget, esetleg úgy látják a követőim, hogy nem foglalkozom annyit az oldallal, ha nem raktam ki semmit már egy hete. Nem lehet mindenkit lefoglalni, sem követőnek megtartani, szóval egy apró kihívás ezt saját magunkban elrendezni és eldönteni hogy fogjuk fel. 

Vannak verseim amiket nem osztok meg, általában ezek az anyukámról szólnak, vagy nem érzem őket teljesnek, így kicsit várok velük.

 Moi albumod alapján : környezettudatosság, nyitottság, állatbarát, irodalom, természetjáró – ezek a kulcsszavaid. Kihagytam valamit?:)

Minden stimmel 🙂 Kicsit ez is a lényege ennek a fókusz albumnak, hogy benne őrizzem meg magam, és legyen egy alap bemutatkozásom a verseimen kívül. Persze többről szól az én történetem, próbálok vicces is lenni, és teljesen el is hiszem magamról, hogy zseniális poénjaim vannak, de hát mégis ki férne bele egy közösségi oldal fókusz albumába?

Ha szeretnél megismerkedni Patrícia munkásságával, kövesd Instagramon!

Beküldve:

Ahol az illusztrációk hatásszünettel érnek földet – Interjú Domokos Dominikával

Illusztrációkba csomagolt versek, grafikába tömörített társadalomkritikák. Domokos Dominika egyszerű és frappáns módon közli azt, ami benne és körülötte zajlik – nem mellesleg, könyvet ír.  Fiatal kora ellenére markáns véleménye van a körülötte zajló világról.

Mióta írsz, hogyan kezdődött a te történeted?

Tisztán emlékszem, hogy komolyabb elszántsággal 14 évesen írtam meg az első, nagyobb lélegzetvételű írásomat Csak egy tábor címmel. Akkoriban és most is, ha tehetem, sok időt szánok az olvasásra, valahogy késztetést éreztem arra, hogy a saját világomban, a saját „embereim”-mel megírjam a magam igazságát. Talán nem véletlen, hogy minden dalhoz, amit hallgatok, egy 2-3 perces történetet kreálok fejben, ami épp a hangulathoz illik. Meglehet, az efajta elvont elbeszélések vittek rá az írásra, hisz ami egyszer fejben megszületik, annak esélyt kell adni. Egy időben versírással is próbálkoztam, de amit mindig mondani kívántam, az számomra hosszúnak bizonyult egy vershez. Viszont első sikeremet egy Instagram-kihívás adta meg az elmúlt hetekben, hirtelen felindulásból írtam egy pársorost, ami végül nyert. Ennyi „sikerélmény”-nyel én bőven beérem.

Az Instagram-oldaladon az illusztrációt összekötöd pársorosokkal, illetve önmagában álló illusztrációkkal is találkozhatunk. Amit szavakkal nem tudsz kifejezni, rajzzal teszed? Némelyik munkád egyenesen társadalomkritika, jól érzem?

Ez igaz is, meg nem is. Mára már az írás és illusztrálás ugyanolyan szinten kiteszik a lényem, csupán hol egyik van erősebben jelen, hol a másik oldal, de egyiktől sem tudnék megválni teljesen. Előfordul, hogy van egy gondolat, amit közölni szeretnék, szóban már megfogalmazódott, de úgy érzem elbír egy vizuális megjelenést is. Ami pedig a társadalomkritikát illeti, igen, valóban jelen van a művészetemben, de nem csak abból áll. Szerintem egy jó alkotó attól aktuális, ha képes és reflektál is a maga nemében a környezetre és az eseményekre, ami körbeveszi őt.

Személyes kedvenceim a befőttesüvegek.Mi a történetük, szeretnéd tartósítani a pillanatokat? 

A művészet attól varázslatos, hogy mindenki képes mást beleképzelni, és ezzel hozzátesz valamit az alkotó hozományához. Abban az időszakomban rajongtam az égitestekért, elbűvöltek a formák és megihlettek. Remek gondolat, hogy mindezzel akár tartósítottam az érzéseket.

Van-e kedvenc illusztrátorod, alkotód?

Több elismert és nagyra becsült illusztrátorról tudok, akiket az Instagram platformján volt szerencsém megismerni. Az ő munkáikat és tevékenységüket a mai napig nyomon követem.

Mi a véleményed a kortárs költészetről?  Számodra mitől jó egy vers?

Az én szubjektív véleményem az, hogy újat ugyan nem tudunk mondani – hisz a szerelmet, a csalódást, az öregedést már jóval előttünk megfogalmazták. A közlésmód az, ami változóformában van, és új arcot ölt. Szerintem ez ad izgalmat a kortárs költészetnek. Az pedig, hogy mitől jó egy vers, nehéz megmondani. Hatással van rám, olyat mond, amit már éreztem, de nem tudtam megfogalmazni, vagy pont arról ír, amivel még nem találkoztam, és elgondolkodtat. Rávilágít, és úgy vesz el belőlem valamit, hogy közben adott is. Például Balázsi Patrícia írásai pont ilyen hatással vannak rám.

Ahogy hallottam, egy könyved már kész, a második kötete pedig készülőben. Elmeséled az alapkoncepciódat és azt, hogyan készült a könyv?

Így van, ami már megíródott, a TULIPÁNLÁNY nevet viseli, míg a második és egyben zárórésze, a Madárka, befejező stádiumban van. Amit tudni kell a két kisregényről, hogy mindkettő egy novellából nőtte ki magát, úgy éreztem, hogy annál több van a történetben, mint három oldal ezért továbbgondoltam. Olyasmit szerettem volna megírni, ami átvitt és effektív értelmezésében is megállja a helyét. Az első részben a főszereplő a folytatás és az újrakezdés dilemmájával küzd, majd a második részben számos kérdésre kapunk választ, és a család szerepe előtérbe kerül.

Van könyv, amit szívesen illusztrálnál?

Egyelőre verseskötetekben tervezem megmérni a tudásom, és ennek legnagyobb örömére a már a korábban említett kortársköltő, Balázsi Patrícia első verses kötetének képi világát én fogom megálmodni. Nagyon jól megértjük egymást, és alkotókként is kiegészítjük a másikat. Ha a későbbiekben lenne alkalmam mesekönyvet is illusztrálni, rendkívül boldog lennék.

Mit gondolsz, mi fér bele a te ötéves tervedbe?

Rettentően sok minden! Imádom a pörgést, ha van teendő és tehetem a dolgom. Jövőre diplomázok látványtervező szakon, ami rengeteg lehetőséget ad majd nekem, emellett tervezek mesterképzésre jelentkezni, hovatovább érdeklődöm az animációtervezés iránt is, szóval nincs kizárva, hogy abba is belevágok. Később pedig szeretném majd ismertebbé tenni az ARTista pólóterveimet, amint itt lesz az ideje.

 

Ha követnéd Dominikát:
Instagram – https://bit.ly/2VlOCCl