Címke: vers

Beküldve:

Papp Ádám – Blues az Úton – Ajánló

Papp Ádám legújabb kötete, a Blues az úton nemrégiben jelent meg.
Ajánló következik.

Ez a kötet 27 évet ölel fel – érzéseket, ki nem mondott gondolatokat, nyitányokat és zárásokat tartalmaz, ezen felül pedig magáról az útról szól, amin Ádám végigment és jelenleg is sétál rajta. A kötet tulajdonképpen felfűzhető egy szalagra – a kezdetekből fakadó impulzusok és a mai napig tartó élethelyzetek sokasága adja a ritmusát, egy gyönyörűen megkomponált, kollektív összegzés.

A versek olvasása közben nem volt nehéz Ádámot elképzelnem, ahogy bluest penget a gitárján, előtte hevernek a sűrűn teleírt papírlapok, némi whiskey társaságában. Old-school kiskocsmák homálya is tökéletesen passzolna hozzá – az írásaiból visszaköszönő egyszerű, mégis valós életigazságok kimondása számomra Fodor Ákos stílusát idézi vissza – hogyan mondhatunk ki mély dolgokat ilyen könnyedén? Tartom magam ahhoz, hogy Ádám olyan, mint egy lassú folyású folyó – a kövek mi vagyunk benne, az írásaival pedig szépen lassan csiszolja azokat a köveket, akik képesek meghallani a folyó csobogását. Mit csiszol le rólunk? A saját sérüléseinket, ki nem mondott érzéseinket.

Az alkotás sokszor magányos munka – hiszen a lecsupaszított lelkünkről van szó, ezt pedig nem lehet csak úgy hirtelenjében közszemlére tenni. Ádám mégis varázslatosan komponálja műveit, hiszem, hogy ő sok emberrel ellentétben inkább kezet fog magánnyal és együtt alkotnak valamit.

A Blues az úton című kötet Papp Ádám egyik (ha nem a legfontosabb) mérföldköve. Ádám régóta úton van, rég elhagyta az indulási pontot, állomásról állomásra megy és azt hiszem, mindannyian örülhetünk, ha részt veszünk vele ebben az utazásban, mert nemcsak tartalmas, hanem szórakoztató is.
A kérdés az, hogy nekünk meddig szól a jegyünk?

Ádámmal, mielőtt megírtam volna az ajánlót, sikerült egy kisebb interjút készítenem, mert úgy éreztem, így lesz igazán kerek az ajánló.

Hogyan készült ez a borító?

Az első perctől kezdve, mikor felötlött, hogy megírom a Blues az útont, pontosan ezt a borítót képzeltem el. Út, lábnyomok és az élet. Szerettem volna egy olyan borítót, ami hűen tükrözi, hogy miről szól a kötet. Szerintem bejött.

A verseid követnek-e valamiféle ritmust?

A ritmus ez esetben a gyerekkortól idáig. A kötet első harmada visszaemlékezés, a második az, amikor elindultam és a harmadik pedig egy kis „megállj”, de tudom, hogy kell tovább menni. Valami lezárult, és már jönnek is az új élmények, felismerések.

Mindegyik vers természetesen egy darab belőled, ahogy fogalmaztál, 27 év termése. Melyik darab mégis a legértékesebb?

Mindegyik darabja értékes. A legcsodálatosabb arra visszagondolni, hogy amikor jöttek az első élettől való impulzusok, miként hatottak rám. Ahogy jöttek a benső fájdalmak, amik mélyen elgondolkoztattak, amikor feleszméltem egy-egy spicces helyzetben. Aztán persze a többi, ami jött.
A „Hosszú út Bluesban” le is írtam.
„Hosszú az út, csak élni kell!
Ha távol lennél, megérkezel.
Ne féld a perceket, nincs miért,
minden pillanat a tiéd!”
Ezzel a négy sorral akár el is intézhettem volna az életem első felét, de ahogy tovább mentem, úgy jöttek az egyre szebb, jobb és izgalmasabb pillanatok.

Minden köteted egy állomás. Van indulási pont, jelenleg bőven zakatolunk, de a kérdés, van-e tervezett állomás?

Biztosan van, sőt ez is egyfajta végállomás, csak most épp átmegyek az utam azon részére, ahol még nem jártam, de előtte még egy picit visszanézek mindenre ami jó, ami szép, mielőtt tovább mennék.

Ha szeretnéd a kötetet megvásárolni, ITT megteheted 🙂

Beküldve:

Hát ezért repülnek el rögtön a fecskék,ha jön a vihar(…) – Interjú Fenyő Lujzával

Fenyő Lujzára teljesen véletlen figyeltem fel – voltak mondatai, amik napokra megragadtak bennem, aztán azt vettem észre, hogy várom, mikor lesz új posztja. Minden bejegyzésében találtam valamit, ami elgondolkoztatott: olyan képeket fest az olvasói elé, amit kevesen. Tudatosan, okosan építi fel azt az imázst, ami egyébként nagyon is illik hozzá.
Öröm volt vele interjút készíteni.

Nagyon egyedi látásmódod és közlési formád van. A szövegeid mind filmszerűek. Tudatosan készíted őket így?

Anno a szerepjátékos időmben nagyon sok formai és tartalmi kísérletezésre volt lehetőségem, az ott megtanult dolgokat szívesen használom fel és építem be őket a szövegeimbe, igyekszem a saját stílusomnak megfelelően tálalni mindent. Szeretem, ha gördülékeny és olvasmányos egy-egy írás, ha az olvasó bele tudja élni magát, és ott van a versben, úgyhogy igen, nevezhetjük tudatosnak.

Mióta foglalkozol írással, honnan jönnek az inspirációk, miként készülnek a szövegeid?

Írással körülbelül hat éve foglalkozom komolyabban, eleinte fantictionökkel és blogos sztorikkal kezdtem, aztán jött egy regényírós időszak – ezt nagyon fontos mérföldkőnek tekintem, rengeteg olyan emberrel sikerült találkoznom ekkortájt, akiktől sokat tanultam ezen a téren, és a mai napig hálás vagyok nekik, ezután fórum alapú szerepjátékozásba kezdtem. Ez volt az, ami hatalmasat lendített rajtam, ahol igazán kreatív emberekkel írhattam együtt, és úgy hiszem, itt alakult ki igazán a stílusom. Az inspirációt többnyire szavak adják, vezetek egy listát, ahova a szerintem hangzatos, különleges, szépen csengő szavakat gyűjtöm. Sokszor nyúlok ezekhez képalkotáskor például, és elsősorban arra törekszem, hogy a lehető legszebben tálaljam a szöveg mögötti gondolatot. Tényleg úgy gondolom, hogy az irodalom elsődleges céljai közé tartozik a gyönyörködtetés, és ezt igyekszem átadni én is. Maguk a szövegek elég gyorsan készülnek, volt egy hosszabb kihagyásom, és most rázódom még csak vissza az alkotási folyamatba, így vannak napok, amikor nem is megy az írás. Viszont ha odaülök hozzá, akkor egy ilyen kis fél órás session alatt két-három hosszabb szöveget egyből meg tudok csinálni. Persze segít, ha egyedül tudok lenni ilyenkor, és általában mindig hallgatok valamilyen zenét — többnyire teljesen más hangulatút, mint az aktuális vers.

 A természet, vadállatok, madarak – ezek visszatérő motívumok. Hogyan kapcsolódik ez össze veled? Van ennek valamiféle tudatos/szándékos háttere?

Én magam falusi lány vagyok, a gyerekkori otthonom kertje már szinte belelógott az erdőbe mögöttünk, és reggelente mind a mai napig együtt nézzük az őzeket a nagypapámmal, ha tehetjük. Az, hogy a természethez ilyen közel nőttem fel, hatalmas szeretetet váltott ki belőlem az állatok, növények iránt, szóval az ilyesfajta motívumok használata abszolút tudatos, ezekhez bátrabban nyúlok, és úgy gondolom, hogy iszonyat hangulatossá, különlegessé lehet tenni az ehhez kapcsolódó képekkel egy-egy szöveget. Elvégre egy mindenki számára elérhető, mindenki által ismert dolgot – vagy ugye ez esetben helyszínt/életközösséget – használsz fel, és egy csavarral mégis teljesen újjá teheted számukra.

Szeretem, hogy az Instagram-oldalad letisztult, finom, nőies – az arany, a fehér szín, a minimalizmus itatja át. Kicsit Lana del Rey stílusára emlékeztet 🙂 Miért így hoztad össze?

Köszönöm!:) A fehér és az arany személyes kedvencem, számomra a letisztultság és a finomság mellett tényleg az ízlésesség és az arannyal belecsempészett nemesség miatt olyan imponáló, úgy érzem, illik a szövegeim hangulatához is. Szerettem volna, ha esztétikus külsőt kap az oldal, amúgy is nagyon rendszerető vagyok, és úgy gondolom, rengeteget elárul az emberről az, hogy hogyan prezentálja a munkáját, tehát egy igényesen kinéző feedbe én is szívesebben beleolvasok, mint egy összecsapott rendszertelenbe. Ez a tipikus „ne ítéljünk meg könyvet a borítójáról” mondás persze szépen hangzik, és sokszor előfordul, hogy igaz is, de hazug lennék, ha azt mondanám, hogy nem a külső az egyik legmeghatározóbb része ennek az egésznek, főleg Instagramon, ami eleve egy képeknek létrehozott platform.

Nagyon érzékeny témákat feszegetsz, ami ritka jelenség a mai kor instapoetjei között – transzgenerációs hozadékok, szabadság és önmagunk keresése. Nehéz témák ezek – és legfőképp nehéz úgy hozzáérni, hogy mások is értsék. Ahogy már egyszer beszélgettünk erről, nem mindenki tudja értékelni ezeket a falatokat – van akinek száraz. Mennyire tartod fontosnak, hogy ezekkel a témákkal foglalkozz?

Alapvetően úgy állok neki a szövegeknek, hogy fogalmam sincs, hova fogok kilyukadni a végén, és nem tudom, hogy fog-e szólni egyáltalán valamiről, mert sokszor van, hogy csak sodródom, és csapongok témák közt. Nem tartom magam egy kifejezetten sokat látott vagy sokat tapasztalt embernek, és nem szeretem, ha valaki olyan dolgokkal kapcsolatban akar bölcs lenni, amihez köze sem volt az élete során. Igyekszem azokhoz a problémákhoz nyúlni, amikkel szembesültem már és átéltem őket, és persze, fontos, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, írjunk ezekről a dolgokról, mert főleg az a korosztály, akiket igazán elér és megmozgat az Instagram, nagyon bonyolult időszakban kell, hogy felnőjön, és ha ennyivel is csupán, de talán segíthetünk nekik. Az önmagunk keresése pedig szerintem egy olyan általánosnak nevezhető probléma, amin mindenki átesett-átesik-át fog esni. Nyilván például a transzgenerációs hozadék, a különféle traumák nagyon óvatos megközelítést igényelnek, én személy szerint igyekszem a legfinomabban felhozni őket, körbeültetni őket szóvirágokkal, hogy tompítsák kicsit azt a nagyon is valós problémát, ami sokak életében jelen van. Nem vagyok egy ilyen nullhuszonnégyben motiváló gondolatokat meg Coelho-idézeteket köpködő valami, tehát én tényleg megértem a szomorúságok legtöbbjét, és azon vagyok, hogy ha mások elolvassák egy-egy szövegem, akkor azt mondják magukban, hogy hé, ez a csaj megért engem, már egy kicsit kevésbé vagyok egyedül.

Mitől jó számodra egy vers?

Igazán szó-szerelmes embernek tartom magam. Ha egy szövegben számomra új, szépséges képek vannak, az már elég erősen garantálja, hogy imádni fogom. Szeretem az őszinte verseket, amik nyersen fogalmaznak, szeretem, ha valami rendesen belemarkol a szívembe. Vagy ha elfog a nosztalgia, miközben olvasom. Egyébként meglepődtem, amikor egymás után fedeztem fel a jobbnál jobb instaverses oldalakat, rengeteg új kedvencet avattam közülük, és több is jár éppen a fejemben a kérdés kapcsán. Nagyon tehetséges alkotók vannak itt, és alig várom, hogy tovább kápráztassanak.

Ha van példaképed akár írásban, akár más alkotási formákban, ki az és miért?

Hm, példaképet nem tudnék megnevezni, szeretném a saját körülményeimből és lehetőségeimből kihozni a legtöbbet. Írás terén nagyon szeretem a kortárs költők legtöbbjét, Simon Marci és Tóth Réka Ágnes 5mondatok oldala zseniális, és inspiráló, illetve Petri György szövegei nagyon közel állnak hozzám. Külföldi szerzők közül Rabindranath Tagore Növekvő Hold című verseskötete az, ami már Skóciát is bejárta velem, egyszerűen imádom, számtalan szóképhez merítettem ihletet a szövegeiből. Illetve van egy könyv, amit egy számomra nagyon fontos személytől kaptam, tussal rajzolt képek és mondatok vannak benne (Charlie Mackesy: The Boy, The Mole, The Fox and The Horse), sírtam rajta. Nagyon szép, és különösen motiváló ebben a felfordult világban.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Szeptemberben kezdem majd az egyetemet – nagy valószínűséggel megtalálható leszek a BTK épületei között –, közben vágom a centit a nyaralásig, és jó lenne külön albérletbe költözni. Az irodalom területén őszintén szólva nincsenek terveim egyelőre, sokat kell még csiszolódnom, megtalálnom a számomra legmegfelelőbb műfajt, nem akarom elsietni. Azért ha úgy hozná az élet, hogy sikerülne egy kötetnyi minőségi verset összehoznom, mindenképp szívesen látnám nyomtatásban.

„Hát ezért repülnek el rögtön a fecskék, ha jön a vihar. Nem az esőtől félnek, csak nem tudnak mit kezdeni a bánattal” Ez a sorod nagyon megfogott, több okból is. Úgy látod, mindannyian fecskék vagyunk mi emberek? És valóban nem tudnánk mit kezdeni a bánattal?

Amikor ezt a sort írtam, bevallom, nem gondoltam rá, hogy ez így is értelmezhető, de belegondolva teljesen helytálló, igen. A szomorúság nagyon kétélű az én tapasztalataim szerint, vagy rávesz, hogy végre megtegyél valamit, vagy hetekre-hónapokra cselekvésképtelenné válsz miatta. Sokan nem tudunk mit kezdeni a bánattal, többek között én sem. Ha kisírom, nem múlik el, ha leírom, nem múlik el, ha beszélek róla, akkor inkább másról beszélek. Ha látom, hogy valami rosszra fordul, vagy érzem, hogy nem lesz jó vége, nem várom meg, amíg elér és kiteljesedik, inkább leszek én az, aki előbb elmegy. Szerintem az emberben alapvetően is benne van ez a fajta menekülési ösztön, a problémák kikerülése, az, hogy senki sem akar bőrig ázni, úgyhogy inkább elrepül, mint a fecske. Szóval igen, szerintem a bánat pont annyira idegen anyag a szervezetünkben, mint amennyire természetes és az élettel járó – nem tudunk mit kezdeni vele.

Ha érdekel Fenyő Lujza Instagram-oldala, akkor bátran kattints IDE és kövesd!

Beküldve:

Fontos, hogy megosszuk az érzéseinket megfelelési kényszerektől mentesen – Interjú Balazsi Petra Patríciával

Az instapoetek világában, a szociális média berkeiben ritkaság, ha oda-vissza tud működni két azonos habitusú ember. Mire értem ezt? Inspirálni egymást, megmutatni egymásnak a verseket, írásokat, várni erre visszajelzést minden sallangtól mentesen – nos az irjlemindent oldal szerkesztője, Balazsi Petra Patrícia pont ilyen ember. Teret ad, segít, inspirál,  ajánlást ír.  Örömmel vette a felkérést az interjúra, én pedig még nagyobb mosollyal, kicsit izgulva fogalmaztam meg neki a kérdéseket. Íme a közös munkánk!

 Az instagram oldalad a hangzatos irjlemindent címet viseli. Ez egyfajta önreflexió magad felé, hogy írj le mindent, mert ez egy terápia számodra?

Igen, mondhatjuk annak is, hiszen én nagyon szeretek kommunikálni, be nem áll a szám, és bármi, ami eszembe jut vagy megtörténik velem, azt leírom. Másrészről úgy gondolom, hogy így talán tudok embereket ösztönözni arra, hogy nem kell Adynak lenni ahhoz, hogy megoszd az érzéseidet akár vers vagy akár bármilyen más formában, hiszen az írás/önkifejezés nem erről szól.

A soraid mögött konkrét múzsa áll, vagy csak szimplán a hétköznapokból táplálkozol?

Van, hogy valós emberekről és esetekről írok, van, hogy csak képzelődöm és arról írok, hogy egy adott helyzetben hogy érezném magam, és szinte úgy belemerülök, hogy már teljesen valóságosnak tűnik.

Vannak témák, amelyek különösen a szíved csücskét képezik?

Ha témák nem is igazán, de szavak mindenképp. Néhány szó, ami persze egy adott témához tartozhat, fontosak nekem és fontos szerepet töltenek be az életemben.

Fotózol is – a fotózás mennyire képes számodra visszaadni azt, amit az írás?

Mindig is azt élveztem a fotózásban, hogy oda nem kellettek szavak. Minden ember életében vannak olyan időszakok, amikor képtelen alkotni, nálam a fotózás nem ilyen, ott akár egy elmosódott képnek a tegnapi buliról is története van, ott nem kell gondolkodni, csak látni kell és látni hagyni.

Teret adtál az instapoeteknek – jó pár verset meg is osztottál az oldaladon. Feladatodnak tekinted, hogy szélesebb körben is megismertesd a hazai feltörekvőket?

Ha eddig nem, most már bátran tudom azt mondani, hogy nem. Eleinte rosszul éreztem magam, amikor kérésre nem raktam ki sok embernek az irományát, de vannak erre külön oldalak az Instagramon, akiknek ezért hálás vagyok, és általában oda irányítom a felkérőket. Inkább azt tekintem feladatomnak, hogy megvédjem a kezdő és feltörekvő alkotókat attól, hogy csúnyán elhajtsák őket, kritizálják vagy leszólják az irományaikat. Mindenki a saját tempójában fejlődik, még én is bőven fejlődő státuszban vagyok, de engem már nem tántorítanak el az üres szavak és negatív vélemények attól, hogy írjak. Ezt már egyszer sajnos megtapasztaltam pár zsűritagtól egy versenyen, és majdnem örökre abbahagytam az írást. Ennek a magányos generációnak pont az olyan emberekre van szüksége, mint akiket megosztok a megrendezett maratonokon. Ezt érzem egyedül feladatomnak, és boldogan hajtom végre.

2019 szeptemberében volt egy bejegyzésed, amiben egy “játékot’ indítottál el, ahol a kommentelőktől kérted, szedjék rímbe félelmeiket, hogy mások egy like-kal reflektálva fejezzék ki, hogy más is küzd ezzel, tehát nincs tulajdonképpen senki sem egyedül. Egyrészt ezt egy nagyon szép és kreatív gesztusnak tartom – másfelől pedig érdekel a története.

Úgy gondolom, mindenki fél valamitől, aki azt mondja semmitől nem fél, az talán magától fél a legjobban. Van egy tetoválásom, aminek a jelentése „rettenthetetlen”. Ez azért került a karomra, hogy emlékeztessem magam arra, hogy minden félelem fokozódik azzal a félelemmel, hogy egyedül vagyunk. Sok ember nem tudja, hogy a félelmük komoly fóbiákon is alapulhat, esetleg azt sem tudják, hogy mennyien éreznek ugyanígy. Viszont ha elkezdünk erről beszélni vagy akár írni, rájöhetünk, hogy sosem vagyunk igazán egyedül, mindenki osztozik minimum egy félelmen, és ezt a félelmet el kell fogadni és le kell győzni azzal, hogy nem félünk félni. Ezzel arra jutottam, hogy ha lesz pár ember, aki esetleg leírja kommentbe a sajátját, az nem csak ösztönöz másokat, de lehet közös félelemre találnak valakivel, és találnak benne valami szépet is.

Domokos Dominika említette, hogy a regényéhez írtál ajánlást. Honnan jött az ötlet?

Ez a csodás leányzó mindig valami újjal rukkol elő, naponta vagy tíz-húsz ötlettel rakja tele az Instagram-fiókomat, ezeknek egyike a legelső regénye, a “Tulipánlány” volt, amit egy jó ideje el szerettem volna olvasni, és nem hiába, hiszen már a kedvenc könyveim közé tartozik. A szoros kapcsolatunk és a már pár éves közös munka miatt felhozta, hogy szeretne egy ajánlást, méghozzá az enyémet, amit természetesen nem utasíthattam vissza.

Milyen pozitívat adott neked a karantén?

Most megállt a világ, hogy a hosszas sprintelés után kifújhassa magát. Én amennyi tervet ez nekem porrá zúzott, nagyon önző módon megsértődtem, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem rólam szól, de még csak a többiekről sem, akik ugyanúgy be vannak zárva a lakásukba, mint ahogy én is. Akkor kezdtem el pozitívat látni a karanténban, amikor én magam is nagyon megbetegedtem és COVID-19 tesztet kellett csináltatni velem. Láttam ebben a lehetőséget arra, hogy a kis riasztó a fejünkben végre hangosabb legyen az utcai zajoknál és lelassuljunk arra a tempóra, ami egészséges, és hagyjunk magunknak időt másra is felfigyelni. Erőt és türelmet adott nekem a karantén, és már nagyon várom, hogy vége legyen és elkezdjem tisztelni a szabadidőm és hálás legyek azért, amiért nap mint nap megállás nélkül robotolhatok, és közben még napfény is érheti a bőröm.

A legtöbb alanyomtól megkérdezem, így te sem maradhatsz ki a sorból :
11 ezer követőd van Instagramon, mennyire érzed a nyomást, mennyire írsz kívülre? Vannak olyan verseid, amelyeket megőrzöl végül magadnak?

A nyomás mindig nagy, éppen a minap olvastam egy őszinte posztot az egyik költőtársamtól, aki arról beszélt, hogy mennyi munka van ebben, és mennyire nagy a nyomás amikor nem tudsz mindig aktív lenni, aminek eredménye az, hogy sokan kikövetnek. Teljesen azonosulni tudtam a kiírással, mert kicsit magára veszi az ember vagy rosszul esik neki, de persze nem azért, mert az a cél, hogy minél több követőnk legyen, hanem inkább olyan érzést vált ki, mintha nem tennék eleget, esetleg úgy látják a követőim, hogy nem foglalkozom annyit az oldallal, ha nem raktam ki semmit már egy hete. Nem lehet mindenkit lefoglalni, sem követőnek megtartani, szóval egy apró kihívás ezt saját magunkban elrendezni és eldönteni hogy fogjuk fel. 

Vannak verseim amiket nem osztok meg, általában ezek az anyukámról szólnak, vagy nem érzem őket teljesnek, így kicsit várok velük.

 Moi albumod alapján : környezettudatosság, nyitottság, állatbarát, irodalom, természetjáró – ezek a kulcsszavaid. Kihagytam valamit?:)

Minden stimmel 🙂 Kicsit ez is a lényege ennek a fókusz albumnak, hogy benne őrizzem meg magam, és legyen egy alap bemutatkozásom a verseimen kívül. Persze többről szól az én történetem, próbálok vicces is lenni, és teljesen el is hiszem magamról, hogy zseniális poénjaim vannak, de hát mégis ki férne bele egy közösségi oldal fókusz albumába?

Ha szeretnél megismerkedni Patrícia munkásságával, kövesd Instagramon!

Beküldve:

A kortárs hazai irodalom egyik fenegyereke – Interjú Papp Ádámmal

Papp Ádám öntudatos, magabiztos és ezek mellett pedig baromira jól ír – 17 évnyi rutinnal, két kötettel mondhatom, hogy elegáns helyet foglal el a magyar kortársak csarnokában.  Nagyon megtisztelt azzal, hogy igent mondott az interjúra, ezúton is köszönöm a lehetőséget mégegyszer!

Ha szemezgetnénk az elmúlt 10 év írásaiból, számodra melyik lenne a legfontosabb alkotásod és miért? Mi a története?

A „Néha (az élet komédiája)” című versemet tartom a legfontosabbnak ebből a szempontból, szorosan mellette pedig a „Nincs haragom”. A sztori egyszerű: Felismerések. Ebben a versben minden benne van, vagyis meglátásom szerint mindent beletettem, amit akartam. Leginkább a saját kis utamat igyekeztem bemutatni; azt, hogy én is, mint oly sokan kaptak pofonokat az élettől, olyanokat is, amiket meg sem érdemeltek. Ezen út mellett pedig ott van az emberek egymáshoz való viszonya, a felszínesség kicsit, a megjátszás, a rosszindulat, persze nem mindenki ilyen, Isten ments, hogy skatulyázgassak bárkit is, de sok ilyet és ehhez hasonlót lehet érzékelni, valljuk be, pláne amióta a közösségi média alapkő lett az életünkben. Kommenthuszárok hada tűnt fel az éterben, ez lett az ő paradicsomuk, ha jobban bele akarunk menni. Lényegében ez a vers az, amiben szemlélgetem az életet,
az embereket, hogy hogyan és merre fajul el a világ.

Kedvelem, hogy az oldalaidon folyamatosan megosztasz a magyar irodalom remekeiből, amolyan „népnevelő” szándékkal. Ez tudatos a részedről?  Vallod, hogy egy leendő, útját kereső író/költő mozogjon otthonosan Márai munkásságában és szeresse Adyt, is példának okáért? 


Az lényeg annyi, hogy az emberek ne csak engem olvassanak, hanem általam megismerjenek esetleg olyanokat, akiket eddig még nem olvastak, de a magyar irodalom nagyjain kívül előszeretettel osztok meg a Beat-nemzedék tagjai közül, például három kedvencem ide is sorolnám: Charles Bukowski, Allen Ginsberg, Jack Kerouac.

A márciusi posztodban, amely a nőkhöz szól, nagyszerűen megfogalmaztad, hogy minek kellene lennie a működő párkapcsolat alapköveinek.  177 hozzászólás érkezett erre, szóval mondhatom, kellemes vitatémát indítottál el ezzel. Engedd meg, hogy idézzelek, „Aki nem állít fel mércét…” de hát, ha a másikban látod a lehetőséget arra, hogy önmagán túlmutasson és a fejlődése kapcsolatban áll veled, akkor nem fontos felállítani egy mércét, mindkét félnek? Mi a meglátásod? 

A mércét abban az írásban a külsőségekre értem elsősorban. Sokan vannak, akik úgy választanak párt, hogy mindenképp szőke vagy barna haja legyen, vagy jó teste és a többi,
illetve a másik dolog ez a „mellettem ilyennek kell lenned!” Rengeteg ilyen kapcsolatot láttam, ami nem egy jól eső repülőutazás, inkább egy halálos zuhanás. Sokan elvárják, hogy a másik folyamatosan tegyen és tegyen, míg ők csak vakarják a micsodájukat legyen az Férfi vagy Nő. Ilyesmire gondoltam, sőt, nem! Pontosan erre gondoltam. 

A szerelem fantasztikus dolgokat hoz ki az emberből – szebbnél szebb, lelkileg felemelő versek kerültek ki a tolladból. Az ember ezeket olvasva szeretne pont ennyire szerelmes lenni 🙂 Mi az a téma, ami pont ugyanennyire ihlet meg téged?

Az a téma, amelyből a „Néha (az élet komédiája)” versem született. Az élet figyelésének tematikája. Illetve még a zene, azon belül is a blues. A blues rengeteg mindent adott nekem. Elsősorban azt, hogy magamra találtam, bár annak már 11 éve. 

Mit tartasz a legnagyobb fejlődésnek az elmúlt 10 évedből? Tisztán látod magad előtt, honnan indultál és hova tartasz? Vagy hogy vagy ezzel, megérkeztél inkább?

Én jelenleg pontosan ott vagyok minden téren, ahol lennem kell, és ez nem klisé, vagy nagyképű duma. Tisztán látom a dolgokat, hogy mit kell tennem/mit kellene tennem, persze a cselekvés nálam is néha megerőltető, de 95%-ban mindig úton vagyok, azon az úton, amelyen lennem kell.

Egy másik interjúban olvastam, hogy a Vörös Lepel c. könyved erotikusabb jellegű lesz.  Emiatt nem érzed úgy, hogy ez valamivel rizikósabb lenne? A szerelemről sokféleképpen lehet írni úgy, hogy az egyszerre érintse meg az olvasót, maradjon társadalmilag elfogadott keretek között és mégis óriásit szóljon. Bármennyire is az életünk része a szexualitás, valamilyen szinten mégis tabu; vagy a másik véglet, hogy torzított tükrön keresztül mutatkozik meg. Egyetértesz? Mi a véleményed?

Azt a kötetet végül elvetettem. Az nem lesz elkészítve egyelőre. Jelenleg nem érzem szükségét egy erotikusabb kötet megírására. Így is az utóbbi években annyi író vagy költő írogat ilyeneket. Nem kívánok beállni a sorba, van annál égetőbb dolog is az életemben.

Követsz hazai kortárs művészeket? Van kiemelt kedvenced?

Néhány éve követtem párat, aztán sajnos rá kellett jönnöm, hogy a mai kortárs művészek zöme, még ha kezdetben barátsággal fordulnak is egymás felé, előbb-utóbb felszínre kerül, vagy az irigység, vagy a sok álmosoly, vagy a plagizálás gyanúja. Van pár jó barátom, akik tényleg régi barátok, na, őket örömmel olvasom, illetve kedvelem Závada Péter és Simon Márton munkásságát. Ők szerencsére nem szálltak el maguktól.

Ha lenne olyan, hogy „álmaim projektje”, ki szerepelne benne és miről szólna?

Álmaim projektje egy blues lemez, a történet röviden csak annyi, hogy van egy negyvenes fószer, akit Fricinek hívnak, becenevén Jack, aki amerikainak érzi magát és el is vágyik oda.
Gürcöl mint sírásó, hogy eltartsa a családját, esténként pedig a sufniban a saját blues dalait játssza. 

A fotózás is az életed része, mondhatom így? Ott mi adja az inspirációt?Gondolkodtál már azon, hogy illusztrációt mellékelsz a verseidhez a fotóidból?

Imádok kattogtatni, mindenben látok valami szépet, valami érdekeset, amit persze más lehet, nem lát, de én igen. Az illusztráció gondolata felmerült, természetesen, bennem a verseimhez, de aztán valamiért elvetettem.

Az olvasókkal való interakcióra kiemelten figyelsz – ez (is) tesz nagyon emberközelivé, szerintem. Ha vége a karanténnak, nagy dobás lenne egy Papp Ádám-olvasói találkozó, nem gondolod? 

Megtisztelem a közönségemet, hisz ők is megtisztelnek azzal, hogy napi szinten írnak, megosztanak, így egyértelmű, hogy reagálok/bevonom őket. Nem tartom többnek magam azáltal, hogy írok. Ugyanolyan ember vagyok, mint ők, sőt az elmúlt években tartott felolvasó estjeimen szívesen beszélgetek a nézőkkel. Nem is akarnám soha, hogy engem mindenféle pátoszokra emeljenek, maradjak csak Ádi vagy Papp Ádám, teljesen mindegy. Aki ismer, az tudja rólam, hogy bár az olvasók „Költőnek” tartanak, én mégsem aggatom magamra ezt a jelzőt. Én csak írok, meg zenélek, vagyis zenéltem régebben rövid ideig. Ha tehetném, non-Stop csak Adyt szavalnék vagy bluest játszanék, pláne mostanában.

Itt követheted Ádám munkáit:
Facebook – Papp Ádám
Instagram – Papp Ádám

Ha megvennéd Ádám eddig megjelent köteteit:
https://shop.colorcom.hu/termek/felhomalyok-fustjeben/
https://shop.colorcom.hu/termek/a-zene-marad/

(A fotó Papp Ádám archívumából van,  csak a vele kapcsolatos írások esetén forrásmegjelöléssel használhatók fel.)

Beküldve:

Hogyan tegyük különlegessé a kimondhatatlant? – Interjú Magyar Annával

A kóborlelkek instagram oldala még november-december környékén talált rám – személyes kedvenceim tőle azok a posztok voltak, ahol főneveket dolgoz át a saját íze szerint. Mint kiderült, az én szájízem szerint is.
Volt már olyan veletek, hogy elolvastatok egy sort és hirtelen összeszorult a gyomrotok, mert valaki/egy rég elfeledett jelenet bevillant? Na, Magyar Anna erre képes. Mindössze még csak 25 éves – óriási lehetőségek előtt áll.
Én drukkolok. Itt az interjúm vele.

Honnan jött az irodalom és a versek szeretete? Mindig is rímfaragónak készültél?

Dehogy. Készültem én mindennek: modellnek, jégtáncosnak, balerinának, orvosnak, ügyvédnek. Tele voltam nagyszabású álmokkal. Aztán kilenc évesen eldöntöttem, hogy író leszek, tizenkét évesen pedig, hogy költő. Most is rengeteg ember szeretnék egyetlen életben lenni, valami sosem változik.

Több mint négyezren kíváncsiak a gondolataidra. Tömör, velős, magával ragadó sorok ezek. Nyomás van rajtad?

Nyomás mindig van, de én helyezem saját magamra. Sokat várok el magamtól, nehezen birkózom meg a kudarcaimmal – és sokszor amit kudarcnak élek meg, az valójában nem az, csak nem száz százalékos teljesítmény. Próbálok változtatni, egy idő után romboló ez a maximalizmus.

Milyen pluszt ad neked az írás? 

Segít szavakba önteni, amit nem lehet. Segít feldolgozni a saját érzéseimet, gondolataimat, rendszert hoz a zűrzavarba. Ami még fontosabb kérdés: milyen pluszt adhat másoknak, amit én írok? Mindig jó érzés, mikor valaki ír nekem, hogy segítettek neki a verseim, gondolataim egy-egy nehéz időszakban. Én is szeretem megtalálni magamat mások művészetében, és örülök, hogy ugyanezt a megnyugtató, nem-vagyok-egyedül-a-világban érzést nyújthatom én is egyeseknek.


Személyes kedvenceim tőled a (fn)-es posztok. Megmagyarázol benne főneveket a saját szájízed szerint – mégis néha az én szám lesz keserű vagy épp édes. Hogyan jött az ötlet, hogy főneveket fogsz átgyúrni?

Ez valamilyen szinten koppintás, bár ez csak utólag derült ki. Pár éve olvastam egy regényt, amelyben volt hasonló, és már a harmadik-negyedik írásom után jöttem rá, hogy az értelmező kéziszótár ötlete valójában nem tőlem származik. Ennek ellenére szeretem csinálni, bár néha sok időbe telik megtalálni a megfelelő definíciót.

Amit csinálsz, annak bizony sok köze van a slamhez. Ki az, aki inspirál ebben a közegben?

Bevallom, kevés slamet hallgatok. Gyakran akadnak problémáim a koncentrációval, főleg ha hallott szövegről van szó. Ez megint egy újabb dolog, amelyben a közeljövőben fejlődni szeretnék. Néha hallgatok slamet, de nincsenek kifejezett slammerjeim, ahogy nincs kedvenc íróm vagy költőm sem: mindenki tud olyat alkotni, ami megragad.


Komoly témákkal foglalkozol, önbántalmazás, családon belüli erőszak, generation gap – ezeket te magad mondtad. Rupi Kaur neve is szóba került ennek kapcsán. Mit gondolsz, jó ha beszélünk ezekről és eljut a címzettekhez?

Sajnos Instán kevés ehhez kapcsolódó szöveget osztok meg, mert ezek általában hosszúra sikerült gondolat-láncolatok, nehéz belőlük részletet kiragadni. De szerintem mindenképp beszélnünk kell ezekről a témákról, nem szabadna tabunak számítsanak.

Ami nehéz, hogy hogyan nyúljunk hozzá: hogyan vigyünk művészetet a fájdalomba, hogy legyen egy rendőrségi vallomásból vers, egy átzokogott éjszakából dal. Hogyan tegyük különlegessé a kimondhatatlant? Hogy legyen könnyen befogadható egy ennyire súlyos téma? Azt hiszem, a legtöbb író és költő ezekre a kérdésekre keresi a választ.


Okosan megfogalmazott kritikát mondtál a mostani instapoetekről. Mitől jó egy vers, téged mi fog meg, ha másokat olvasol?

Igazából sokszor egyetlen jó sor elég. Egyetlen gondolat, ami a mélyembe hatol, egyetlen asszociáció, amitől a magaménak érzem. Egy különleges szóösszetétel, ami kiemelkedik az átlagból. Nehéz megfogalmazni, nem is lehet igazán. 

Mi van még a tarsolyodban, mire lehet számítani tőled a jövőben?
Tervezel komolyabb, hosszabb hangvételű verseket?

Rengeteg ilyen versem van, csak szerintem az Instagram nem megfelelő felület ezek megosztására. Így oda a rövidebb versek, haikuk, gondolatok kerülnek ki, vagy esetleg részletek a hosszabbakból. Az a tapasztalatom, hogy a négy-öt sornál hosszabb írásokat már nem olvassák el az emberek. Mindeközben regényen is dolgozom, és alakult egy zenekar is (bár a Covid kicsit keresztbe vágta a terveinket), de egyelőre én írom a dalszövegeket.


Ha lehetne választani egy verset, amit te írtál, melyik lenne az, ami leginkább a szívedhez nőtt és kedvenc?
Ha pedig kedvenc, melyik a kedvenc versed mástól?

A valaha volt kedvenc versem mástól a Kérdésvers Kelebi Kiss Istvántól.

Sajátot nehéz választani, mindig változó. Nagyon szeretem a Dánke sőnt, az rövid, tömör, velős, és átüt rajta a szarkazmusom.

Instagram – https://bit.ly/3aUJDOo

Beküldve:

„Nekem ilyen egy terápiás vers. Segít begyógyítani a sebeket. ” -Interjú Kun Viktóriával

Plüsskaktusz verseit rendszeresen feldobta az Instagram és meg kellett állnom őket elolvasni – bárhol is voltam. Némely verse annyira meghökkentett, hogy többször elolvasva fogalmazódott meg bennem, hogy jé,hát ezt én is átéltem – márpedig ettől jó egy vers, nem?
Viktóriával beszélgetve egy csomó közös dolgot fedeztünk fel, öröm volt vele beszélgetni. Jó olvasást nektek!

Hogyan kezdődött az írás nálad? Ha jól emlékszem, az egyik bejegyzésed alatt elmondod az olvasóidnak, hogy ez nálad egy terápia. Így van?

A középiskolában kezdett el foglalkoztatni az irodalom, a többi tantárgyból nem igazán jeleskedtem, itt éreztem otthon magam. Akkoriban még nem volt túl nagy önbizalmam, így a publikálás is elmaradt. Az utolsó évben kezdtem el verseket írni, ennek már két éve. A vers nekem terápiás eszköz is. Vannak dolgok, amiket leírva sokkal jobban feldolgoz az ember, mint ha csak a fejében hagyná cikázni a gondolatait. Erre hamar rájöttem. Kezdetben csak a legközelebbi barátaim láthatták a verseimet, ők voltak azok, akik bíztattak a későbbiekben is. A ballagás utáni nyáron értékeltem át a dolgaimat, és elég önbizalmat szereztem ahhoz, hogy szeptemberben Plüsskaktuszként elkezdjek írni. A név amúgy már korábban is adott volt, még középiskolás éveim alatt találtam ki, az első kötetem címének szántam.

2018 szeptemberében tetted fel az első versedet Instagramra. Most pedig több mint 2300 követőd van. Miből merítesz ihletet?

Mikor rájöttem, hogy nem csak a barátaimnak tetszenek a verseim, nagyon meglepődtem. Hálás vagyok minden embernek, aki követi a munkásságomat és olvas tőlem. Még mindig furcsa érzés, hogy vannak olyanok, akiket érdekel, hogy mi jár a fejemben. Nagyon nagy szeretettel tölt el ez az egész.

Néhány versed erősen nosztalgikus, melankóliával átitatott. Szándékosan, vagy te magad is ebbe az állapotba kerülsz, miközben írod?

Néha úgy írok verset, hogy már egy korábban megtörtént eseményre gondolok vissza, mintha megint ott, abban a pillanatban állnék és újraélném az egészet. Nekem ilyen egy terápiás vers. Segít begyógyítani a sebeket.

Kiknek a munkásságát követed? Van kedvenc íród, költőd, slammered, akár a kortársak közül?

Simon Márton és Dékány Dávid munkássága nagyon közel áll hozzám. Závada Pétert is megemlíteném, az ő írásait régebbről ismerem, mint Marciékét. Akkoriban Akkezdet Phiait hallgattunk, ezáltal ismertem meg őt is. Slam Poetryre is sokat jártam akkor, mindig volt pár barátnőm, akiket rá tudtam venni, hogy eljárjunk az Ankertbe. Egyszer én is felléptem egy balatoni Hip-Hop és Slam Poetry fesztiválon, de nagyon lámpalázas vagyok, így ez sajnos nem az én műfajom.

Az egyik bejegyzésedben megemlíted, hogy Budapestre költöztél, mert jóformán már minden odaköt. Mennyire hatott rád másként ez az élmény?

A költözésre még nem került sor, jelenleg a szüleimmel élek egy kis faluban Budapest környékén, valószínűleg szeptemberben fogok felköltözni, és azzal együtt összeköltözni a párommal is. Pestre jártam középiskolába, most egyetemre, itt is dolgozom. Szinte mindent itt csinálok, épp ezért lenne sokkal praktikusabb felköltöznöm. Másrészt tipikusan az az ember vagyok, aki nem tud egyhelyben lenni, mindig mászkálok mindenfelé, otthon meg nem sok lehetőség van ezekre. Tudom, hogy nehéz lesz a költözés, hiszen mindig is a szüleimmel laktam, nagyon szoros velük a kapcsolatom, de ez az önállósodásom és a fejlődésem része is egyben.

A színházak világa is közel áll hozzád. Inspirál ez a közeg, beleépíted a színház világát, kifejezéseszközeit a verseidbe?

Az első irodalmi pályázat, amire jelentkeztem, az Örkény Színház egyik novellaíró pályázata volt. A pályázattal együtt lehetőséget kaptam a színház ifjúsági csoportjába is járni. És bár korábban is érdekelt a színház, ekkor vettem észre magamon igazán, hogy milyen jól érzem magam ebben a közegben. De aztán arra is rájöttem, hogy az írás az, amivel igazán szeretnék foglalkozni, így egy idő után a színház is háttérbe szorult. Az egyetemen próbálkoztam színház minorral is, de sajnos hamar meguntam, már nem éreztem azt a varázst, mint régen.

A versekbe nem építem bele, vagy legalábbis nem szándékosan.

Az oknyomozás mondhatni az egyik kiemelt témád, amiről szívesen tanulsz. A szerelemben is van ok-okozat?

Az ELTE másodéves médiaszakos hallgatója vagyok, újságírónak készülök. Közgazdasági szakközépiskolába jártam, szóval ez egy elég nagy váltás, de nagyon örülök, hogy azt tanulhatom, amit szeretnék.  Az újságírásban főként az oknyomozás foglalkoztat, a politika érdekel a leginkább, de szívesen írnék más témákban is.

A szerelem egy egészen más téma, egy olyan dolog, amit sosem tudtam hova rakni. Alapvetően sosem gondoltam magamat szerelmes típusnak. Aztán találkoztam valakivel, aki megtanított szeretni. Azóta is mellettem van, pedig nem vagyok könnyű eset.

Szóval a szerelem nem egy olyan dolog, amit értelmezni és elemezni tudnék. De szerintem sokunk nem is tud, épp ettől szép.

Mi a nagy terv a jövőre nézve?

Tervem soha nem volt és nem is lesz. Nem szeretek tervezni. A tervezésnek nincs varázsa. Hagyom, hogy úgy alakuljon, ahogy annak lennie kell. Szeretek verseket írni és ameddig ezt így érzem, addig baj nem lehet.

Ha követni szeretnéd Plüsskaktuszt:

Instagram – https://bit.ly/2JD0Tfe