Papp Ádám – Blues az Úton – Ajánló

Papp Ádám legújabb kötete, a Blues az úton nemrégiben jelent meg.
Ajánló következik.

Ez a kötet 27 évet ölel fel – érzéseket, ki nem mondott gondolatokat, nyitányokat és zárásokat tartalmaz, ezen felül pedig magáról az útról szól, amin Ádám végigment és jelenleg is sétál rajta. A kötet tulajdonképpen felfűzhető egy szalagra – a kezdetekből fakadó impulzusok és a mai napig tartó élethelyzetek sokasága adja a ritmusát, egy gyönyörűen megkomponált, kollektív összegzés.

A versek olvasása közben nem volt nehéz Ádámot elképzelnem, ahogy bluest penget a gitárján, előtte hevernek a sűrűn teleírt papírlapok, némi whiskey társaságában. Old-school kiskocsmák homálya is tökéletesen passzolna hozzá – az írásaiból visszaköszönő egyszerű, mégis valós életigazságok kimondása számomra Fodor Ákos stílusát idézi vissza – hogyan mondhatunk ki mély dolgokat ilyen könnyedén? Tartom magam ahhoz, hogy Ádám olyan, mint egy lassú folyású folyó – a kövek mi vagyunk benne, az írásaival pedig szépen lassan csiszolja azokat a köveket, akik képesek meghallani a folyó csobogását. Mit csiszol le rólunk? A saját sérüléseinket, ki nem mondott érzéseinket.

Az alkotás sokszor magányos munka – hiszen a lecsupaszított lelkünkről van szó, ezt pedig nem lehet csak úgy hirtelenjében közszemlére tenni. Ádám mégis varázslatosan komponálja műveit, hiszem, hogy ő sok emberrel ellentétben inkább kezet fog magánnyal és együtt alkotnak valamit.

A Blues az úton című kötet Papp Ádám egyik (ha nem a legfontosabb) mérföldköve. Ádám régóta úton van, rég elhagyta az indulási pontot, állomásról állomásra megy és azt hiszem, mindannyian örülhetünk, ha részt veszünk vele ebben az utazásban, mert nemcsak tartalmas, hanem szórakoztató is.
A kérdés az, hogy nekünk meddig szól a jegyünk?

Ádámmal, mielőtt megírtam volna az ajánlót, sikerült egy kisebb interjút készítenem, mert úgy éreztem, így lesz igazán kerek az ajánló.

Hogyan készült ez a borító?

Az első perctől kezdve, mikor felötlött, hogy megírom a Blues az útont, pontosan ezt a borítót képzeltem el. Út, lábnyomok és az élet. Szerettem volna egy olyan borítót, ami hűen tükrözi, hogy miről szól a kötet. Szerintem bejött.

A verseid követnek-e valamiféle ritmust?

A ritmus ez esetben a gyerekkortól idáig. A kötet első harmada visszaemlékezés, a második az, amikor elindultam és a harmadik pedig egy kis „megállj”, de tudom, hogy kell tovább menni. Valami lezárult, és már jönnek is az új élmények, felismerések.

Mindegyik vers természetesen egy darab belőled, ahogy fogalmaztál, 27 év termése. Melyik darab mégis a legértékesebb?

Mindegyik darabja értékes. A legcsodálatosabb arra visszagondolni, hogy amikor jöttek az első élettől való impulzusok, miként hatottak rám. Ahogy jöttek a benső fájdalmak, amik mélyen elgondolkoztattak, amikor feleszméltem egy-egy spicces helyzetben. Aztán persze a többi, ami jött.
A „Hosszú út Bluesban” le is írtam.
„Hosszú az út, csak élni kell!
Ha távol lennél, megérkezel.
Ne féld a perceket, nincs miért,
minden pillanat a tiéd!”
Ezzel a négy sorral akár el is intézhettem volna az életem első felét, de ahogy tovább mentem, úgy jöttek az egyre szebb, jobb és izgalmasabb pillanatok.

Minden köteted egy állomás. Van indulási pont, jelenleg bőven zakatolunk, de a kérdés, van-e tervezett állomás?

Biztosan van, sőt ez is egyfajta végállomás, csak most épp átmegyek az utam azon részére, ahol még nem jártam, de előtte még egy picit visszanézek mindenre ami jó, ami szép, mielőtt tovább mennék.

Ha szeretnéd a kötetet megvásárolni, ITT megteheted 🙂

Könnyű-e a múzsák élete? Olvassunk Braskó Csabát!

Eddig két ember ajánlotta nekem ezt a könyvet – Beáta azzal harangozta be számomra, hogy neki óriási változást hozott az életébe, letehetetlen a könyv, és mindenképp szemléletformáló. A nővérem szintén tűkön ülve várta, hogy elolvassam és beszéljünk róla. Nos, íme az én véleményem.

A főszereplő, Éva a könyv elején sem volt szimpatikus, a közepénél elvette a kedvem az olvasástól. Nagyon egyszerű az oka: Éva a mai kor leánya, aki kettőig sem tud számolni, ha nincs mellette valaki. Neki mindig kell egy hátszél, egy támogató szó, sosem tudja, hogyan ragadja meg a helyzetet, cseberből vederbe esik. Fogni kell a kezét reggeltől-estig, hogy „életben” maradjon.
A könyv egyébként szemléletes példákon át taglalja, miből mi következhet, szépen becsomagolva az olvasó számára is egy iránymutatást. Az adott szituációk nem a levegőből és a fantáziából kapottak, életszerűek, mindegyikünk otthonában volt már ilyen – és lesz is.  Számomra borzasztóan idegesítő volt, hogy Évának folyamatosan kell egy lökés, hogy kapisgáljon bármit is abból, amit a kedves paradicsomléivó fiú folyamatosan elé tár nagyon okosan, empatikusan és kedvesen.
Szóval Braskó Csaba jól ír, jó gondolatai vannak, szeretem a szemléletvezetését, jó példákat hoz fel – de már csak azért sem szeretnék a cipőjében lenni, mert ha összeakadnék egy Éva-típusúval, nem biztos, hogy lenne elég türelmem ahhoz, hogy segítsek. Sőt, biztosan nem lenne.
A történet happy end, felgyúl a kislámpa a feje felett, minden sínre vágódik, na, nem a hollywoodi kasszasikerek alapján, hanem kis szolid magyarosan.
Pozitívak voltak a fejezetek elején található idézetek, kedvenceim.
Abszolút negatív a regényben felbukkanó hangulatjelek. Miért?!
Ha komolyan akarjuk venni, és nem egy chatbeszélgetésre asszociálni, akkor simán elhagyhattuk volna – így szerintem még inkább lentebb viszi a komolyságát, hiszen számomra ez akár egy sima chatbeszélgetés is lehetett volna Évával, aki este 10-kor rád ír, hogy romokban van az élete, és légyszíves azonnal mentsd meg, bárhogyan.

Nekem sajnos nem lettek világmegváltó terveim tőle, de ha valaki arra vágyik, hogy egy könyvön keresztül valaki kézen fogja és vezesse egy darabig – ajánlom neki Braskó Csabát.

A Citatumon találtam tőle egy idézetet, ami jobban megfogott, mint a könyv maga.

„Az az érdekes, az az izgalmas, az a vonzó, amikor valakiben van mélység. Gazdag a szókincse. Gazdag a gondolkodása. Sokrétű. Erre úgy tudsz szert tenni, ha csak kevés korlát van benned. Kevés alapelv, de azok gondosan kiválogatottak, kiérleltek. Ha sok korlátod van, akkor a gondolkodásod beszűkül. Csőlátásnak is hívják ezt a jelenséget. Nem veszel észre lehetőségeket, így nem is tudod őket megragadni…”

A mondat többi részével abszolút nem értek egyet, amely a sikertelenségre reflektál, ez már szerintem kőkemény maszlag és nettó megmondóember stílus, ami Csernusnál még talán oké, de így Braskó Csaba munkásságát ismerve, nem igazán.

Ha értékelni kellene, akkor egy erős 6/10.
Ha ti olvastátok esetleg, osszátok meg bátran, nektek mi a véleményetek a könyvvel kapcsolatban! 🙂