Plüsskaktusz verseit rendszeresen feldobta az Instagram és meg kellett állnom őket elolvasni – bárhol is voltam. Némely verse annyira meghökkentett, hogy többször elolvasva fogalmazódott meg bennem, hogy jé,hát ezt én is átéltem – márpedig ettől jó egy vers, nem?
Viktóriával beszélgetve egy csomó közös dolgot fedeztünk fel, öröm volt vele beszélgetni. Jó olvasást nektek!
Hogyan kezdődött az írás nálad? Ha jól emlékszem, az egyik bejegyzésed alatt elmondod az olvasóidnak, hogy ez nálad egy terápia. Így van?
A középiskolában kezdett el foglalkoztatni az irodalom, a többi tantárgyból nem igazán jeleskedtem, itt éreztem otthon magam. Akkoriban még nem volt túl nagy önbizalmam, így a publikálás is elmaradt. Az utolsó évben kezdtem el verseket írni, ennek már két éve. A vers nekem terápiás eszköz is. Vannak dolgok, amiket leírva sokkal jobban feldolgoz az ember, mint ha csak a fejében hagyná cikázni a gondolatait. Erre hamar rájöttem. Kezdetben csak a legközelebbi barátaim láthatták a verseimet, ők voltak azok, akik bíztattak a későbbiekben is. A ballagás utáni nyáron értékeltem át a dolgaimat, és elég önbizalmat szereztem ahhoz, hogy szeptemberben Plüsskaktuszként elkezdjek írni. A név amúgy már korábban is adott volt, még középiskolás éveim alatt találtam ki, az első kötetem címének szántam.
2018 szeptemberében tetted fel az első versedet Instagramra. Most pedig több mint 2300 követőd van. Miből merítesz ihletet?
Mikor rájöttem, hogy nem csak a barátaimnak tetszenek a verseim, nagyon meglepődtem. Hálás vagyok minden embernek, aki követi a munkásságomat és olvas tőlem. Még mindig furcsa érzés, hogy vannak olyanok, akiket érdekel, hogy mi jár a fejemben. Nagyon nagy szeretettel tölt el ez az egész.
Néhány versed erősen nosztalgikus, melankóliával átitatott. Szándékosan, vagy te magad is ebbe az állapotba kerülsz, miközben írod?
Néha úgy írok verset, hogy már egy korábban megtörtént eseményre gondolok vissza, mintha megint ott, abban a pillanatban állnék és újraélném az egészet. Nekem ilyen egy terápiás vers. Segít begyógyítani a sebeket.
Kiknek a munkásságát követed? Van kedvenc íród, költőd, slammered, akár a kortársak közül?
Simon Márton és Dékány Dávid munkássága nagyon közel áll hozzám. Závada Pétert is megemlíteném, az ő írásait régebbről ismerem, mint Marciékét. Akkoriban Akkezdet Phiait hallgattunk, ezáltal ismertem meg őt is. Slam Poetryre is sokat jártam akkor, mindig volt pár barátnőm, akiket rá tudtam venni, hogy eljárjunk az Ankertbe. Egyszer én is felléptem egy balatoni Hip-Hop és Slam Poetry fesztiválon, de nagyon lámpalázas vagyok, így ez sajnos nem az én műfajom.
Az egyik bejegyzésedben megemlíted, hogy Budapestre költöztél, mert jóformán már minden odaköt. Mennyire hatott rád másként ez az élmény?
A költözésre még nem került sor, jelenleg a szüleimmel élek egy kis faluban Budapest környékén, valószínűleg szeptemberben fogok felköltözni, és azzal együtt összeköltözni a párommal is. Pestre jártam középiskolába, most egyetemre, itt is dolgozom. Szinte mindent itt csinálok, épp ezért lenne sokkal praktikusabb felköltöznöm. Másrészt tipikusan az az ember vagyok, aki nem tud egyhelyben lenni, mindig mászkálok mindenfelé, otthon meg nem sok lehetőség van ezekre. Tudom, hogy nehéz lesz a költözés, hiszen mindig is a szüleimmel laktam, nagyon szoros velük a kapcsolatom, de ez az önállósodásom és a fejlődésem része is egyben.
A színházak világa is közel áll hozzád. Inspirál ez a közeg, beleépíted a színház világát, kifejezéseszközeit a verseidbe?
Az első irodalmi pályázat, amire jelentkeztem, az Örkény Színház egyik novellaíró pályázata volt. A pályázattal együtt lehetőséget kaptam a színház ifjúsági csoportjába is járni. És bár korábban is érdekelt a színház, ekkor vettem észre magamon igazán, hogy milyen jól érzem magam ebben a közegben. De aztán arra is rájöttem, hogy az írás az, amivel igazán szeretnék foglalkozni, így egy idő után a színház is háttérbe szorult. Az egyetemen próbálkoztam színház minorral is, de sajnos hamar meguntam, már nem éreztem azt a varázst, mint régen.
A versekbe nem építem bele, vagy legalábbis nem szándékosan.
Az oknyomozás mondhatni az egyik kiemelt témád, amiről szívesen tanulsz. A szerelemben is van ok-okozat?
Az ELTE másodéves médiaszakos hallgatója vagyok, újságírónak készülök. Közgazdasági szakközépiskolába jártam, szóval ez egy elég nagy váltás, de nagyon örülök, hogy azt tanulhatom, amit szeretnék. Az újságírásban főként az oknyomozás foglalkoztat, a politika érdekel a leginkább, de szívesen írnék más témákban is.
A szerelem egy egészen más téma, egy olyan dolog, amit sosem tudtam hova rakni. Alapvetően sosem gondoltam magamat szerelmes típusnak. Aztán találkoztam valakivel, aki megtanított szeretni. Azóta is mellettem van, pedig nem vagyok könnyű eset.
Szóval a szerelem nem egy olyan dolog, amit értelmezni és elemezni tudnék. De szerintem sokunk nem is tud, épp ettől szép.
Mi a nagy terv a jövőre nézve?
Tervem soha nem volt és nem is lesz. Nem szeretek tervezni. A tervezésnek nincs varázsa. Hagyom, hogy úgy alakuljon, ahogy annak lennie kell. Szeretek verseket írni és ameddig ezt így érzem, addig baj nem lehet.
Ha követni szeretnéd Plüsskaktuszt:
Instagram – https://bit.ly/2JD0Tfe