Amióta van Netflixem, a világ még inkább kinyílt számomra. Nem véletlenül böngészem a kínálatot, vannak igazán érdekes filmek. A The Wandering Earth is egy közülük.
Nagyon közel állnak a szívemhez a jövőről szóló filmek – A Ready Player One, Blade Runner 2049, Alita, Ghost in the Shell, a klasszikus Ötödik Elem és még sorolhatnám ezt a listát sok-sok filmmel bővítve. Abszolút hiszek abban, hogy a jövő sokkal többet tartogat számunkra, mint amit jelenleg el tudunk képzelni. Ezek a filmek nemcsak látványosak, hanem tulajdonképpen mindegyik egy vonalon húzható – az emberiség miként fog reagálni a technológiára, hol ér össze az ember és a gép kapcsolata, ha pedig összeér, hogyan választhatóak el a cselekedetek, döntések és személyiségek.
A The Wandering Earth Kína nagy dobása – szerepel benne minden, ami jól jellemzi a kínai, koreai, japán filmipart – nagyszerű látvány, sőt több, mint nagyszerű látvány, vannak benne megható monológok, a család fontosságát kellően hangsúlyozzák (ez minden ázsiai kultúrában meghatározó, enélkül nincsenek filmek), mellette pedig vannak mellékkarakterek, akik a film bizonyos pontjainál főszereplővé nővik ki magukat pár kocka erejéig.
Spoiler.
A sztori annyi, hogy az anyatermészet nem bírja tovább azt, amit az ember művel, jól meg is bosszulja magát, óriási cunamikkal, pusztítással adja a tudtunkra, hogy mennyire elege van a környezetszennyezésből és a túlnépesedésből is. A főszerepben egy édesapa áll, aki asztronauta, a fia, aki a történet elején még csak pár éves, és a nagypapa, akire marad majd a kisfiú, hiszen az apát szólítja a kötelesség. A kötelesség nem más, mint megmenteni a Földet – ezt egyébként nagyon érdekesen oldották meg, tulajdonképpen eltolják a Földet a pályáról, hogy a Naptól távolódjanak, merthogy a Nap sem bírja már sokáig…
Az emberiség felét, azaz 3,5 milliárd embert, a Föld alá telepítenek, ahol tökéletesen alkalmazkodnak nagyjából 4 év alatt a viszonyokhoz. A fenti részre csak bizonyos esetekben és bizonyos személyek mehetnek, példának okáért a nagypapa, aki fent dolgozik, mint nyersanyagszállító, mert hogy azoknak a hajtóműveknek, amelyek mozgatják a Földet egy új Naprendszer felé, szükségük van minél több nyersanyagra. A fiúcskából tinédzser lett, lázad bőven, ellopja nagypapa beléptetőjét, a húgát ellopja a suliból, és tulajdonképpen fel is mennek a fenti világba, hogy szembesülnek azzal, mi is maradt belőle – jég, fagy, mínusz 83 fok, teljesen szétfagyott utcák, terek, épületek és bizony a nagy-nagy jégrétegek alatt pedig emberek.
Mindeközben az apa kint a világűrben az utolsó napját tölti az űrállomáson. Alig várja, hogy hazatérjen, hiszen a fia felnőtt, ő pedig alig vett részt az életében…
A bonyodalom ezek után jön.
Nem lövöm le tovább, de köze van egy bolygóhoz, hajtóerőművek leállásához és ehhez társul még az ázsiak filmek specialitása – az óbégatós, mindentbele érzelmekkel teli jelenetek.
A film tetőpontjával abszolút nem értek egyet, blamázsnak tartom, felesleges lépésnek. Mindenesetre ajánlom mindenki figyelmébe, aki szereti az ilyen jellegű filmeket. Egyszer nézhető, de az olyan, hogy a popcorn és a cola is kell hozzá. A film dinamikája lassúból vált át gyorssá, néhol kapkodóssá, egyik cselekmény üti a másikat, szinte pánikszerűen menekülünk mi is A-ból B-be. Sokan lehúzták a filmet, több kritikát is olvastam, hogy nincsenek teljesen kibontva a szálak, a szereplők, alig ismerjük meg őket, és még rengeteg olyan dologra hívja fel a figyelmet egy-egy kritika, amivel egyet kell, hogy értsek, én mint laikus, de leszögezném, hogy aki a látványra éhes és nem feltétlen akar gigászi összefüggéseket kihámozni több mint egy órán keresztül, annak ez a film üdítő lesz.