Címke: saját vélemény

Beküldve:

Plusz 5kg, maradhat?

Ez a bejegyzés főként egy Instagram-posztnak köszönhető: link
A téma viszont az asztalon hevert már jó ideje.

Magazinok. Hogyan legyél fitt? Fogadd el önmagad! Hogyan legyél karcsú, szálkás 10 nap alatt? Minden, amit a csokoládéról tudni kell. A diéta 10 lépcsője. Ashley Graham, plus size modell. Top 5 karcsúsító fazon. Ezt vedd fel, hogy takard a hasad! Készül már a nyári beachbody?Top 5 nasi, amit biztosan ehetsz bármikor…

Ugye nem is kell sorolnom a további címeket, ami akár naponta szembe jöhet velünk weboldalakon, újságok hasábjain, címlapon, tévéből, hirdetésekből, elkeseredett, örök fogyókúrázók Facebook-oldalairól. Csoportok, ahol a fogyásról beszélnek. Kalkulátorok, amelyek bizonyos számok alapján döntik el, hogy ki egészséges, ki van a keretben még épp benne. Fura, nem?

A willendorfi Vénusz szobra a termékeny, húsos, jó erőben lévő nőt ábrázolja. A klasszikus ősanyamodellt, akinek a teste befogadja az új életet.
A milói Vénusz szobra pedig egy karcsú, izmos női modell, hetykén álló cicikkel, megtestesítve a késői hellenisztikus kor ideálját.
Mondhatni ég és föld a két Vénusz, mindkettő ideálkép egy-egy korrajz, ki mit talált érzékinek, csábítónak, egészségesnek.

A modernkori lányt vajon hogy ábrázolná a mai kor szobrásza?

Ha a test egy templom, miért rombolják mégis oly’ sokan? Honnan jön a tökéletes ideálkép, hogyan változik szinte évről-évre a modern Vénusz a szemünk előtt?
Biztosra veszem, hogy mint minden, a testünkhöz kapcsolodó érzelmeink is otthonról indulnak el.  Az ételhez fűzödő impressziónk megintcsak egy otthoni séma, amit sok-sok nálamnál okosabb pszichológus megfejtett már – bulimia, anorexia nervosa, sanyargatás, kínzás, önhánytatás, falási rohamok, endorfinok, eltorzult önképek, túlzásba vitt edzések, kalóriaszámolások. Ezeket a kulcsszavakat, sajnos azt kell mondjam, sok fiatal lány és fiú is ismeri. Csúfolódások tárgya, otthon, az iskolában. Ne egyél már annyit! Miért eszel csak ennyit?
Erre egyébként az egyik kedvenc példám Harry Potterből Dudley Dursley, ahol az anyai szeretet túleteti a csemetét – minél több falatot kap,annál jobban szeretem. Anyaként helytállok, hiszen táplálom a fiam/lányom, nem szenved hiányt. Hogyan lehetne egy anyának rámutatni erre, hogy a fia/lánya túlsúlyos, ami veszélyezteti az egészségét? Hogyan lehet a gyereknek elmondani, hogy attól, hogy nemet mondasz a következő pudingra/ tányér pörköltre nem vagy rossz gyerek és nem fogod ettől kevésbé szeretni anyádat, bármit is mond?
Nem állsz fel az asztaltól addig, ameddig meg nem eszed? De. Ha nem kívánod, ha túletted már ígyis magad, miért ennél többet? Kinek felelünk meg?

Voltam 42 kg és 22 éves.
Vagyok 54 kg és 28 éves.
Voltam 61 kg és 26 éves.

Mit látunk ebből? Csak számokat, változó tendenciákat, ugrálásokat egészséges és kevésbé egészséges között. Nem látjuk a mögötte levő jeleket: az idegeskedéseket, a megfelelési kényszert, a boldogságevéseket, a nyugodt vacsorákat, a kapkodós reggeleket. Nem látjuk mögötte a fiút/lányt, aki a tükör előtt áll és nem ér össze rajta a farmer, kellemetlenül feszül hastájon a póló. Nem látjuk a lányt, aki magazinokat les, hogyan legyen vékonyabb, mint mások. A monoton futópadozást, a fehérjeport, a felesleges túlhajtást. Az éjszakai jutalomfalatot, a megérdemelt hamburgert, a jóleső ízektől gazdag mosolyt. Nem látjuk a fiút, aki nem mer bemenni az edzőterembe, mert úgy érzi, nem oda való a maga x kilójával.

Nem oké cikizni másokat, azért, mert a keretből valamiképp kilóg – a soványság pont úgy lehet egészségügyi probléma, mint a kövérség. Én nem támogatom azt, hogy valaki maradjon húsos, csak azért, mert éppen forradalom van a testképpozitívitás mezején – amennyiben az egészségügyi állapota kielégítő és nem fogja 2-3 éven belül terhelni az ízületeit, a tüdejét, a szívét, számára ha tükörbe néz, teljesen oké, amit lát akkor, oké.  Pont úgy, ahogy a soványság sem oké, ha csak azért csinálja az eszetlen diétát, mert XY ezt meg azt mondta, miközben a gyomra, a mája teljes egészében beteggé válik. Nem a positivebody-t kellene elsősorban támogatni, hanem az egészséges testet – és ebben a mentális egészség is óriási szerepet játszik!

Az egészséges test viszont nem zárja ki a striákat, nem zárja ki a megereszkedett anyupocakot, önmagába foglalja a kevésbé hetykén álló ciciket és a kevésbé feszes fenekeket is – ezek mind természetesek. Nem tudom, hogy a társadalom érti/érzi-e a különbségeket, ezeket az árnyalatnyi finomságokat, hogy valami alkati kérdés-e vagy egészségügyi. Nekem ne mondja senki, hogy fogadjam el természetesnek, ha valaki 170 centiméter és mellé ugyanennyi kiló – ez nem pozítiv testkép, ez szimplán nem egészséges, megrövidíti a saját élettartalmát, megannyi betegség melegágya – cukorbetegség, szív-és érrendszeri panaszok és ez még csak a kezdet. Ez természetesen a szénnédolgozott izomzatra, a csontszárazzá leszárított testekre is igaz. A testedzés az életünk részévé kellene, hogy váljon, egészséges keretek között, mindazok mellett mindkét véglet számára   maximális segítség kell, hogy elérje a korának/nemének megfelelő egészséges állapotát mind súlyban, mind mentálisan.

Önmagunkat elfogadni egy nagyszerű érzés, fantasztikus teljesítmény.
Egészségesnek maradni, pedig nem kevesebb, mint az egész életünk.

Beküldve:

Pénzenergia és élményorientált hétköznapok

A pénz és az emberiség története elég régre nyúlik vissza – egyik kedvenc idézetem a pénzzel kapcsolatban Bob Marley-től származik, miszerint a pénzért nem vehetünk életet. Mióta dolgozom és átlátom, hogy mennyi mindenre kell költenem, máshogy állok a pénzhez : eleinte a felnőttek „játéka” volt, könnyűnek tűnt gyűjtögetni és abból megvenni apró dolgokat, ma már viszont fontosnak tartom, hogy ne a pénz uralkodjon a mindennapjaim felett. Miről is beszélek?

Higgadtan bánni a pénzzel szerintem nem lehetetlen, de tény, hogy az első fizetéshez kapcsolódó mámort nehéz überelni. Bár szakmám szerint divattervező vagyok, így evidensnek tűnhet, hogy ha ruháról van szó, akkor kis túlzással, de szórom a pénzt : ez azonban abszolút nincs így. Nem mondom, hogy nem esek abba a csapdába, hogy ” mert megérdemlem” vagy épp abba az örökérvényű kifogásba, hogy ” nincs mit felvennem” – ezek az érvek minden hónapban előjönnek, de nem mindegy, hogy hol vásárolok és mennyiért. A pénzhez fűzödő viszonyom labilis : vannak napok, amikor elhiszem, hogy nélküle is lehetne boldogulni vagy legalábbis minimális befektetéssel „csodákat” lehetne elérni, máskor pedig kerek perec belátom, hogy ez így nem működik.

Azt a klisét szerintem mindenki hallotta már, hogy az élmény megfizetethetetlen – a naplemente, egy mosoly, egy elkapott pillanat. Ez mind szép és jó, nagyon idealisztikus elképzelés, de a valóságban igenis kell rá költeni, hogy ezek az élmények generálódjanak : semmi sincs ingyen, kellenek minimális befektetések is. A minap beszélgettem az egyik kedves kolleganőmmel, aki elárulta, hogy bizony ő sátorozva élvezte Görögország csodálatos kultúráját, sőt, túrázni is szokott menni ide-oda. Elámultam a merészségén, miközben szöget ütött a fejemben az, hogy lowbudget módszer bárki számára elérhető lenne – ha tanítanák hogyan tegyük. Számomra ez nagyon izgalmas terület,mert szeretnék világot látni, élményeket generálni szóval ezzel az apró beszámolójával ajtókat kezdett el nyitogatni bennem.

Itt visszautalnék Marley idézetére, miszerint az élet = élmények sokasága. Nagyon lelombozóvá válik abba belegondolni, hogy a havi számlák mellett sokaknak nincs lehetősége arra, hogy kiránduljon, nyaraljon vagy csak egyszerűen elmenjen egy koncertre. A spórolgatást és a kuporgatást megelőzi a hosszas fejszámolás, sok esetben lemondásokkal is jár egy-egy élmény megszerzése. Valamit valamiért alapon, mondhatnánk. Számomra is abszolút hangulatromboló az, hogy a pénz meghatározza a napjainkat, a személyiségünket, a titulusunkat és a többit is – mert ezt generálja a társadalom. A pénzen vásárolt státusz szimbólumok kellenek ahhoz, hogy ebben a felszínes légkörben értéket képviseljünk. ( már akinek.) Erre azok a példák jutnak eszembe, hogy karácsonykor, nyáron és diplomaosztók idején szokott az a hobbitevékenység létrejönni, hogy posztoljunk minél többet a facebookra arról, hogy 1. mit kaptunk karácsonyra és milyen értékben 2. nyáron hol voltunk nyaralni -itt főként kiemelném a pálmafás, gyönyörű tengerpartokat 3.diplomaosztóra megintcsak mit kaptunk.
Ez egyszerre bosszantó, hiszen egy átlagember szemével ez nem több, mint polgárpukkasztás, továbbá támogatja a társadalmi rétegek közötti óriási elszeparálódást, ennek végkifejleteként egyfajta „versenyhelyzet” történik: nyomjuk tovább az igát, keressünk több pénzt, menjünk el ide-oda, posztoljunk róla mert a boldog és sikeres élet képlete.

Eddigi tapasztalataim és meglátásaim szerint létezik egy olyan réteg is ( sajnos egyre kevesebben) akik viszont teljesen elhatárolódnak ezektől : bár nem kedvencem a film teljesen, de az Út a vadonba egy olyan film volt, ami elgondolkoztatott, hogy a nomád életmód, a pénznélküliség mekkora terhet vesz le az ember válláról. Ha nincs pénzed nem költekezel, kreatívabban és intenzívebben éled meg a mindennapokat, elvégre fel kell találnod magad az életbenmaradás érdekében. Egy másik dokumentumfilmben egy házaspárt láttam, akik valahol az istenháta mögött laknak két gyerekkel, mindketten kutatók és abszolút nomád életmódot folytatnak a természet adta lehetőségekből. Gyönyörű jurtában éltek és  tulajdonképpen mindenük megvolt : a gyerekek élményközpontúak voltak, mindennap tanultak valamit a természetről és szerintem igen gazdag gyermekkoruk lehet(ett). Mindazonáltal én még gyarló ember vagyok, nem tudnék száz százalékban lemondani a pénz adta lehetőségekről : szívesen élnék erdőhöz és városhoz egyformán közel, bár nincs autóm, szeretnék egyet, szerintem a kirándulás összehangolható autó-séta-túra hármasságban, imádok secondhand boltokban vásárolni, pont úgy, ahogy a kuponokat is kedvelem. Amennyire csak tehetem, próbálok arany középutat találni a pénzzel kapcsolatban.

Nektek mi a meglátásotok a pénzzel kapcsolatban?Tényleg ez mozgatná a világ rozsdás rugóit?