A koreai zene, a koreai filmek nagyjából a 2010-es évek környékén robbantak be az életembe, de nem kellett sok idő, hogy igazán a részei is legyenek. A kpopon túl, ami természetesen a BigBang együttessel kezdődött, a koreai filmek és drámák világa is hamar magába szippantott – teljesen eltért a nyugati kultúrától, egy olyan világot festett le, ami egyrészt nagyon izgalmas egy kívülálló szemével, másfelől pedig elkápráztató is. Kicsit olyan ez, mint mikor anno a rendszerváltás előtti/utáni időszakban a Nyugat tűnhetett a magyaroknak – hát nekem is ilyen volt Dél-Korea világa. Szinte folyamatosan kpop videókat néztem, fanvideókon viháncoltam, egyre több cikket olvastam a kedvenceimről, aztán a kultúra egyes részei is kezdtek megfogni. Leginkább Szöul világa volt az, amit annyira kedveltem – naponta végigjártam a Google Street View által a kedvenc területeimet, felvettem a kapcsolatot olyanokkal, akik szintén osztoztak ebben a rajongásban. Napokat töltöttem azzal, hogy a metrót, az utcákat, az úti célokat írtam össze, mindent töviről-hegyire, megtervezve, hogyha egyszer eljutok…
Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam fanatikus – az voltam. Imádtam a stílusokat, a divatmárkákat, szerettem a karakteres arcokat, szerettem volna mögé látni, hogy mi is van a koreai kultúra mögött. Elkezdtem nyelvet tanulni, és nem is olyan sokára három ismerősömmel megalakítottuk a Debreceni Koreai Kulturális Egyletet. Eközben én már aktívan jelentkeztem versenyekre, melynek díja természetesen az volt, hogy kijuthassak az általam annyira kedvelt országba, mellette pedig angolul írtam cikkeket az egyik legnagyobb tájékoztató célú koreai hírportálra. Csodás időszak volt, abszolút imádtam – az egész rendezvényszervezés olyan naggyá nőtte magát, hogy interjúkat készítettünk a magyar közönségnek, táncpartikat rendeztünk, játékokat, meg akartuk mutatni (vagy inkább én?), hogy a koreai kultúra sokkal többet rejt magában, mint csinos arcokat, tehetséges koreai fiúkat és lányokat. Továbbá hogy a kpop nagyszerű dolog, de ne kezdjünk rátenni egy gyönyörűen rózsaszín, habos-babos réteget, mert a rétegek alatt jóval csúnyább dolgok is rejtőznek. Pár évig csináltam egyébként a rendezvényszervezést – nem éreztem hálás feladatnak, nem éreztem úgy, hogy a munkánkat bárki is valóban értékelné, leszámítva azt a maroknyi debreceni rajongót, akik minden alkalommal ott voltak…
Csapatok jöttek-mentek az életemben, távol kerültem a koreai kultúrától, a zenétől, a filmektől és az egésztől, ami tulajdonképpen képezi a hallyu wave-et.
Az útikönyveket már nem forgattam úgy, a koreai zenéket felváltotta a nyugati, a sorozatok kezdtek egy kaptafára menni, és így már nem is érdekeltek annyira – talán be is sokalltam valahol, hogy amit próbáltam átadni az érdeklődőknek, talán mégsem sikerült jól – azt láttam, hogy mindenkit elvakít a kpop meg a helyes fiúcskák, és a sokkal értékesebb dolgokra már nem fordítanak akkora figyelmet. Nyilván, idő kellett, hogy belássam, egyébként Dél-Korea valójában erre fókuszál – a történelmi értékek, a kulturális örökség egy csekélyebb részét képezik a turistacsalogatásnak vagy az országimidzsnek – a koreai fiúbandák, a koreai színészek és különböző sztárok maguk az országimidzs, így nem véletlen, hogy kevesen akarnak többet látni ebbe.
A magyarok egy része amúgy is megcsömörlött a PSY Gangnam Style-jától, a rasszista megnyilvánulásokról pedig inkább ne is beszéljünk, ugye. A lényeg, hogy majd’ 10 év után felültem a nosztalgiavonatra, mert mire nem jó, ha az ember karanténban van munka nélkül, és elővettem az egyik kedvenc sorozatomat és az egyik kedvenc koreai bandámat is. Amiért a mai napig hálás vagyok, hogy sok embert, sok történetet ismerhettem meg, és barátaim is lettek a koreai hullámnak köszönhetően, akikkel a mai napig tartom rendszeresen a kapcsolatot. Talán ez jó volt benne – meg mint majdnem minden tinédzsernek kellett ez az impulzus. (Gondoljunk ugye a Backstreet Boys, NSYNC és társaira, ugye?)
A koreai kaja az, amivel a mai napig bárki képes levenni a lábamról. Én magam is a mai napig mixelem a koreait a hagyományos magyar ételekkel, és meglepően jól párosítható a kettő együtt. Szöul még mindig a szívem csücske, talán még halványan ott szerepel a bakancslistámon, hogy egy nap elmehetek Itaewonba, megnézhetem az ottani nyüzsgést, eljuthatok az éjszakai piacokra és a Namsan hegyen felmehetek a kilátóra, hogy elcsodálkozzak az éjszakai Szöul lenyűgöző látványán. (A kilátókhoz való vonzódásom a tériszonyom ellenére is működik – a Namsannal kezdődött) 🙂
Szóval jelenleg is bőven rajta vagyok a vonaton, a Netflix szerencsére partner ebben, hiszen koreai sorozatokat is feltesznek most már oda (nem kell dramagoról szerencsétlenkedni, ismerős koreai rajongók?).
Továbbá ha ez nem lenne elég, az egyik tetoválásom is koreaiul van – sokan erre anno mondták, hogy ugyan, ezt én nagyon meg fogom bánni, hiszen az egy korszak, egy életérzés, ami majd szépen lezárul – végül is igazuk lett, de amit magamra tetováltattam örök életű, és az a zenész, azokkal a dalszövegekkel (rapszövegekkel), amiket anno megalkotott, még mindig képes arra, hogy visszaidézze bennem azokat az érzéseket, amiket anno éreztem. A tetoválás így egy tökéletes időkapszula egyben. Ehhez még társul pár vicces történet is: az arcformámból, vagy leginkább a szememből adódóan mondhatni ázsiai ( mongol?) vonásokkal rendelkezem, így abban az időszakomban előszeretettel viselkedtem úgy, mintha… a stílusomban, már amennyire a pénztárcám engedte, ellestem a koreai divattrükkök egy részét, a szememet direkt még inkább hangsúlyoztam, mert büszkeséggel és némi fölénnyel is eltöltött, hogy na, tessék, van nekem másféle vonatkozásom is. 6 év után az ember inkább erre csak sóhajt egyet és legyint, hogy könyörgöm, hát miért voltál ilyen, tiszta gáz és valóban az, de ha valaki egész életében azon van, hogy különc legyen és kitűnjön, akkor nem meglepő… (aki meg tényleg jártas a koreai divatvilágban, az pontosan tudja, hogy annyira sokrétű, annyira színes, változatos, kreatív, hogy muszáj kipróbálni… )
Végezetül pedig egy Szöul éjszakai videó, hogy lássátok, miért szorul össze még egy kicsit a szívem.