Csak egy deviáns a társadalomból

Még visszakereshető az a blogcikkem, ahol elég reményteljesen álltam a munkanélküliséghez pár hónappal ezelőtt – akkor még tényleg hittem benne, hogy ez egy olyan dolog, amit át lehet vészelni, meg lehet oldani, nyugodtan hátradőlhetek egy kis jeges tea társaságában lógázom a lábamat egy ideig, pihenek aztán csak csettintek kettőt és újra munkába állok. Elárulom, ez nem így történt.

Az elkeserítő ebben az, hogy hónapról hónapra több helyre adtam le a jelentkezésemet, és tulajdonképpen sehonnan nem érkezett válasz. Szerintem nem kell kiemelnem, hogy ez mennyire idegőrlő tud lenni, de legfőképp az, hogy  a kezdeti lazaság átcsap egy idő után egy kellemetlenül bizsergető feszültségbe, stresszbe és tulajdonképpen már képes vagyok bárki torkát képletesen átharapni emiatt a téma miatt, mert én magam is borzalmasan szégyellem, illetve tényleg feszélyez, hogy ez a helyzet továbbra is változatlan.
Az, hogy nyugi majd lesz, meg nem csak te vagy ezzel egyedül valahogy nem vigasztal. Az ilyen asztalra dobált kliséktől amúgy is falra mászok, hiszen ha ideges vagy a nyugodj meg majd pont megnyugtat, ugye?
Lehet mondani, hogy válogatok, mert fel lett ajánlva egy-kettő lehetőség. Igazuk van. Válogatok.

Biztosra veszem, hogy az ismerőseim zöme erre fogja a fejét, hogy mégis miért teszem. Miért csak az irodai munka/ marketing/ szövegírás/ ügyfélszolgálat és recepció munkakörökben mozgok. Abszolút nincs bajom azzal, ha valaki eladó – takarító munkakörben helyezkedik el – mondhatnám, hogy na ezért tanultam? Ebben az országban úgy tűnik ezért. És nem a munka szégyen, nem a munka büdös, hanem a jelenlegi helyzet az. Hogy  valamiért gürizik x diák, akik tényleg komolyan veszik a tanulást, hogy majd egy jobb lehetőséget kovácsoljanak maguknak, hogy ne az otthoni szocreál sémákból éljenek meg – erre pedig ez van. Amikor anno azt mondták, hogy ez egy papír és tulajdonképpen szépen összehajtogathatod meg elteheted oda ahová óhajtod, nem akartam elhinni. Nagyon naiv, fiatal és lázongó voltam. Most 3 év után elhiszem. Oda tehetem, ahová óhajtom.

Azért tartom magam deviánsnak, és valószínűleg az emberek többsége szimplán csak bolondnak, meg álmodozónak mert úgy gondolom, hogy nem lehet ennyi az élet. Nem lehet ez így, hogy a szüleink / nagyszüleink lehúztak 40 évet a gyárba, szarnak szar volt, de legalább volt munka és ez így oké volt. Nem hiszem, hogy nekünk is ugyanezt a sorsot kell húzni – miért ne válthatnánk, miért ne akarhatnánk többet?  Nem lehet ez így ennyi, hogy csak olyan munkát végezzük, amihez egyébként semmi kedvünk, amihez meg nincs kedvünk, abból elég gyorsan ki lehet égni. Szinte hallom a tiltakozókat a monitor másik végéről, hogy szálljak le a lóról, ez nem a valóság, sajnos el kell vállalni mindent aztán majd dobbantani ha lesz jobb. És kérdezem, lesz jobb? Tényleg van jobb, vagy csak a látszatát próbáljuk bemagyarázni másoknak azért, mert otthon is ezt hallottuk és ezt a szállóigét muszáj tovább fokozni?

Én itt a jobb alatt nem légkonditól hűtött, borzalmasan kényelmes székes irodákról beszélek elsősorban, hanem normális munkahelyekről, ahol a főnök nem (mindig) üvöltve kommunikál, ahol be vagy jelentve, ahol a fizetésen nem kell alkudozni, mint a piacon.Ennyit ér a tudásod, ennyit kapsz érte alapon. Ahol nem az van, hogyha elutasítod az állást, van helyetted másik 40 természetesen kevesebb tudással, de kevesebbet is kér alapon.

Azt mondják, hogy a fiataloknak adott a lehetőség – Tényleg? Hol?
Nagyon sajnálom, hogy nem mentem el többször diákmunkára, hogy lusta voltam utánajárni mert elhitettem magammal, hogy jó lesz az úgy ahogy. Most diákmunkán és irodai munkáról is beszélek, nem keresnek rosszul, nyilván nem feltétlen egy albérlet teljes árának, de kiegészítésnek nagyon is jó. Kár, hogy utólag okos az ember.

Bele vagyok fásulva. Eltelnek a napok, bosszantóan gyorsan napi szintű álláshirdetés böngészések után, a lakás már nem lesz tisztább, már minden el van mosogatva, már minden el van pakolva, már minden is megvan csinálva és csak ülök és nem hiszem el, hogy ez így kell, hogy történjen. Mi ebből a tanulság?
Pár hete még ilyen 10 órákat aludtam,  nem volt kedvem semmihez. Most sincs, csak most kevesebbet alszok, hála a melegnek. Nem nagyon látok kiutat és ez a reménytelenség, vagy kilátástalanság hány meg hány otthon alapkelléke az utóbbi időszakban – kitudja.

Az évből már csak 4 hónap van. A nyár a szemem előtt pergett le, nem volt benne semmiféle nyár íz, semmiféle kipukkanó jókedv vagy öröm. Pesten sétálva, az üres kihalt üzletsoroknál, ahol több lett a KIADÓ felirat, mint valaha, a Duna parton ülve egy pillanatra éreztem csak azt, hogy most jó. Ott ültem, néztem a vizet, élveztem a napfényt. Akkor egy jó 10 percre olyan volt, mintha minden a hátam mögött lenne. Aztán ahogy elindultunk visszafele, újra a fakó épületek, az üres tekintetek, a tátongó máskor pezsgő utcák, a kiadó és eladó táblák között éreztem azt, hogy valami eltűnt.
Megtaláljuk-e?