A mentális egészségünk pont olyan fontos, mint a fizikai. Az interneten keringett egy cikk arról, hogy talán egy brit hölgy írt a fönökének, miszerint ő egy hétig nem megy dolgozni, kiveszi szabadságnak, mert mentálisan nincs jól. Természetesen a fönöke és a kollégái is támogatóak voltak, sőt, megköszönték, hogy nyíltan beszél erről. Érdekes, nem? Magyarországon ez a fajta mentalitás vajon „életképes”?
Eddigi tapasztalataim szerint nem igazán. Eleve minél idősebb az ember, annál kevésbé törődik a lelkével, vagy azzal, hogyan is érzi magát. A munkahelyi vagy iskolai stressz napiszintű, teljesen elfogadott tényezője a mindennapoknak, amolyan adalékanyag. Szégyellünk róla beszélni, szégyellünk segítséget kérni – ennek is van negatív berögződése, hogy félünk pszichológushoz menni,mindazonáltal egyre felkapottabbak és látogatottabbak a pszichológiai témával kapcsolatos előadások. ( Csernus Imre, Almási Kitti, Vekerdy Tamás). Könyveket is szép számmal vesznek az érdeklődők mégis… nyilván van egy réteg, aki nyitott erre, aki tud a lelki dolgairól beszélni, aki hiszi, hogy ettől jobb lehet, vagy megoldás találhat rá – ő maga a pszichológus segítségével és nemcsak a pszichológus!
Mondhatnám, hogy a mai generációval nagy baj van – nincs gyerekem, nem látok úgy bele, viszont nyitott szemmel járok és érdekes élethelyzetekkel találkozok bevásárlóközpontokban,boltokban. Sok riportnál olvastam már, hogy neves pszichológusok arról beszélnek, hogy a szülők „leadják” a gyereket a pszichológushoz, mondván itt van, én nem tudok vele mit kezdeni, te meg azért kapod a pénzt, hogy javítsd meg, neveld meg, legyen újra ” normális”. Ebben kicsit az is van, hogy a szülők belefáradtak, meg a szülők nem érnek rá, plusz a saját lelki gondjaikkal sem tudnak mit kezdeni. Aki felmeri vállalni, hogy szüksége van egy szabadnapra azért, mert teljesen ki van égve, le van amortizálva, nem hinném, hogy ezt az indokot fogja megmondani – sokkal inkább folyamodik ahhoz, hogy beteg a gyerek vagy épp ő beteg, el kell intéznie valamit, valami fontos közbejött és társai.
Van egy tucat mumus a szekrényben : a depresszió, az önértékelési zavar, különféle mentális betegségek,a gyász, a halál,a stressz, az irigység és a többi. Szerintem ebből három az, amiről az emberek viszolyognak – a depresszió, a halál és bármilyen más mentális betegség. Sokan sokféleképpen vélekednek erről – azonban nem kevés embertől hallottam már, ami számomra meghökkentő volt, hogy aki öngyilkos lesz az bizony gyáva. Nekem ez egy elég erős kijelentés, főleg úgy, hogy ez bárki ajtaján kopogtathat – kitudja mikor és milyen formában. Erre nincs egy biztos képlet, hogy kit és hogyan kerül el, hogy ez az egész depresszió-mizéria csak kifejezetten egy embertípust támad (abszurd).
A mentális egészségünket, pont úgy, mint a fizikait, ápolni kell – erre sincs egy konkrét recept. A töltsünk minél több időt a szabadban bár hasznos, de itt elég banálisan hangzik, mert akinek mentális problémái vannak, teljesen mindegy, hogy otthon vagy egy szabadtéri program közepén van – a feje és a gondolatai vele mennek és nincs rajta off gomb. A lassű örlődés, száz meg száz gondolatot eredményez, pont úgy, ahogy a lisztmalom. Nehéz megfogni, még nehezebb pontot tenni a végére. A „mi lett volna ha” és a „lehetett volna így, mondhattam volna azt, tehettem volna másként” mondatok és elképzelt szituációk további, végetnemérő gondolatfoszlányokkal nemhogy segítene a helyzeten, hanem még több dagonyát von az adott személy köré.
Ha egyedül nem megy kimászni ebből a sártengerből, merjetek segítséget kérni! Egy jó pszichológus,mentőövet dob, miközben együtt dolgoztok a sikereken – minden lehetséges lépéslehetőséget megmutat, azonban NEKED kell megtenni ezeket a lépéseket. Egy idő után pedig tisztul a köd, világosabbá válhat az összkép, más szemszögből fogod látni a dolgokat – ezzel nemcsak saját magadat gyógyítod meg, hanem amolyan prevenciót végzel magadon, hogy képes legyél a továbbiakban máshogy is látni az adott történéseket.