Elsőnek szeretném leszögezni, hogy talán az utolsó újnak számító kdrama, amit megnéztem, az a „My Love from the Star” illetve a „Descendants of the Sun”. Egy időben faltam ezeket a drámákat, élvezettel daráltam őket még akkor, is ha a dramago oldal fogta magát és egy részt legalább 6 részre vágott…
Nade.
Itaewon Class.
Aki nem találta meg a kedvének való koreai drámát, kezdje el. Aki alapvetően tartózkodik attól, hogy nyáltenger, sablonos, klisére épülő koreai drámát nézzen, az is kezdje el. Nagyon örülök, hogy sikerült az újbóli belépőmet ezzel kezdenem, mert ez a dráma szerencsére teljesen felülírta az eddigi koreai dráma csömörlésemet. Tudni kell – nem a koreai dráma kedvelők, készítők ellen szólok most – de a legtöbb koreai dráma egy kaptafára ment. Ugyanazok a nyitott szemes csókok, hatvanhat kameraszögből felvéve, ahogy a szereplők megfagyva állnak összeérintett ajkakkal, tágranyílt szemmel (tejóisten), vagy a klisétenger közepén felbukkanó konfliktus, hogy látszólag történjen valami (kiderült, hogy a testvére nem a testvére, vagy a szerelme a testvére, vagy aki eltűnt x éve, az most visszajött…), szóval ezeket a nem túl kreatív megoldásokat sűrűn vitték a vászonra. A jó koreai recepthez használtak még jó nagy húzóneveket, márkamegjelenítéseket, tipikus jó-rossz karakterek túltolását, már-már képregényszerűvé montírozását és a többi. Ha az ember letol 10 koreai drámát, mellé még pár koreai filmet is, megcsömörlik, legalábbis az én esetemben ez volt – talán a fent említett két drámánál éreztem valami új vonalat, frissességet, de csínján bántak azzal is.
Az Itaewon Classt úgy kezdtem el, hogy szimplán unatkoztam, előtte egy másik, sokkal régebbi koreai drámát néztem meg. Ennek az intrója megtetszett, és nem bántam meg, hogy szinte pár nap alatt lement a 16 rész.
Életszerűbb, sokkal jobb párbeszédeket hallhatunk benne, nincs felesleges klisétenger. Fontos társadalmi témákkal foglalkoznak, ami távol áll az eddigi drámáktól meg úgy a koreai vonaltól: transzneműség, rasszizmus, mentális betegségek.
Ezeket a témákat okosan, megfontoltan járják körbe, az egésznek van egy szép kerete, minden kérdés, ami felmerül a történet elején, a végére biztos választ kap. Nincsenek zavaró kameraszögek, nincs felesleges, betoldott karakter. A két főszereplő ellenségeskedése valós, valódi okok húzódnak mögötte, bemutatja, hogy az üzlet és a profit, a brand mindenek felett áll és sosem könnyű döntéseket hozni – ezek a döntések egyfajta libikókát képeznek, hiszen ha kedvezek ennek, akkor magamat húzom le, a kockázat nem mindig fizetődik ki, és ez reflektál a való életre is.
Jók a szereplők, jól jelenítették meg a karaktereket, személyes kedvenc Kim Dami (Yo Yiseo), aki még nagyon friss névnek számít a koreai szórakoztatóiparban, de kiválóan hozta az önző, törtető, ámde támogató bakfis szerepét. Nagyon makacs, de érthető a szándék mögötte; bár borzalmasan szerelmes, nem adja fel saját magát, az álmait, a habitusát, és legfőképp nem hajt fejet a szerelme előtt csak azért, mert szerelmes. Erős, határozott női karakter – ez egyébként borzalmasan ritka, mert a koreai drámákban nem feltétlen szeretik a nők ezen oldalát mutatni, vagy ha igen, az erőshöz társul a mérhetetlen gőg, gonoszság, hidegvérűség és nem sok pozitív társul mellé – a tökéletes megkeseredettség jellemzi azokat a hölgyeket.
Örülök, hogy a koreai filmipar kezd új elemekben, témákban, látószögekben és szereplőkben gondolkozni.
Elkezditek, és észre sem veszitek, ahogy beszippant titeket az Itaewon Class világa.