A testnevelés óra a halálom volt – ahogy beszélgetek a kolleganőimmel, vagy barátokkal az az általános, hogy mindenki utálta. Mindenkiben túl élénken él az, hogy bizony néhány testnevelés tanár viccet csinált abból,ha valaki nem tudott teljesíteni – negatív példaként statuálták a többiek előtt. A teljesítményorientált testnevelés órák, a végtelen körök, a kislabdadobálás, a kötélen való himbálózás vagy épp a kedvencem : a bukfencezés. Mind-mind olyan dolog volt, ami egyenesen megutáltatta velem a testmozgást.
Hiszen ki a fene ne érezné magát attól rosszul, ha az egész osztály előtt a tanár becsmérli a teljesítményét? Csak 50 felülést tudtál? Cöh.
Na ennek fejébe még az is jött, hogy nem tesizhettem hetedikes koromtól, a hallókészülékem miatt. Nem mintha krokodilkönnyeket ejtettem volna emiatt, még középiskolában sem viselt meg eléggé a testnevelés óra teljes elmaradása. Vékony voltam, nem hízékony fajta, nem okozott gondot, ha nem mozgok eleget.
Na de, most.
Sok olyan időszak volt az életemben, ami így visszatekintve, annyira kistresszelt, hogy ha megfeszültem volna, akkor se tudtam volna hízni. Egyszerre élveztem az előnyét, meg a hátrányát. Lassan matricaként víritott a fejemen, hogy mások anorexiásnak gondolnak. Az biztos,hogy amikor pszichológushoz jártam, azért volt néminemű testképzavarom, de semmi olyan, amiből ne tudtam volna segítséggel,némi rávilágítással kilépni.
Az egyetem, az éjszakai tanulások, a rendszertelen evés, a stresszevés, semmi mozgás ugye nem kell bemutatnom, hogy mit tud okozni? Én, akinek mindig gyors anyagcseréje volt, aki genetikailag a vékonyságot örökölte, hát szépen lassan felszedtem a kilókat. Eleinte még örültem is, hogy na végre, aztán így már a vége fele annyira nem. 2018 januárjában, a 26-dik születésnapom után megfogadtam, hogy itt az ideje a váltásnak : személyi edzés, edzés orrba-szájba, teljes életmódváltás.
Ami a gyakorlatban könnyűnek, egyszerűnek sőt logikusnak hangzik, az a valóságban nem így volt. Itt szeretnék kitérni arra, hogy valójában még mentálisan nem voltam kész a változásra, ez olyan belecsaptam a lecsóba módszer volt, de érezhetően nem voltam ott fejben. Három hónapig csináltam, szenvedésnek éltem meg, kényszernek, muszájnak. Közben dacoltam magammal, hogy én jól vagyok így, nekem nem kellene fogyni, elvégre ma már rájött a divatipar is, hogy az is ember, akit plus size-ba sorolnak, meg pont 2018 az az év, ahol vastagon szedve beszél mindenki a bodypositive mozgalomról.
A sors összehozott egy olyan kolleganővel, aki viszont megmutatta nekem, hogy máshogy is lehet.(Köszi Zsuzsi! ) Annyit beszélgettünk erről az egész edzés témáról, illetve inspirált abban, hogy csináljam, hogy egyre többször kaptam magam azon, hogy tervezem a nagy visszatérést -mindenközben támogatott abban is, hogy az önképemmel tisztában legyek. Együtt mentünk végül edzeni és ez már a második hetünk együtt. Óriási löketet adott az, hogy már a gépek használatával teljesen tisztában vagyok ( köszönet az előző személyi edzőnek, illetve egy honlapnak ahol fitneszgép bérlésről írhattam ezerhatszáz bemutató cikket) így ez már nem jelentett akadályt. Ad egyfajta önbizalmat,bátorságot, hogy egyedül tudom használni a gépeket, saját tempómban haladok, és végre nem találok kifogásokat – fejben, mentálisan pontosan tudom mit akarok elérni. Amikor a futópadon gyorssétálok, már nem az van, hogy úristen még 5 perc nem bírom ki, hanem elmerülök a gondolataimban, kikapcsolok és csak csinálom, élvezetből. Végre tudom élvezni, hogy az izmaim dolgoznak, hogy képes vagyok görcsölés nélkül teljesíteni a saját elvárásaimnak. Nem nézem az időt, nem kapkodok, nem akarok megfelelni – talán a finn életmód is hatással van rám? Kitudja. Jó érzés, ha tudom, hogy intenzíven 1 órát képes vagyok az edzőteremben tölteni, nem kell erőltetnem sem, de ha negyvenöt perc sikerül,azt is sikerként könyvelem el. Nincs végre nyomás rajtam – ennél fantasztikusabb érzés nincs!
Nem versenyzek magammal, nem állítok fel futamidőket,amiket görcsösen kell tartanom. Szerintem itt rontják el sokan ( itt akár beszélhetünk a legkisebb korosztály számára tartott játékos testnevelésről is, ami elsősorban a KEDVET hozza meg a kicsik számára, tudatossá teszik számukra a mozgást, szeretetteljes, kreatív módon), hogy a muszáj,a kell szavak fűzödnek szorosan az edzéshez. Persze nem gond, ha az embernek vannak célkitűzései – de azok legyenek a sajátjai. Ne másoknak akarjunk megfelelni, mások ‘rekordjait’ akarjuk megdönteni – nőként meg főleg ne kergessünk egy agyonphotoshopolt ideálképet a magazinok címlapjáról. Most nagyon trendi vékony derekat és óriási csípőt és feneket varázsolni magunkra, akár edzéssel és/vagy plasztikai műtéttel. Ez is egy olyan trend, ami majd elmúlik – sokkal fontosabb, hogy egészség legyen meg ha az ember a tükörbe néz, azt örömmel tegye. Illetve a motiváció fenntartása érdekében igenis minden kisebb-nagyobb eredményt meg kell ünnepelni – elvégre az is nagy szó az én esetemben is, hogy nem kifogásokat keresek, hogy miért ne menjek, hanem egyszerűen tényleg jó érzéssel tölt el, hogy mehetek. Az edzés végén, az öltözőben jó belemosolyogni a tükörbe – ma is tettem valamit azért, hogy egy lépéssel közelebb legyek ahhoz,amit fejben látok.
A motiváció elindít. A megszokás mozgásban tart.( Jim Ryun)