Ezzel a blogcikkel valószínűleg nem leszek kedvenc és azt is megmerem kockáztatni, hogy betámadnak érte – de mit is mondjak, ettől jó egy cikk, nem? Ha van utórezgése, legyen az negatív vagy pozítiv.
Az én sztorim egyszerű – vannak irodalmi nevek, akik letettek valamit az asztalra, jóval régebben mint mikor még az internet létezett. Aztán vannak olyanok is, akik már az internet korában vannak jócskán és ismételten letettek valamit az asztalra – ezek mellett pedig a szociális médiafelületük csak egy aprócska eszköz az írás mellett. A fő szellemi értékük és ennek fizikai kivetülése a könyv ugye. A nagybetűs remekmű, rengeteg eladott és utánnyomott példánnyal, megannyi dedikálás, cikk, akár előadás, beszélgetős műsor. Hozzáteszem, van olyan, aki kiadott könyvet és jó a marketingje de nem nevezhető a szótári értelembe vett írónak.
Aztán vagytok ti.
Hozzátok szólok, akik az instagramon és más szociális felületen vagytok és íróknak, költőknek adjátok ki magatokat. Tehetségesek vagytok, ebben biztos vagyok. Írtok, gondolatokat fogalmaztok meg, érzéseket adtok át az olvasóitoknak – fiatalok vagytok, feltörekvőek, amatőrök. Buzogtok a tettvágytól, ügyesen használjátok a szociális médiát, jól eligazodtok a most uralkodó trendekben. De kérdem én, hol az alázat?
Miért kell nagybetűkkel odaírni, hogy ÍRÓ? valóban, írsz, rendben, de akkor én OLVASÓ vagyok, nagybetűkkel? Márai Sándor író. József Attila meg költő. Simon Marci slammer-költő, Závada Péter író. Kortárs, hazai, külföldi írhatnék Stephen Kingről, vagy Rupi Kaurról. Tudjátok mi a közös bennük? Az, hogy megmászták a szamárlétrát, valahonnan valahova jutottak nem rövid időn belül, aztán az évek során megmaradt bennük az alázat affelé, hogy ugyan bár ők írnak, ez még nem jelent a világon tulajdonképpen semmit. Megköszönték az olvasóknak, a cikkíróknak, megköszönték a jót és a rosszat is. Formálták magukat. Meghallgatták mások tanácsait, aztán vagy hallgattak rá vagy a saját fejük után mentek. Én nem nagyon tudom elképzelni jelenleg, hogy a magyar irodalmi szférában, de a legalsó rétegről beszélek, azokról, akik valóban csak szárnyat próbálnak, hogyan lett ez a nagygalléros viselet. Ez a kivagyiság. Ez a megmondóemberséges dolog, hogy szinte pökhendin odabiggyesztik, hogy író. Futok bele kommentekbe, futok bele írásokba – és? Mitől vagytok TI többek, vagy mások, neadjisten’ jobbak, mint bárki, aki jelenleg ugyanezen a pályán tevékenykedik? Szerencsésebb helyzetbe vagytok, mert a könyveiteket sikerült kiadatni? Valóban szerencse, de azokat a könyveket el is kell adni – nem ám a családtagoknak, a barátoknak, mert természetes, hogy ők támogatnak titeket, hiszen ez valahol a dolguk. Mindenki szereti nézni az első szárnypróbálgatásokat, hogy majd párásodott szemmel emlékezzen vissza rá, hogy anno ő ott volt mikor…
El kell adni azoknak, akik laikusok. Meg kell fogni a nagybetűs OLVASÓT, aki az utcáról téved be. El kell neki bizony adni a történeted: a borítóddal, a fülszöveggel, a történetszáladdal, a karakterekkel együtt! Nem mindegy ugye, hogy a bazársoron árulják pár száz forintért, vagy a nagy könyvesboltok polcain – és bár ez elég visszásan hangozhat, nyilvánvalóan találhatunk jó alkotásokat a bazárosoron is, akiknek sajnos nincs akkora marketingjük, és vannak olyanok is, akiknek oltári jó a marketing de kevés a sztori aztán mégis az él listákon szerepel.
Én nem mutogatok.
A minap olvastam egy félkész kéziratot. 10 (!!!) évnyi munka volt benne és nincs kiadva – mellette pedig egy fantáziadús, nagyszerű történet, amiben kellő munka és energia volt fektetve. Nem, nem vagyok az alkotó barátja, sem családtagja – tulajdonképpen bizalmi alapon olvashattam el, hogy kritikát fogalmazzak meg. Óvatosan tettem, csak épphogy, mert kritikus sem vagyok. Attól, hogy elolvastam életem során x mennyiségű könyvet nem lehetek kritikus, nem adhatom meg magamnak ezt a címet, mert ehhez irtózatos nagy tudás szükséges, sok-sok egyetemi év, megannyi munka hogy valaki ráérezzen ennek a valódi ízére. A jó kritika konstruktív – nem a baráti alapon menő ” ez fantasztikus, el sem hiszem, elejétől a végéig király” kritikákra gondolok. Hanem azokra, ami rámutat a történet leggyengébb részeire, ami megintcsak egyszerre kíván professzionális kritikust és laikus olvasót.
Több alázatot.
Több konstruktív kritikát – és nem megmondóemberféle szösszenetet.
Több munkát, több kreatívitást, több összhangot.
Több cikket.
Amatőrként amit tehetünk, hogy írunk. Sokat. Sokféleképp. Kérünk véleményt,meglátást, javítást. Impressziót akarunk kiváltani, nemde?
Az írás egy dédelgetett gyerek – ami a miénk. Természetes, hogy aggódunk, mit szólnak majd hozzá – de a legjobbat akarjuk a gyerekünknek, nem? Akkor érdemes figyelni, megfogadni vagy épp megvétózni. Értelmesen vitatkozni.
Ha kell, levenni a nagymellényt.
Hazudnék ha azt mondanám, rajtam nem volt – évekig viseltem a mellényt, mert a közösségemben én voltam az egyedüli aki írt. Aztán rájöttem, hogy közel sem jól teszem, mert bőven van hová fejlődni. Óriási pofon az egónak, csipkedősen fáj, de lentebb kellett, hogy lépjek és belátnom, hogy amit tudok az nem tudás és még a fasorban sem vagyok – eltelt 10 év, tudok dolgokat, tanulok hozzá rengeteget (általatok is!) de továbbra sem érzem, hogy ez a kupac relatív piacilag mérhető.
Szeretném a végére leszögezni, hogy akinek nem inge, nem kell, hogy magára vegye. Ha habzószájú kommentelésekbe kezdünk nem termelünk megoldást.