Hiszem, hogy a sztorim ismerős lesz sokak számára, elvégre ezen szerintem minden kiskamasz,kamasz és talán még fiatal felnőtt/ féligfelnőtt is átesik. Alapvetően hiszek abban, hogy az ember sosincs kész – mindig van hely a fejlődésre,változásra és kell, hogy legyen erre hely kívül-belül.
Amikor tinédzser voltam, különböző képek éltek bennem arról, hogy mitől néz ki valaki dekoratívan, menőn, szépen, mitől figyelnek fel rá a fiúk, hogyan lesz valaki fotogén,ki honnan tudja, hogy mi előnyös számára. Sokszor ideákat kergettem, voltak úgymond modelljeim arra, hogyan szeretnék kinézni. Inspirálódtam Kat Von D stílusából, de tetszett Kate Moennig fiússága is. Sok mindenből akartam összegyúrni a tökéletes mixet, miközben persze titkon irigykedtem azokra, akik már megtalálták magukat. ( látszólag).
A divatiskola is egy jó pont volt, elvégre itt tényleg megtanultam sok mindent magamról – mi áll jól, mi kevésbé, mit vegyek fel különböző alkalmakra. Nem mondom, a középiskolai divatkurzus plusz a három év szakmai év nagyon sokat lendített előre ebben a témában. Időközben orrkarikám lett meg pár tetoválásom is – na nem azért, mert a divat diktálta, de pont akkor éltük meg azt a korszakot, amikor mindenkinek volt valami tetoválása. ( Kérdéses persze, hogy volt-e értelme, vagy csak azért, mert a szomszéd Pisti ingyen csinálta, meg látta a Sziklán a maori mintát, oszt jó lesz az’). Persze, hogy a divat változott, jöttek be új sémák, trendek, egy ideig nem is vettem róluk tudomást, leragadtam egynél, majd egyre inkább érdekelni kezdett – de valahogy nem sikerült eltalálnom magam. Arra mindig törekedtem, hogy ebből mások ne érezzenek meg semmit, elvégre én egy határozott,menő és magabiztos lány vagyok. ( napersze :)))
Ahány divatmagazinnal találkoztam az évek során, úgy estem kétségbe egyre jobban -olybá tűnt, hogy az egész világ ki tud igazodni azon, hogy éppen mi a trend, de nem is a trend, akkor az, hogyan nézzen ki jól. Nem csak a társadalomnak, hanem önmagának. Persze hazugság lenne azt mondani, hogy nem futunk bele iszonyatkínos divatbakikba a kettes villamoson, vagy épp valamelyik helyközi buszon, de hát emberek vagyunk, vétkezünk néha. Nem is ez a fontos – az a fontos, hogy attól mert összeveszi a sárgát a zölddel, még jól érzi magát benne. Lehet, hogyha felvenném a Prada-t, vagy a Guccit annyira nem érezném jól magamat, sőt, biztosan nem. Túl márkásnak, exclusive-nak titulálnám, ami pedig biztosan nem az én asztalom. ( Hádakirálynők, jelentkezzetek!)
A plázák és különböző divatmárkák világában nem meglepő, hogy az utcákon klónokkal találkozunk. Nem vicc, ugyanúgy öltözködnek, meglovagolják az adott stílust és hát na, egykaptafára megy az összes lány meg fiú. Mert az a menő. Arról meg végképp nem beszélve, hogy ezek a fiúk-lányok ugyanolyan bálványokat avatnak, mint anno én. Ezek a közszereplők márkás holmikban pózolnak, ők maguk írják a trendeket, olyan kifacsart stílusokat jelenítenek meg, amire bár sokan jóízléssel húzzák a szájukat, a tömeg megveszi – mert az az „ikon” is pontosan ezt hordja.
A lényeg, hogy pár napja, mikor belenéztem a tükörbe belémhasított valami. Hogy erre vágytam mindig, hogy így nézzek ki – fekete keretes szemüveg, sapi, hosszú haj, laza cuccok. Nincs mögötte erőfeszítés, nem a tökéletességre fényezem magam, nem a márkára. Egy kicsit akkor és ott megveregettem a vállam, mosolyogtam a belső gyerekre, hogy ez igen, ezt szeretted volna és lám, évek múltán, mikor elengedted a nagy görcsöt, akkor sikerült. Olyanná váltál, aki lenni akartál és ebben semmi természetellenesség, semmi manír, meg felvett attitűd nincs. És ez milyen jó most.
Üzenem azoknak, akik még keresik önmagukat : egy nap majd szembetalálkoztok vele, egy tök váratlan pillanatban. Mosolyogni fog – ti pedig integessetek!