Csontvázak, cukorkoponyák, girl power – Interjú Barta-Braun Zsófival, a SkullFull márka alapítójával

(Egyik) szakmámat tekintve stílus- és divattervező vagyok.  Amikor rátaláltam a Skullfull márkára, a mexikói cukorkoponyákkal dekorált párnájára, tudtam, hogy nekünk beszélgetnünk kell – Zsófi személyében egy végletekig alázatos, munkájában precíz, maximalista és egy végtelenül kedves nőt ismerhettem meg. A Skullfull egy egyszemélyes projekt, szóval maximálisan girl power!
Olvassátok Barta-Braun Zsófival készült interjúmat, és szeressétek a Skullfullt!

Hogyan lesz valakiből textiltervező? Gondolom rengeteg kísérletezés, rengeteg tanulás és szorgalom árán – de meséld el te a sztoridat!     

Mondhatnám, hogy már gyerekkorom óta érdeklődtem a művészetek iránt, amivel igazat is mondanék, mert édesanyám keramikus, a család felmenői között találhatóak mérnökök, grafikusok, írók , költők, de magamat sokáig nem láttam hasonlóan alkotói szerepkörben. Valahol 16 éves korom környékén ért utol az érzés, hogy mégis inkább az alkotás irányába szeretnék fordulni, eleinte a jelmeztervezés felé tendálódtam, aztán végül az egyetemi felvételik sora hozta magával azt, hogy festett-nyomott textil szakos lettem.
Így visszanézve is nagyon hálás vagyok ezért, olyan emberektől tanulhattam többek között, mint Polgár Csaba, 
Ferenczy Noémi-díjas textilművész, ipar- és képzőművész; Lovas Ilona, Kossuth-díjas magyar textilművész, képzőművész; Bordács Andrea művészetkritikus, esztéta, akik rengeteg gondolat és különböző gondolkodásmód magvát ültették el bennem, amiket a mai napig nevelgetek magamban.

Maga a divatszakma és divatpiac is telített, mellette pedig ott van a versenyzés, amit nehéz figyelmen kívül hagyni. Egy márkát elindítani, majd fenntartani bár nem ördöngösség, de óriási feladat. Te hogy látod?

Időnként megoldhatatlan feladatnak látom egyedül, máskor pedig nagyon jól elvagyok vele. Egyszemélyes vállalkozás vagyok, ami röviden és tömören annyit takar, hogy egyszerre vagyok mintatervező, szitanyomó, varró, termékfejlesztő, marketinges, könyvelő, ügyintéző, és még időnként saját magam asszisztense is, de azt hiszem, még bőven tudnám folytatni a felsorolást. Lényegében az első pillanattól az utolsóig mindent én csinálok, de szerencsére mindig vannak barátok vagy családtagok akik segítenek, ha elakadok, kicsit tovább löknek és például a fotózásban, modellkedésben, amihez egy magam már, lássuk be, tényleg kevés vagyok. Alapvetően pedig a nap nagy részében igyekszem magam és a gondolataimat tettben is utolérni.

Említetted, hogy a mexikói kultúra is inspirált téged. A márkanévből kiindulva, nyilván a mexikói koponyákhoz lehet köze…?

Igen, a mexikói halottkultuszt úgy egyben nagyon csodálatosnak tartom, és nagyon inspiráló számomra. Túl azon hogy csodásan látványos, mindennek megvan a maga jelentősége, amit személy szerint a maga ( van aki számára morbidnak mondható ) módján felemelőnek és pozitívnak látok összességében.

A logóm, az unikornis koponya egyébként úgy született, miután meglett a márkanevem, hogy egy kedves festő barátnőmet megkértem, hogy rajzolja meg nekem, hogy mi a legjellemzőbb rám, lévén hogy már régóta ismer. Így hozta össze a bennem ( is ) élő “ csodálatos unikorniskirálylányt” a csontvázszeretetemmel.

Mennyire van lehetősége egy hazai márkának arra a bizonyos kiugrásra? Hogy látod, mennyire kirekesztő ez a szféra, vagy mennyire összetartó? 

Röviden és tömören: fogalmam sincs… Na jó, azért persze kifejtem. ( kacsintós emoji)
Szerintem a kiugrási lehetőség mindig megvan, de még egyelőre magam is keresem a pontos útját.
Az én márkám a divatszférán, úgy érzem, kicsit kívül esek ezzel, hogy azért elég sajátságos világot alakítottam ki magamnak.  Azokkal az emberekkel, akikkel az eddigi munkásságom összehozott, tervezővel, zenésszel, úgy érzem, teljesen jól tudjuk egymást segíteni, együtt dolgozni.

Ha lenne álomkollaborációd kivel lenne és miért?

Húha…  Az egyik kedvenc magyar tervezőmmel már jó pár évvel ezelőtt szerencsésen összehozott az élet, Ágoston Stefániával, a Ticci Rockabilly Clothing megálmodójával. Régóta nézegettem már az eszméletlen szép ruháit, és egy próbálgatás alkalmával szóba elegyedtünk, amiből azóta is tartó kollaboráció lett 🙂

Évek óta tartó együttműködést tudhatok már magam mögött a Magyar Nemzeti Galéria Múzeum Shopjával is, ahol egy saját mintás kollekciómmal találkozhatnak a látogatók nap mint nap. A 2018-as Frida Kahlo kiállítást kísérő termékek között pedig a Skullfull mexikói koponyás mintája szintén helyett kapott az állandó darabok mellett.

Nem titkolt „perverzióm” a méteráru szitázás egyébként, ami kézi nyomással elég időigényes és nehézkes, de mégis nagyon izgalmas, főleg mikor utána más keze alá kerül, és egyszer csak újjászületve bukkan újra elém, például ruhaként 🙂 Nem is tudnék most kiemelten neveket mondani, de régi álmom hogy berendezési tárgyakon, kárpitként is visszaköszönjön a kezem munkája.

Van az együttműködéseknek egy másik számomra kedves fajtája is, amikor egy-egy zenekarral dolgozhatok együtt. Így volt szerencsém a Fatal Error szuper csapatához, és jelenleg épp egy portugál metál bandával vagyunk tárgyalóban.

Miből nyered a folyamatos inspirációt? Mi mozgatja meg a fantáziádat, mennyire figyeled a trendeket? Az utcai viseleten kívül gondolkozol más koncepciókban?

Ezen a kérdésen nagyon sokat gondolkodtam. Gyakorlatilag minden inspirál. Egy jó orosz szépirodalmi műtől a kortárs művészeten át a zenéig. Kicsit olyan vagyok mint egy szivacs, aki az egészen hétköznapi dolgoktól kezdve minden impulzust magába szív.

A divattrendeket is figyelem, bár mivel, mint már említettem, én inkább alternatívabb vonalat követek, ezért nem ezt érzem az iránymutatónak a munkáimban.

A magam hétköznapi életében régóta igyekszem odafigyelni hogy ne termeljek indokolatlan mennyiségű szemetet, bár a teljes “zero waste” még nagyon messze van, de egy ideje már ebben az irányban is kísérletezem Skullfull darabokkal, amit most már hamarosan meg is mutathatok a nyilvánosságnak.

Nálam ugyanis egy új termék folyamatának az egyik legfontosabb része, hogy magamon tesztelem. Először megszületik az ötlet, hogy hogyan tudnám elkészíteni, utána megtervezem hozzá a mintát, beszerzem az alapanyagot
(pl. méterárut ), elkészülnek mintadarabok, amiket aztán mosok, hordok, használok, és csak ha már minden létező módon nyűttem (általában a barátaim is kapnak ilyen példányokat), utána mutatom be, majd ezek után készülhetnek eladásra a darabok. Ezt én nagyon fontos mozzanatnak tartom, hogy biztosan olyan terméket adjak ki a kezemből, amit én magam is szívesen megvásárolnék, és tényleg hosszútávon használható, biztonságosan és megbízhatóan.

Minden termékemet igyekszem egyébként is úgy elkészíteni, hogy lehetőleg egy anyag minden kis darabkája kapjon funkciót; a szabásnál esetleg leeső kisebb darabok is (így készültek például a textil hűtőmágnesek és kitűzők is).

Ha a következő öt évet nézzük, mi a terved?

Rengeteg ötletem van még, amit szeretnék termékek és minták terén elkészíteni, és ezek csak a jelenlegiek, de nagyjából minden perccel gyarapodnak. 

Szeretek kísérletezni, anyagokkal, technikákkal, újulni folyamatosan és minden újabb mozzanat nagyjából újabb ötletet szül.

Igyekszem nagyobb betekintést adni a műhelymunkába, a tervezési folyamatokba és  a saját hétköznapjaimba is, hogy jobban bemutathassam magam és az egész világomat; ezzel együtt a Skullfullt, amiben a gondolataim egy része megtestesül. Ez egyébként bármennyire is egyszerűnek hangzik, engem kihívások elé állít, mert nem vagyok egy könnyen megnyíló személyiség. ( smiley) Plusz technikailag is nehéz például tervezés vagy szitázás közben kiszakadnom abból, amiben épp elmerültem, hogy dokumentáljam, de rajta vagyok az ügyön.

Mint ahogy említetted, 3 éve alakult meg a SkullFull. Ha összegezned kellene az elmúlt három évedet, milyen kulcsszavakat mondanál?

Hú… ez az egyik kulcsszó is, azt hiszem. Rengeteg kitartás, idő, próba, újra próba, másképp próba, még kitartás, és kávé.
Ha nagyon szűkszavúan kell jellemeznem, azt hiszem ebben benne vannak az elmúlt éveim.

Kövesd a SkullFullt, az alábbi linken!

Egy sárga rózsa emlékére

12 éves koromban meghalt édesanyám – ez nem titok, nyíltan beszélek arról, hogy minden, ami történt velem akkor, hogyan formált. Nekem ez volt a terápiám -hónapokig nem beszéltem róla, nevének említésére is képes voltam hátat fordítani és kimenni a szobából. Milyen szimbólikus, nemde? Hátat fordítottam a ténynek, hogy meghalt, nem jön vissza.

Aztán jó pár évnyi pszichológusnál töltött év után egyre többet beszéltem róla – már nem álltam tagadásban magammal szemben, elfogadtam, hogy a halál az élet része és bár sokan azt mondják, majd idővel jobb lesz – most szeretnék rácáfolni. Nem jobb lesz, halványabb, ködösebb, néha a legváratlanabb helyzetekben felrémlik a hangja, az alakja, ahogy beszélt, az arca, minden apróság, amiről azt hittem az évek során feledésbe merültek. Úgy gondolok erre az egészre, mintha csak egy kamrába mennék be – egy hófehérre meszelt kamrába, ahol befőttesüvegekben őrzöm a róla alkotott emlékeimet, képeimet, mint legféltetettebb kincseimet -néha bemegyek ebbe a szobába, nézegetem őket, őrizgetem, elmerengek, aztán leporolom magam és visszamegyek a hétköznapokba.

Majdnem minden egyes alkalommal megszoktam előzni, hogy elkapjam az emberek meghökkent pillantását vagy épp azt, ahogyan a sajnálat testet ölt a szemükben. 12 évesen mikor erről beszéltem, volt aki bekönnyezett, sírt, megijedt, nem tudta, hogyan kezelje a témát –  mondjuk én sem voltam benne biztos, hogyan is kellene kezelnem. Ha a családra terelődik a szó, elmondom előre, hogy meghalt édesanyám – nem a sajnálatért, azért, hogy ne legyen kínos hallgatás belőle, mert ugyan erre mit mondhat az ember, azontúl, hogy sajnálja? Jószerével semmit.  Nekem ez a megnyugvás, ha beszélhetek róla, ha kérdeznek arról, milyen volt – nem beszélni arról, hogy valaki meghalt, teljesen általános. A halál tabu, olyan dolog, amit nem tudunk megfogni, de majd’ mindenki tart és fél tőle. A saját példámból kiindulva érzékenyítő előadások formájában olyan jó lenne, ha beszélnénk erről – kiskamaszokkal, tinédzserekkel, felnőttekkel egyaránt. Nyilván nem mindenki tud erről beszélni, nem tudnak bekapcsolódni egy ilyen beszélgetésbe – de elég lenne, ha csak hallgatnák. Annyi, de annyi kérdésem volt nekem is – senki nem tudott jó válaszokat adni, ezért inkább sokan csak hallgattak. Így lett tabu abból, hogy anyám meghalt. Mert a halál negatív, sötét mumus, ami minden házban ott lakik, az ágyak alatt és a szekrények mélyén, mi pedig egyszerűen félünk benézni az ágy alá és azt mondani ennek a mumusnak, félek tőled, de szembenézek veled!

Amikor a Coco c. mesélt néztem meg pár hónapja, gondolataim sebesen kergették egymást azzal kapcsolatban, hogy a mexikóiak ünneplik a halottaikat – mert ugye csak az hal meg, akit elfelejtenek. Generációkon keresztül mesélnek az elhunytakról, és mégha néhány könnycsepp le is gördül, mégiscsak ez  egy ünnepnap, mert hiszik, hogy ezen a napon visszajönnek azok, akik már régóta nincsenek itt. A mexikói cukorkoponyák nem feltétlenül a halált jelentik, sokkal inkább az újjászületést – ezek a vibráló színekben pompázó szimbólumok más hangulatot teremtenek a halottak napjának.  És miért cukorkoponyák? A cukor édessége, a halál elfogadása – nincs keserűség.

Ez a mentalitás az, amiről szerintem érdemes lenne beszélni – gyerekként sokszor hallottam, hogy ne sírj, mert anya sem szeretné, hogy szomorú légy. Valóban. De senki nem nyújtott kezet és nem adott válaszokat a kérdéseimre, így természetes mód a kétségbeesés olyan szinten uralta a lelkemet, hogy egyik pillanatban még hitegettem magamat, hogy anyám csak elutazott és minden rendben, a másik pillanatban este felriadtam és szembesültem vele, hogy ő bizony soha többet nem jön vissza, onnan nincs retúrjegy.

Ma már valahogy így megyek a temetőbe – mesélni, gondozni a virágokat, virágot vinni, de nincs bennem az végtelen űr, ami meghatározta oly’ sok évemet. Már egy ideje magamban ünneplem a gyökereimet – minden évben, édesanyám halálának évfordulóján mécsest gyújtok itthon és felidézem magamba a hangját -ez megnyugtat, hogy ezt nem felejtettem el.

Mikor anyám megbetegedett, rettentően féltem, hogy meghal – pont úgy, ahogy nagymamám esetében is, sok éjszakát töltöttem álmatlanul rettegve attól, hogy egy nap jegyet vált az égi kikötőbe. Amióta ez a két eset megtörtént, láttam jó pár filmet ebben a témában ( Lovely Bones, Mielőtt megismertelek,Angyalok városa és a fent említett Coco) ezzel párhuzamosan pedig valahogy elfogadtam a halál tényét, már nem kapaszkodok görcsösen abba az elméletbe, hogy ez velem vagy a környezetemmel nem történik meg. Velem is megtörténhet, nem véd semmilyen buborék, csak talán valaki onnan fentről néha a megfelelő időben arrébblök – pár hónapja szemtanúja voltam egy balesetnek, ahol én is kishíján súlyosan megsérülhettem volna. Amikor ott ültem hajnalba a kereszteződés patkáján, a helyszínelés kellős közepén akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen kiszámíthatatlan ez az egész – egyik pillanatban még itt, a másikban pedig a távoli ottban vagyunk és nem számítanak majd olyan banális dolgok, amikhez eddig olyan szorosan ragaszkodtunk. Klisé, de azóta jobban tisztelem az életet, jobban vigyázok arra, mit mondok, gyakorlom, hogy ne legyek teli haraggal és dühvel, és ha sárga rózsákat látok, már nem fordítom el a fejem hanem  hálás szívvel mosolygok.

Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt. ( Marc Lévy)