Nemrégen beszélgettünk Dominikával ( megszolalas.ig) úgy a túllépésről, a halálról, szóba kerültek a meglátásaim a mexikói halottkultuszról, egyszóval elég sok mindent átbeszéltünk – ennek apropójából született ez a bejegyzés.
Meg abból, hogy Anyák napja.
Évekig posztoltam erről majd’ az összes szociális média felületen. Születésnapokkor, évfordulókkor – nem tudom, hogy szimpátiát, megértést, vagy mit szerettem volna visszakapni ezektől a posztoktól, de utólag visszatekintve sem gondolom, hogy enyhülést hozott. Édesanyám 12 éves koromban költözött el egy egész más helyre – erről szólt talán az első posztjaim egyike itt a weboldalon. Én ebből sosem csináltam olyasformán problémát, hogy feszélyezve éreztem volna magam – sokkal inkább a kérdezők feszültek be, hiszen általános, hogy nem tudjuk, hogyan kérdezzünk, és a halál amúgy is az egyik legnagyobb tabuk egyike idehaza. Steiner Kristófot évek óta követem – ő olyan lágyan, olyan természetességgel ír az édesanyja haláláról, olyan szépséggel és olyan kedvességgel, hogy nem érzi az ember annak a súlyát, mit is jelent az, ha valaki elmegy. Mert egyszer mindenki el fog.
Az Anyák napja jó pár évig mumus volt nekem, a fájdalom, a feldolgozatlan érzések, kérdések körbelengték, és tényleg évek kellettek, amikor rájöttem, hogy nem a veszteséget kellene látnom benne – persze, az összes ünnep kínlódás volt, sírtam a karácsonyfa alatt, nem bírtam nézni az összes cukormáztól fényes Facebook-fotót a boldog család képéről és a Miért? többször hangzott el tőlem egyetlen estén, mint egész évben. Aztán jött a felismerés és ezzel együtt valami megnyugvás is, kapaszkodó. Talán öregszem.
Örülök, hogy ő volt az anyukám. Örülök, hogy vissza tudok emlékezni a hangjára. Hogy a fotókon – mert hálistennek jó pár fennmaradt – láthatom, ahogy mosolyog. Hogy van róla videofelvételem. Hogy rajongásig szerethettem, és minél idősebb vagyok, annál jobban értem, miért volt olyan, amilyen. Már megértettem az ő hibáit, azokat az utakat, amiket bejárt – és már megengedem magamnak, hogy ne lépjek ugyanarra, csak azért, mert hiányzik, és mert azt gondoltam, hogy ha az ő álmait követem, akkor egy részem újra visszakapja őt. De hát el sem veszett!
Fel szoktam tenni a kérdést, hogy vajon büszke lenne-e rám. Mindenki azt szeretné hallani, hogy persze, de tudom, hogy csináltam jó pár dolgot, aminek biztosan nem örülne. Biztosan lennének összetűzéseink, mert én mindig is makacs voltam és akaratos. A tinédzserkoromat biztosan nem bírta volna ki – viszont tudom, hogy támogatta volna az ambícióimat. Abban is biztos vagyok, hogy teljesen más életem lenne. Sokszor ültünk volna a konyhában beszélgetve, cigizgetve, reggelente kávét főztem volna neki, meg tényleg, a sminktől kezdve a divaton át mindenről beszélgethettünk volna. Tanácsot is adott volna a fiúkban – talán, ha kikértem volna a tanácsát… de hagyta volna, hogy a saját fejemet verjem be.
Voltam kint a temetőben – emiatt is vegyes érzéseim vannak. Nem hiszek (már) abban, hogy ő ott van. Emiatt nekem sokkal szimpatikusabb a mexikói kultúra, aminek a szerves része a halottak ünneplése – ha eddig nem tettétek meg, mindenképp nézzétek meg a Coco című mesét. Mennyivel örömtelibb a következő generációknak mesélni arról, hogy milyen volt. Élteti az emlékét, koccintani rá, ünnepelni, hogy ő volt és mennyi mindent jelentett az, hogy ő az anyukám.
Nem volt könnyű fordítani a saját kockámon és a szemszögemen sem – a veszteségeink elvakítanak minket, a kevesebbet könnyebb észrevenni, mint a többet. A hiány éles, recés szélű, törött, mozaikos. Hiába emlékeztettek már jó páran, hogy mennyire szerencsés vagyok ebben vagy abban, úgy éreztem, ezeket főként azok mondják akiknek „könnyű”. Merthogy nekem nehéz és ezt ők nem értik, nem érzik. Aztán egyszer csak nekem is könnyű lett – ezért is tudtam olyan önfeledten, mélyrehatóan beszélgetni erről Dominikával. Van egy felszabadító érzése ennek, amikor képes vagy a fájdalmaidról úgy beszélni, hogy már nem nyomnak, szúrnak – hanem pontosan tudod, hogy mit hordoz mindez magában. Mert befogadtad, elfogadtad azt, amiről azt hitted, lehetetlen. Az élet megy tovább, és te felvetted vele a lépést – hiszen édesanyám sem szeretné azt, hogy elszalasszak minden lehetőséget azért, mert ő már fizikailag nem létezik.
Papp Ádám: Jó lenne, ha itt lennél
Jó lenne, ha itt lennél.
Annyi minden elfér itt. Pont jó ez a régi terasz.
Elfér az asztal, a székek, a hamutál, a kósza gondolatok, amiket magamban érlelek – tudod – ahogyan szoktam. Elfér a cigarettafüst, a kávé. Az utcáról belibbenő tévedések, titkok. Az az átkozottul sok elmélyülés.
Jó lenne, ha itt lennél.
Jó lenne beszélgetni veled;
elmondani mindazt, amit még akartam, amit nem tudtam, amit neked szántam.
Meg akartam mutatni még pár sort magamból,
amik teljesen szétmarcangoltak belül.
Jó lenne, ha itt lennél.
Szeretnék a szemedbe nézni,
szeretném, ha éreznéd ezt a hideget,
és hogy mégis mennyire jó itt.
Rágyújthatnánk, elnevethetnénk az időt,
vagy csak hallgatnánk az utca zajait,
vagy a magunk csendjeit.
Jó lenne, ha itt lennél.
Látni szeretnélek, hallgatni.
Szeretném, ha te is hallgatnál kicsit.
Annyi minden van itt, annyi szép dolog, annyi csoda, annyi érzés, nézni való. Annyi élet.
Jó lenne, ha itt lennél.