Címke: anya

Beküldve:

Anyák napja, sárga rózsák – jó lenne elmondani mindent, amit még nem tudtam

Nemrégen beszélgettünk Dominikával ( megszolalas.ig) úgy a túllépésről, a halálról, szóba kerültek a meglátásaim a mexikói halottkultuszról, egyszóval elég sok mindent átbeszéltünk – ennek apropójából született ez a bejegyzés.
Meg abból, hogy Anyák napja.

Évekig posztoltam erről majd’ az összes szociális média felületen. Születésnapokkor, évfordulókkor – nem tudom, hogy szimpátiát, megértést, vagy mit szerettem volna visszakapni ezektől a posztoktól, de utólag visszatekintve sem gondolom, hogy enyhülést hozott. Édesanyám 12 éves koromban költözött el egy egész más helyre – erről szólt talán az első posztjaim egyike itt a weboldalon. Én ebből sosem csináltam olyasformán problémát, hogy feszélyezve éreztem volna magam – sokkal inkább a kérdezők feszültek be, hiszen általános, hogy nem tudjuk, hogyan kérdezzünk, és a halál amúgy is az egyik legnagyobb tabuk egyike idehaza. Steiner Kristófot évek óta követem – ő olyan lágyan, olyan természetességgel ír az édesanyja haláláról, olyan szépséggel és olyan kedvességgel, hogy nem érzi az ember annak a súlyát, mit is jelent az, ha valaki elmegy. Mert egyszer mindenki el fog.

Az Anyák napja jó pár évig mumus volt nekem,  a fájdalom, a feldolgozatlan érzések, kérdések körbelengték, és tényleg évek kellettek, amikor rájöttem, hogy nem a veszteséget kellene látnom benne – persze, az összes ünnep kínlódás volt, sírtam a karácsonyfa alatt, nem bírtam nézni az összes cukormáztól fényes Facebook-fotót a boldog család képéről és a Miért? többször hangzott el tőlem egyetlen estén, mint egész évben. Aztán jött a felismerés és ezzel együtt valami megnyugvás is, kapaszkodó. Talán öregszem.

Örülök, hogy ő volt az anyukám. Örülök, hogy vissza tudok emlékezni a hangjára. Hogy a fotókon – mert hálistennek jó pár fennmaradt – láthatom, ahogy mosolyog. Hogy van róla videofelvételem. Hogy rajongásig szerethettem, és minél idősebb vagyok, annál jobban értem, miért volt olyan, amilyen. Már megértettem az ő hibáit, azokat az utakat, amiket bejárt – és már megengedem magamnak, hogy ne lépjek ugyanarra, csak azért, mert hiányzik, és mert azt gondoltam, hogy ha az ő álmait követem, akkor egy részem újra visszakapja őt. De hát el sem veszett!
Fel szoktam tenni a kérdést, hogy vajon büszke lenne-e rám. Mindenki azt szeretné hallani, hogy persze, de tudom, hogy csináltam jó pár dolgot, aminek biztosan nem örülne. Biztosan lennének összetűzéseink, mert én mindig is makacs voltam és akaratos. A tinédzserkoromat biztosan nem bírta volna ki – viszont tudom, hogy támogatta volna az ambícióimat. Abban is biztos vagyok, hogy teljesen más életem lenne. Sokszor ültünk volna a konyhában beszélgetve, cigizgetve, reggelente kávét főztem volna neki, meg tényleg, a sminktől kezdve a divaton át mindenről beszélgethettünk volna. Tanácsot is adott volna a fiúkban – talán, ha kikértem volna a tanácsát… de hagyta volna, hogy a saját fejemet verjem be.

Voltam kint a temetőben – emiatt is vegyes érzéseim vannak. Nem hiszek (már) abban, hogy ő ott van. Emiatt nekem sokkal szimpatikusabb a mexikói kultúra, aminek a szerves része a halottak ünneplése – ha eddig nem tettétek meg, mindenképp nézzétek meg a Coco című mesét.  Mennyivel örömtelibb a következő generációknak mesélni arról, hogy milyen volt. Élteti az emlékét, koccintani rá, ünnepelni, hogy ő volt és mennyi mindent jelentett az, hogy ő az anyukám.

Nem volt könnyű fordítani a saját kockámon és a szemszögemen sem – a veszteségeink elvakítanak minket, a kevesebbet könnyebb észrevenni, mint a többet. A hiány éles, recés szélű, törött, mozaikos.  Hiába emlékeztettek már jó páran, hogy mennyire szerencsés vagyok ebben vagy abban, úgy éreztem, ezeket főként azok mondják akiknek „könnyű”. Merthogy nekem nehéz és ezt ők nem értik, nem érzik. Aztán egyszer csak nekem is könnyű lett – ezért is tudtam olyan önfeledten, mélyrehatóan beszélgetni erről Dominikával.  Van egy felszabadító érzése ennek, amikor képes vagy a fájdalmaidról úgy beszélni, hogy már nem nyomnak, szúrnak – hanem pontosan tudod, hogy mit hordoz mindez magában. Mert befogadtad, elfogadtad azt, amiről azt hitted, lehetetlen. Az élet megy tovább, és te felvetted vele a lépést – hiszen édesanyám sem szeretné azt, hogy elszalasszak minden lehetőséget azért, mert ő már fizikailag nem létezik.

Papp Ádám: Jó lenne, ha itt lennél

Jó lenne, ha itt lennél.

Annyi minden elfér itt. Pont jó ez a régi terasz.
Elfér az asztal, a székek, a hamutál, a kósza gondolatok, amiket magamban érlelek – tudod – ahogyan szoktam. Elfér a cigarettafüst, a kávé. Az utcáról belibbenő tévedések, titkok. Az az átkozottul sok elmélyülés.

Jó lenne, ha itt lennél.

Jó lenne beszélgetni veled;
elmondani mindazt, amit még akartam, amit nem tudtam, amit neked szántam.
Meg akartam mutatni még pár sort magamból,
amik teljesen szétmarcangoltak belül.

Jó lenne, ha itt lennél.

Szeretnék a szemedbe nézni,
szeretném, ha éreznéd ezt a hideget,
és hogy mégis mennyire jó itt.
Rágyújthatnánk, elnevethetnénk az időt,
vagy csak hallgatnánk az utca zajait,
vagy a magunk csendjeit.

Jó lenne, ha itt lennél.

Látni szeretnélek, hallgatni.
Szeretném, ha te is hallgatnál kicsit.
Annyi minden van itt, annyi szép dolog, annyi csoda, annyi érzés, nézni való. Annyi élet.

Jó lenne, ha itt lennél.

Beküldve:

Egy sárga rózsa emlékére

12 éves koromban meghalt édesanyám – ez nem titok, nyíltan beszélek arról, hogy minden, ami történt velem akkor, hogyan formált. Nekem ez volt a terápiám -hónapokig nem beszéltem róla, nevének említésére is képes voltam hátat fordítani és kimenni a szobából. Milyen szimbólikus, nemde? Hátat fordítottam a ténynek, hogy meghalt, nem jön vissza.

Aztán jó pár évnyi pszichológusnál töltött év után egyre többet beszéltem róla – már nem álltam tagadásban magammal szemben, elfogadtam, hogy a halál az élet része és bár sokan azt mondják, majd idővel jobb lesz – most szeretnék rácáfolni. Nem jobb lesz, halványabb, ködösebb, néha a legváratlanabb helyzetekben felrémlik a hangja, az alakja, ahogy beszélt, az arca, minden apróság, amiről azt hittem az évek során feledésbe merültek. Úgy gondolok erre az egészre, mintha csak egy kamrába mennék be – egy hófehérre meszelt kamrába, ahol befőttesüvegekben őrzöm a róla alkotott emlékeimet, képeimet, mint legféltetettebb kincseimet -néha bemegyek ebbe a szobába, nézegetem őket, őrizgetem, elmerengek, aztán leporolom magam és visszamegyek a hétköznapokba.

Majdnem minden egyes alkalommal megszoktam előzni, hogy elkapjam az emberek meghökkent pillantását vagy épp azt, ahogyan a sajnálat testet ölt a szemükben. 12 évesen mikor erről beszéltem, volt aki bekönnyezett, sírt, megijedt, nem tudta, hogyan kezelje a témát –  mondjuk én sem voltam benne biztos, hogyan is kellene kezelnem. Ha a családra terelődik a szó, elmondom előre, hogy meghalt édesanyám – nem a sajnálatért, azért, hogy ne legyen kínos hallgatás belőle, mert ugyan erre mit mondhat az ember, azontúl, hogy sajnálja? Jószerével semmit.  Nekem ez a megnyugvás, ha beszélhetek róla, ha kérdeznek arról, milyen volt – nem beszélni arról, hogy valaki meghalt, teljesen általános. A halál tabu, olyan dolog, amit nem tudunk megfogni, de majd’ mindenki tart és fél tőle. A saját példámból kiindulva érzékenyítő előadások formájában olyan jó lenne, ha beszélnénk erről – kiskamaszokkal, tinédzserekkel, felnőttekkel egyaránt. Nyilván nem mindenki tud erről beszélni, nem tudnak bekapcsolódni egy ilyen beszélgetésbe – de elég lenne, ha csak hallgatnák. Annyi, de annyi kérdésem volt nekem is – senki nem tudott jó válaszokat adni, ezért inkább sokan csak hallgattak. Így lett tabu abból, hogy anyám meghalt. Mert a halál negatív, sötét mumus, ami minden házban ott lakik, az ágyak alatt és a szekrények mélyén, mi pedig egyszerűen félünk benézni az ágy alá és azt mondani ennek a mumusnak, félek tőled, de szembenézek veled!

Amikor a Coco c. mesélt néztem meg pár hónapja, gondolataim sebesen kergették egymást azzal kapcsolatban, hogy a mexikóiak ünneplik a halottaikat – mert ugye csak az hal meg, akit elfelejtenek. Generációkon keresztül mesélnek az elhunytakról, és mégha néhány könnycsepp le is gördül, mégiscsak ez  egy ünnepnap, mert hiszik, hogy ezen a napon visszajönnek azok, akik már régóta nincsenek itt. A mexikói cukorkoponyák nem feltétlenül a halált jelentik, sokkal inkább az újjászületést – ezek a vibráló színekben pompázó szimbólumok más hangulatot teremtenek a halottak napjának.  És miért cukorkoponyák? A cukor édessége, a halál elfogadása – nincs keserűség.

Ez a mentalitás az, amiről szerintem érdemes lenne beszélni – gyerekként sokszor hallottam, hogy ne sírj, mert anya sem szeretné, hogy szomorú légy. Valóban. De senki nem nyújtott kezet és nem adott válaszokat a kérdéseimre, így természetes mód a kétségbeesés olyan szinten uralta a lelkemet, hogy egyik pillanatban még hitegettem magamat, hogy anyám csak elutazott és minden rendben, a másik pillanatban este felriadtam és szembesültem vele, hogy ő bizony soha többet nem jön vissza, onnan nincs retúrjegy.

Ma már valahogy így megyek a temetőbe – mesélni, gondozni a virágokat, virágot vinni, de nincs bennem az végtelen űr, ami meghatározta oly’ sok évemet. Már egy ideje magamban ünneplem a gyökereimet – minden évben, édesanyám halálának évfordulóján mécsest gyújtok itthon és felidézem magamba a hangját -ez megnyugtat, hogy ezt nem felejtettem el.

Mikor anyám megbetegedett, rettentően féltem, hogy meghal – pont úgy, ahogy nagymamám esetében is, sok éjszakát töltöttem álmatlanul rettegve attól, hogy egy nap jegyet vált az égi kikötőbe. Amióta ez a két eset megtörtént, láttam jó pár filmet ebben a témában ( Lovely Bones, Mielőtt megismertelek,Angyalok városa és a fent említett Coco) ezzel párhuzamosan pedig valahogy elfogadtam a halál tényét, már nem kapaszkodok görcsösen abba az elméletbe, hogy ez velem vagy a környezetemmel nem történik meg. Velem is megtörténhet, nem véd semmilyen buborék, csak talán valaki onnan fentről néha a megfelelő időben arrébblök – pár hónapja szemtanúja voltam egy balesetnek, ahol én is kishíján súlyosan megsérülhettem volna. Amikor ott ültem hajnalba a kereszteződés patkáján, a helyszínelés kellős közepén akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen kiszámíthatatlan ez az egész – egyik pillanatban még itt, a másikban pedig a távoli ottban vagyunk és nem számítanak majd olyan banális dolgok, amikhez eddig olyan szorosan ragaszkodtunk. Klisé, de azóta jobban tisztelem az életet, jobban vigyázok arra, mit mondok, gyakorlom, hogy ne legyek teli haraggal és dühvel, és ha sárga rózsákat látok, már nem fordítom el a fejem hanem  hálás szívvel mosolygok.

Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt. ( Marc Lévy)